Sienna szemszöge

A csend a hatalmas Thornton-birtok villájában szinte fülsüketítő volt. A hálószoba közepén álltam, és üres tekintettel meredtem a matracra terített, nyitott bőröndre. A gondolataim visszatértek azokhoz az órákhoz, amelyek megelőzték a Hilton hotelszobába való menekülésemet. Don gépe hamarosan leszáll Chicagóban. Mindent eldobott abban a pillanatban, hogy felhívtam. Össze kellett pakolnom a holmimat, és el kellett menekülnöm ebből az aranykalitkából, mielőtt a bátyám megérkezik a városba. A puszta gondolattól is viszketett a bőröm, hogy még egyetlen éjszakát töltsék e fedél alatt.

Onhajolva vonszoltam a lábam a gardróbszoba felé, lépteimet elnyelte a vastag perzsaszőnyeg. Céltalanul bolyongtam a barlangszerű térben, és csak azt a néhány ruhadarabot húztam elő, amelyet három évvel ezelőtt hoztam magammal. Felmarkoltam a kopott farmerokat és az egyszerű pamutingeket, amelyeket még a saját pénzemen vettem, mielőtt a vezetéknevem Thorntonra változott. A hatalmas ruhatár többi része pontosan ott maradt, ahol volt. Drága selymek, sifonok és bársonyok sora lógott mozdulatlanul az egyedi készítésű fa vállfákon. Egy megrendezett élet kísérteties visszhangjai voltak, amelyben mindvégig csak tettettem, hogy oda tartozom.

Szándékos közönnyel mentem el a pompás dizájnerruhák mellett. Tristan a jótékonysági gáláira vette azokat a fojtogató estélyiket. Inkább csillogó vállalati dísztárgyként kezelt, mintsem szeretett feleségként. Ezeken az eseményeken az egyetlen dolgom az volt, hogy mellette álljak, merev mosolyt erőltessek magamra, és elcsavarjam az idős cégvezetők fejét, hogy a vállalata jobb színben tűnjön fel. Ott hagytam az égimeszelő tűsarkúkat is, amelyek katonás rendben sorakoztak a fatartókon. Az anyja, Miriam ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a konkrét márkákat hordjam, csak hogy „méltón megtestesítsem” egy igazi Thornton-feleség szerepét. A bársony ékszerdobozokhoz sem nyúltam. Tristan személyi vásárlója válogatott ki minden egyes gyémánt nyakéket és igazgyöngy fülbevalót, mert a férjem nem vette a fáradságot, hogy tíz percet áldozzon egy ajándék kiválasztására.

Otthagytam mindent. Mindegyik darab olyan volt, mint egy nehéz páncélzat, amelyet végre lefejtek magamról. Legyen Audrey-é! Ha Audrey annyira vágyik arra, hogy csinos díszként fityegjen Tristan karján, legyen az övé a felszínes szerep, amire áhítozott. Ő sokkal jobban akarta a reflektorfényt, a társadalmi rangot és a határtalan gazdagságot, mint én valaha is.

A kezem remegni kezdett. Kihúztam egy kék pamutruhát az alsó fiókból, és a puha anyagot a karomra hajtottam. Pontosan ezt a ruhát viseltem az első randevúnkon Tristannal. A mellkasom összeszorult, ahogy felrémlett a keserédes emlék. Eszembe jutott, milyen figyelmes volt azon az estén a csendes kis sarokétteremben. Úgy nézett rám a gyertyafényes asztal túloldaláról, mintha én raktam volna fel a csillagokat az égre. Akkor még valóban odafigyelt rám. Meséltem neki az álmaimról: hogy teniszt szeretnék tanítani, megtalálni az igazi szerelmet, és csendes családi életet élni, távol a kameráktól.

Mostanra az emlék bemocskolódott. Éles tisztasággal láttam az igazságot. Mindvégig Audrey arcát vetítette rám. Azt hallotta meg, amit hallani akart, ártatlan szavaimat az általa szeretett nő kísértetéhez igazítva. A gyomorforgató felismerés fizikai ütésként ért a hasamba. Még a legintimebb pillanatainkban is, pont ebben az ágyban, úgy tett, mintha én lennék Audrey. Valahányszor belém döfte a farkát, a testembe lökve magát, lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy Audrey-t bassza. A tudat, hogy a testem csupán meleg pótléka volt az ő picsájának, keserű epehullámként tolult fel a torkomba. Nagyot nyeltem, a hasamra szorítottam a kezem, és mély, szaggatott lélegzeteket vettem, hogy elnyomjam a hányingert. Nem voltam hajlandó hányni miatta.

Elfordultam a gardróbtól, és a nehéz tölgyfa komódhoz léptem, hogy átnézzem a megmaradt fiókjaimat. Be kellett fejeznem a pakolást, és el kellett tűnnöm. Egy kupac régi pólóért nyúltam. Ahogy az ujjam végigsimított a fán, a kezem hozzáért valami kicsi és kemény tárgyhoz, amely a leghátsó sarokban rejtőzött.

A szívem egy másodpercre megállt. Pontosan tudtam, mi az.

Az ujjaim megint reszketni kezdtek. Félretoltam a vastag téli pulóvereket, és előhúztam egy kis fadobozt. Felpattintottam a sárgaréz zárat, és felemeltem a nehéz fedelet.

Odabent hét apró, fehér gyöngyszem pihent. Leo tejfogai.

Mindegyiket egy kis darab puha selyempapírba csomagoltam, és a saját tollammal ráírtam a kiesésük dátumát. Abban reménykedtem, hogy odaadhatom majd neki, ha felnő, és saját gyermekei lesznek. Át akartam nyújtani neki ezt a kis dobozkát, mint egy anya szeretetének cáfolhatatlan bizonyítékát. Azt akartam, hogy tudja: minden porcikáját becsben tartottam.

Kézbe vettem az első fogat, amelyre két évvel ezelőtti dátum került. Egy éles tőr hasított mélyen a mellkasomba. Úgy emlékeztem a fogtündéresdira, mintha tegnap történt volna. Leo olyan bátor volt, amikor a fog végre kiesett; izgatottan csúsztatta a párnája alá. Éjfélkor belopóztam a szobájába, kicseréltem a csontocskát egy ropogós egydollárosra és egy kézzel írott levélkére, amelyben dicsértem a bátorságát.

Ahogy az apró fogra meredtem, menthetetlenül visszarángatott a születésének gyötrelmes emlékeihez. Leo nehéz csecsemő volt. Koraszülöttként jött a világra, mindössze a harminckettedik héten. Alig két kilót nyomott. Áttetsző kis teste minden egyes lélegzetvételért megküzdött a steril koraszülött-intenzíven.

Emlékeztem arra a hat kimerítő hétre, amit abban a kórházban éltem le. Mereven ültem a műanyag inkubátora mellett, néztem a pittyegő monitorokat, és némán azért könyörögtem, hogy a fiam életben maradjon. Az volt az egyetlen időszak a házasságunkban, amikor Tristan jelen volt. Ott állt mellettem a világos kórteremben, szorította a kezem. Mindketten azt akartuk, hogy Leo túlélje. Arra a hat szörnyű hétre a törékeny kisfiunk volt az egyetlen kapocs, amely összetartotta a megrepedt kötelékünket.