Donovan szemszöge

Anyám magas sarkújának kopogása végigvisszhangzott a márványfolyosón, majd lassan a távolba veszett. Abban a pillanatban, hogy a nehéz mahagóniajtó becsukódott mögötte, a sztoikus álarc, amelyet csak az ő kedvéért viseltem, darabokra hullott. Felkaptam a telefonomat az üvegasztalról, és merev ujjakkal tárcsáztam az asszisztensemet. Felix már az első kicsengésre felvette.

– Mr. Sinclair?

– Felix, készíttesse fel a gépet Chicagóra! Egy órán belül a levegőben kell lennem. Azonnal hívja a pilótát! Aztán dobjon el mindent, amin épp dolgozik, és állítson össze egy listát a világ legjobb onkológusaiból! Gyomorrákra szakosodott specialistákat akarok. Olyan szakértőket, akik a hármas stádiummal foglalkoznak. A neveiket, a klinikáik helyét és a közvetlen elérhetőségeiket látni akarom a képernyőmön, még mielőtt földet érnék!

A vonal túlsó végén megnyúlt a csend.

– Minden rendben van, uram?

– Csak intézze el! És diszkréten kezelje az ügyet. Nem akarom, hogy az igazgatótanács vagy a sajtó bármit is megneszeljen ebből, egyelőre nem.

– Értettem. Harminc percen belül átküldöm a titkosított fájlt a táblagépére.

Bontottam a vonalat, és az asztalra hajítottam a telefont. A kijelzőn felvillantak a részvényportfóliók és a felvásárlási jelentések, amelyeket még azelőtt elemeztem, hogy Sienna telefonált volna. Félretoltam az izzó monitorokat. Egyiknek sem volt már semmi jelentősége. A milliárd dolláros fúziók, az agresszív vállalati felvásárlások, a piaci dominancia hajszolása hirtelen hamuként keseredett meg a számban. A semmiből építettem fel egy birodalmat, gondolkodás nélkül manipuláltam a globális piacokat és tiportam el a versenytársakat. Elegendő tőkével rendelkeztem ahhoz, hogy egész szigeteket vásároljak fel. De ahogy a képernyőn futó számokat bámultam, ráébredtem a keserű igazságra: a vagyon csupán a kontroll illúziója. A mutálódó sejteket nem tudja megállítani.

Hármas stádium. Az orvosi szakkifejezés úgy visszhangzott a csendes irodában, mint egy bíró, aki épp halálos ítéletet hirdet. Nem volt orvosi diplomám, de tisztában voltam a késői stádiumú rák brutális valóságával. Azt jelentette, hogy a kór szétterjedt. Azt jelentette, hogy a teste csatatérré változott. Azt jelentette, hogy a chicagói orvos által jósolt három hónap egy ketyegő óra.

Megtagadtam, hogy elfogadjam ezt a határidőt. A Sinclair család nem adja meg magát, és nem törődik bele a vereségbe. Mi megvédjük a mieinket. Ha a pénz képes akár csak egyetlen plusz évet, egyetlen plusz hónapot vagy pusztán egyetlen plusz hetet vásárolni Siennának, felszámolom a teljes portfóliómat. Kiürítem az összes offshore számlát, és eladok minden egyes vagyontárgyat. Ha a világ valamelyik eldugott sarkában létezik egy kísérleti kezelés, amely nyolcvan százalékos túlélési aránnyal kecsegtet, különgépet bérlek, és elhozom hozzá az orvost.

Újra felvettem a telefont, és Dr. Valerie Kensington számához görgettem. Ő volt a Seattle Grace Kórház egyik legelismertebb onkológusa. És ami még fontosabb: megbízható családi barát. Valerie gyerekkorunk óta ismerte Siennát. Ő kezelte a húgom súlyos tüdőgyulladását, amikor Sienna tizenöt éves volt. Ha valakiben megvolt az az elszántság, hogy lövészárkot ásson, és velünk együtt vívja meg ezt a háborút, az Valerie volt.

– Donovan Sinclair. Mivel érdemeltem ki ezt a ritka megtiszteltetést?

– Valerie, egy óriási szívességre lenne szükségem. Siennáról van szó.

A meleg, ugrató hanghordozás egy csapásra eltűnt a hangjából. Hallottam, ahogy megnyikordul az íróasztala mögötti bőrfotel, miközben előredől.

– Megtaláltad? Megsérült?

– Életben van, de beteg. Gyomorrák. Hármas stádium. Egy helyi orvos Chicagóban épp most adott neki három hónapot.

Éles, sziszegő levegővétel hallatszott a hangszóróból.

– Ó, Donovan. Úgy sajnálom. Hol van most?

– Chicagóban. Ma este odarepülök, hogy hazahozzam. Azt akarom, hogy a belátható jövőre mondj le minden programodat. Nem érdekel, mennyibe kerül. Nem érdekel, kinek a tyúkszemére kell rálépned, vagy milyen szívességeket kell behajtanod. A legagresszívabb, legkorszerűbb kezelési tervet akarom látni, mire leszállunk Seattle-ben.

– Küldd el a kórlapját a biztonságos e-mail-címemre, amint a kezedben van! Bevonnom a kollégáimat az MD Andersonból és a Mayo Klinikáról. Minden egyes létező lehetőséget számításba veszünk. Műtét, célzott kemoterápia, immunterápia, nem nyilvános klinikai kísérletek. Mindent meg fogunk vizsgálni.

– Köszönöm, Valerie.

– Donovan. Fel kell készülnöd. A hármas stádiumú gyomorrák kegyetlen fenevad. Még korlátlan anyagi forrásokkal és a legkiválóbb orvosokkal is...

– Ne fejezd be azt a mondatot! Ne mondd nekem, hogy meg fog halni! Épp most kaptam vissza a húgomat. Nem fogom eltemetni.

Nehéz csend telepedett a vonalra.

– Hegyeket fogok megmozgatni érte. Szavamat adom.

Letettem. Úgy összeszorítottam az állkapcsomat, hogy belefájdultak a fogaim. Az irodai beépített szekrényhez léptem, és előrántottam a bőrutazótáskát, amelyet vészhelyzeti utazásokra tartottam készenlétben. Kihagytam a lifteket, a lépcsőn siettem le a vezetői mélygarázsba. Lépteim kongó visszhangja pontosan illett a szívem zakatoló ritmusához. Bedobtam a táskát az Aston Martinom anyósülésére.

A seattle-i eső vadul verte a szélvédőt, miközben végigszáguldottam az autópályán. Minden piros lámpát személyes sértésnek éreztem. Minden lassan haladó jármű olyan akadálynak tűnt, amelyet szándékosan azért állítottak elém, hogy távol tartsanak tőle. A pánik nem fogja megmenteni Siennát. A hideg, kiszámított cselekvés viszont igen. Erősebben szorítottam a kormányt, és a zaklatott gondolatokat erőszakkal egy lezárt dobozba rejtettem az elmémben.

Pont akkor gördültem ki a Boeing Field aszfaltjára, amikor a földi személyzet befejezte a magángép tankolását. A személyzet feszes vigyázzban állt a Gulfstream lépcsője mellett. Rövid bólintással üdvözöltek, arcukról hiányzott a szokásos udvariaskodás. A pilótám nyilvánvalóan megérezte a helyzet sürgősségét. Felszálltam a gépre, és belesüppedtem az ablak melletti plüss bőrfotelbe. Elővettem a telefonomat, miközben a hajtóművek magas sípolással felpörögtek.

Felix már elküldte az onkológusok titkosított listáját. Az üzenete alatt egy nem fogadott hívás és egy sms várt apámtól.

*Anyád elmondta a hírt. A kifutópályánál találkozunk. Ne menj el nélkülem!*

Megnyomtam a hívás gombot a nevénél.

– Apa, már a gépen vagyok. Te Seattle-ben maradsz.

– Donovan, azonnal fordítsd vissza azt a gépet! Veled megyek a lányomért.

– Apa, hallgass rám! Ezt egyedül kell elintéznem. Engem hívott. Az én segítségemet kérte. Ha mindketten lerohanjuk a szállodai szobájában, be fog pánikolni. Pontosan tudod, hogyan reagál, ha úgy érzi, a család sarokba szorítja. Nem adok neki okot arra, hogy újra eltűnjön.

Éles, nehéz sóhaj recsegett át a vonalon. Richard Sinclair egyetlen szavával képes volt uralni az igazgatótanácsokat és térdre kényszeríteni rivális vállalatokat. Gyűlölte, ha ellentmondtak neki. De az elmúlt öt év megviselte. Az a keserű tény, hogy száműzetésbe kényszerítette egyetlen lányát, megtörte vasakaratát.

– Rendben. Menj te! De óránként kérek tájékoztatást. Hallod, amit mondok? Attól a pillanattól kezdve, hogy földet érsz, egészen addig, amíg biztonságban be nem fekszik a gyerekkori ágyába. Ha Európából kell idehozni egy specialistát, hívsz. Ha fel kell vásárolni egy kórházat, hívsz.

– Elintézem, apa.

– És Donovan? Mondd meg neki...

A Sinclair birodalom tekintélyt parancsoló pátriárkájának hangja elcsuklott. Nyers, szaggatott nesz karmolt át a telefonon.

– Mondd meg neki, hogy szeretjük! Mondd meg neki, hogy szörnyen sajnálom! Mondd meg neki, hogy soha nem lett volna szabad belekényszerítenem abba az átkozott házasságba!

– Átadom. Megígérem.

A repülőút olyan volt, mintha nedves cementben gázolnék. Az órákat orvosi folyóiratok bújásával töltöttem, Felix listáját vetettem össze Valerie képesítéseivel. Túlélési arányokról, tumoreltávolításokról és agresszív sugárkezelésekről olvastam, amíg a szavak értelmetlen formákká nem mosódtak össze a táblagépemen.

A pilóta hangja visszhangzott a kabinban, bejelentve a megkezdett ereszkedést Chicago felé. Kibámultam az ablakon, miközben a város terpeszkedő, csillogó négyzethálója kibontakozott az éjszakai égbolt alatt. Felkaptam a telefont, és tárcsáztam Sienna számát.

– Don?

– Szia. Úgy húsz perc múlva földet érünk. Azt mondtad, a Hiltonban vagy, a South Michigan Avenue-n?

– Igen. Az 1847-es szobában. Eljöttem a házból. Nem bírtam tovább ott maradni. Túl nehéz volt az egész. Túl sok kísértet járt ott.

– Jól tetted. Hamarosan ott vagyok nálad. Ettél ma valamit?

– Nem vagyok éhes.

– Sienna, beteg vagy. A testednek erőre van szüksége, hogy harcolni tudjon. Hívd fel a szobaszervizt most azonnal, és rendelj valami könnyűt! Levest vagy kenyeret. Kifizetem a kártyámmal, amint megérkezem.

– Rendben.

A hangja fájdalmasan erőtlennek hatott. Hiányzott belőle az a tüzes szikra, amely egykor jellemezte.

– Don? Köszönöm. Köszönöm, hogy mindent eldobtál, csak hogy elgyere értem. És köszönöm, hogy nem gyűlölsz.

A torkom elszorult, nehéz gombóc nőtt az ádámcsutkám mögött.

– Soha nem tudnálak gyűlölni. Soha. A kishúgom vagy. Minden egyes áldott nap hiányoztál, mióta kisétáltál azon az ajtón. Visszaviszlek Seattle-be, és háborút indítunk ez ellen a kór ellen. Együtt.

– És mi van, ha már nincs miért harcolni? Mi van, ha az orvosnak igaza van, és már túl késő?

– Akkor minden egyes másodpercet megbecsülünk. Bármennyi időd is maradt, megtöltjük azzal, amit szeretsz. De én nem tűzöm ki a fehér zászlót, Sienna. Ígérd meg, hogy te sem adod fel!

A vonal elcsendesedett, csak a halk, szaggatott lélegzetvétele hallatszott.

– Megígérem.

– Helyes. Zárd be az ajtódat! Ne menj sehová, amíg nem kopogok!

– Nem fogok. Befejeztem a menekülést, Don. Egyszerűen túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy fussak.

Bontottam a vonalat, és a homlokomat a hűvös ablaküvegnek döntöttem. Az égbe törő felhőkarcolók átdöfték az alacsonyan lógó felhőket, hatalmas, éjszakába világító betonlabirintust alkotva. Valahol ott lent, abban a fagyos városban a húgom egyedül ült egy steril szállodai szobában. Rettegett. Haldoklott. Sorvadt el, miközben az a szánalmas alak, akit a férjének hívott, a parazita családjával együtt előbbre valónak tartotta egy teniszező jelentéktelen sérülését az ő életénél.

Hideg, rémisztő düh telepedett a csontjaimba. A harag elégette a kimerültséget és a félelmet, csak éles, halálos összpontosítást hagyva maga után. Tristan Thornton meg fog fizetni ezért. Darabjaira szedem az életét. Lerombolom a vagyonát, tönkreteszem a hírnevét, és végignézem, ahogy a porban könyörög kegyelemért. Megfizettetem vele, hogy elhagyta a feleségét, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá.

De a bosszú várhat. Tristan megtörése a holnap fényűzése. Ma este Sienna az egyetlen küldetésem.

Néztem, ahogy a futómű kienged, a mechanikus tompa puffanás megremegtette a padlót. Tarts ki, Sienna! A bátyád itt van. És az életemre esküszöm, soha többé nem engedem, hogy kicsússz a kezeim közül.