Gyomorforgató reccsenés zúzta szét az este elegáns szimfóniáját. Tompa, csonttörő puffanás volt, amely átszakította Oakhaven legelőkelőbb szállodájának kifinomult légkörét, elmetszve a fenti tetőtéri lakosztályból aláhulló klasszikus zene távoli moraját.

Messze a járda felett a díszes bálterem lebegő aranypalotaként ragyogott. A kristálycsillárok meleg, mindent megbocsátó fényt árasztottak a város elitjére. Odafent pezsgőspoharak koccantak a végtelen pohárköszöntőkben. Mágnások, előkelőségek és méltóságok gyűltek össze a legpompásabb toalettekben, hogy megünnepeljék az évtized frigyét: a Lockwood család imádott örökösnője, Sloane, és a Bancroft család örökösének eljegyzését. A pár a fényűző terem közepén állt, fürödve a csodálatban és az áldásokban, vízesésszerű virágkompozíciók és arany díszek ölelésében.

Odalent a valóság hátborzongató kontrasztot mutatott.

Freya Lockwood megtört teste kitekeredve hevert a rideg járdán. Végtagjai groteszk, természetellenes szögekben álltak. Alatta már sötétvörös tócsa terjedt, beszennyezve a makulátlan betont. Hibátlan bőrét mély, rút zúzódások csúfították el – kegyetlen, sötét nyomok, amelyeknek semmi közük sem volt a tetőről való lezuhanásához. Annak a lidércnyomásnak a tagadhatatlan maradványai voltak, amelyet alig néhány perccel azelőtt kellett elszenvednie. Kézzelfogható bizonyítékai annak, hogyan tépték sárba a méltóságát egy sötét, fojtogató szobában.

Az utcán sétáló elegáns járókelőkön egyszerre futott végig a rémület halk moraja. Magas sarkak torpantak meg kopogva. Szabott öltönyös férfiak dermedtek kővé. Tekintetek tucatjai szegeződtek a szálloda magasba törő üveghomlokzatára. Odafent, a tető peremének közelében egy sziluett időzött a másodperc törtrészéig. Az arcot hideg veríték áztatta, a szemekben leplezhetetlen rettegés ült, mielőtt az alak sietősen visszahúzódott volna a látómezőből.

A gyülekező tömegen átsuhanó döbbenet szinte tapintható volt. A nő a járdán nem megcsúszott. Nem is leugrott. Lelökték.

A morajlás a pánik kaotikus szimfóniájává robbant. Valaki a telefonja után kapkodott, és remegő kézzel tárcsázta a segélyhívót. Mások bizonytalan lépéseket tettek a szétzúzott test felé, szemükben a morbid kíváncsiság és a borzalom keveréke kavargott. A pletyka úgy lobbant lángra, mint a szikra a száraz fűben, emberről emberre ugorva.

Ahogy a kezdeti sokk elillant, a tömeg tekintete megváltozott. Szemügyre vették élettelen arcát, megszaggatott ruháját, a meztelen bőrét borító megbélyegző zúzódásokat. A szemükben csillogó rémület valami sötétebbé formálódott. Megvetéssé. Gúnyos vigyorrá. Nyílt undorrá. Állapotának botrányos volta táplálta romlott képzeletüket, a züllöttség és a szégyen képét festve eléjük.

– Várjunk csak, nem ő az... Freya Lockwood?

A fojtott hang bombaként robbant a tömeg közepén, könyörtelen suttogáshullámot indítva el.

– Freya Lockwood? Úgy érti, az a fattyú, akit a Lockwood család pár éve vakart ki a csatornából? – gúnyolódott egy férfi, és a szeme leplezetlen rosszindulattal csillogott. – Úgy hallottam, valami vadóc volt. Semmi modor. Amint újra összeállt a gazdag apucival, úgy kezdett el pöffeszkedni, mintha övé lenne az egész rohadt város.

– Nem ő próbálta meg elcsábítani a mostohatestvére vőlegényét? – vágott közbe egy nő, akinek púderezett arcán izgalom suhant át. – Hallottam, hogy gyakorlatilag bevetette magát az ágyába.

– Aki most fent eljegyzi magát – az a mostohatestvére. Sloane. – Egy másik ember felkuncogott, szemmel láthatóan élvezve a kibontakozó drámát. – Ez az egész parti fel fog robbanni. Reggelre a Lockwood család lesz egész Oakhaven nevetségének tárgya.

Minden egyes suttogott szó csorba tőrként fúródott Freya hűlő testébe. Megbénulva feküdt a jeges talajon. A vére elszivárgott, végtagjai hideg márvánnyá dermedtek, ám a hallása kínzóan éles maradt. Az ajkát nem tudta megmozdítani. Nem tudta megvédeni magát. Csak hallgatni tudta, ahogy a nevét a sárba tiporják.

Szilánkokra tört gerincének és megrepedt belső szerveinek testi kínja semmi sem volt ahhoz a perzselő ráeszméléshez képest, amely elhaló elméjében égett.

Vance Lockwood. A vér szerinti apja.

Az emlékek felvillantak üveges tekintete mögött. Alig néhány órája Vance még fanyar, bocsánatkérő mosollyal nézett rá. Megkérte, hogy vigyen el egy fontos dokumentumot egy privát lakosztályba. Megveregette a vállát, eljátszva a fáradt, de szerető családfő szerepét. De a lakosztályban nem egy üzleti partner várta. Hanem aljas, könyörtelen gazemberek falkája. Vance odadobta őt a farkasoknak egy üzlet megkötéséért, elzárva tartotta, miközben fényes, csillogó eljegyzési partit rendezett a mostohalányának.

A fájdalom Freya mellkasában a színtiszta, fojtogató gyűlölet csomójává csavarodott.

És aztán ott volt Sloane. Az angyali, tökéletes Sloane. Amikor Freya először lépett be a Lockwood család félelmetes, aranyozott kalitkájába, mindenki szemétként bánt vele. Mindenki, kivéve Sloane-t. Sloane meleg mosolyokat kínált, megosztotta vele a titkait, és fogta a kezét. Freya, aki éhezett a szeretetre, és kétségbeesetten próbált menekülni az árvaház kísértő árnyai elől, úgy kapaszkodott ebbe a kedvességbe, mint egy mentőkötélbe. Saját véreként kezelte Sloane-t. Magára vállalta a hibáiért a felelősséget. Elhordozta a büntetést Sloane megfontolt botlásaiért.

Sloane tervelte ki ezt az egész bukást. Ő állította be Freyát tébolyult, féltékeny nővérként, aki megpróbálja elcsábítani a vőlegényét. Gondosan, módszeresen tette tönkre Freya hírnevét, mígnem a világ már nem látott benne mást, mint egy olcsó, manipulatív szajhát.

Freya gyűlölte őket. Gyűlölte a Lockwood család mérgező hazugságait. Gyűlölte csiszolt kegyetlenségüket. De mindennél jobban gyűlölte önmagát.

Tragikus bolond volt. Hogy elnyerje szeretetük morzsáit, mindent feladott. Átengedte az örökséget, amelyért az édesanyja a vérét adta. Lenyelte a büszkeségét. Elrejtette saját ragyogását, elhomályosította a fényét, hogy Sloane tündökölhessen a legszebben. Hagyta, hogy szánalmas bábukká formálják, kényelmes bohóccá a végtelen szórakozásukhoz.

Látómezeje beszűkült, a szélek koromsötétbe folytak át. A megbánás fojtogatta a torkát. Merev tekintete a moccanatlan éjszakai égre szegeződött, túl a magasodó szállodán, túl az arany fényeken, egyenesen az ürességbe. Néma, lángoló esküt vésett a mennyboltra.

*Ha van következő élet, a húst is lefejtem a csontjaikról. Vérrel fognak fizetni.*

Hirtelen egy nehéz autóajtó halk kattanása vágott át a kaotikus fecsegésen. Egy kecses, impozáns jármű siklott a rendőrségi szalag közvetlen széléhez, majd megállt.

Egy feltűnően magas, kifogástalanul öltözött férfi lépett ki az éjszakába.

A szálloda körül a levegő mintha azonnal lehűlt volna. Jelenléte fizikai súlyként nehezedett a térre, parancsolóan és megkérdőjelezhetetlenül, akaratához hajlítva a környezetet. Olyan volt, mintha egy láthatatlan fényszóró szegeződött volna rá, fojtott csendbe dermesztve az egész utcát.

A morajló tömeg döbbent, fojtogató némaságba zuhant. A gúnyos suttogások elpárologtak. A tehetős bámészkodók sokasága ösztönösen kettévált, hátrahőkölve, hogy széles, szabad utat engedjenek neki.

– Ő... ő lenne a Hawthorne család feje? – suttogta egy nő színtiszta áhítattal, a közelség izgalmától megremegő hangon.

A társa bólintott, a szeme tágra nyílt a rémülettől. – Igen. Thane Hawthorne. A férfi egy kísértet. Azt mondják, a hangulatai teljesen kiszámíthatatlanok, és egyetlen telefonhívással képes csődbe juttatni Oakhaven felét.

– Valóban ő az – mormolta egy üzletember, letörölve az izzadságot a homlokáról. – Az ország egyik legveszélyesebb embere. A Lockwoodéknak tényleg sikerült meghívniuk az eljegyzési partira? Micsoda tekintély...

Thane Hawthorne megtorpant. Dermesztő pillantása végigsöpört a megrémült tömegen, mielőtt a járdán elterülő, összetört alakra szegeződött volna. Szó nélkül lépett előre. Léptei nyugodtak voltak, kimértek, fittyet hányva a betont áztató vérre. Pontosan Freya mellett állt meg.

A lány úgy festett, mint egy kalapáccsal szétzúzott porcelán remekmű. Vér itatta át a bőrét, mégis volt valami kísérteties, megrendítő szépség a mozdulatlan vonásaiban. Thane arckifejezése elkomorult. Felismerte őt. Ismerte a pletykákat, és ismerte a mögöttük rejlő igazságot is. Briliáns elmével megáldott nő volt, a sorsa és álnok családja mégis tökéletes bolondot csinált belőle. Egykor ragyogó szeme most tompa volt, nem tükrözött mást, mint kétségbeesést és kézzelfogható, mélyen gyökerező gyűlöletet.

Gideon Vale, a hűséges asszisztense, idegesen lépett közelebb. – Mr. Hawthorne? A rendőrség már úton van. Nem kellene beavatkoznunk a helyszínen.

Thane ügyet sem vetett rá. Letérdelt a véráztatta betonra. Egyetlen folyamatos mozdulattal levetette méretre szabott zakóját. Gyengéden Freya megtépázott testére terítette; a nehéz szövet eltakarta a felfedett bőrt és a szörnyű zúzódásokat. Mozdulatai pontosak voltak, habozástól mentesek, mintha a világ kegyetlen tekintetétől való megóvása lett volna az egyetlen feladata.

Karját a törékeny test alá csúsztatta, és felemelte.

– Álljon elő a kocsival – parancsolta Thane, hangja mély, hűvös morajlás volt, amely nem tűrt ellentmondást.

Gideon arcára döbbenet ült ki, de jobban ismerte a főnökét annál, semhogy vitatkozni merjen. A vezetőülés felé sietett.

A megsemmisülés peremén lebegve Freya halványuló öntudata alig bírta feldolgozni az érzést. A járda maró hidege tovatűnt, helyét a cédrus, a drága kölni és a sötét dohány nehéz illata vette át. A szúró fájdalom zsibbadt ködbe veszett. Félig nyitott szemén át homályosan megpillantotta Thane éles állkapcsát.

Ez a félelmetes férfi. Oakhaven könyörtelen királya. Ő volt az egyetlen ember ebben a nyomorult városban, aki egy szemernyi irgalmat tanúsított iránta. Úgy tartotta karjában összetört testét, mintha valami drága kincs volna, elfedve őt a gúnyos nevetéstől.

Meg akarta köszönni. Meg akarta kérdezni, miért. Ám egy heves széllökés söpört végig az utcán, velejéig átfagyasztva őt. A maradék fény is kihunyt a szemében. A világ feketébe borult, és Freya alámerült a feneketlen, fagyos mélységbe.

***

Fülsiketítő fékcsikorgás hasított a levegőbe, az égett gumi fojtogató szagától kísérve.

Freya hevesen előrelendült. Valla keményen nekicsapódott a bőrülés támlájának. A hirtelen, rázkódó ütés megkoccantotta a koponyáját, éles fájdalmat lőve a szeme mögé.

– Freya kisasszony! Freya kisasszony, jól van?

A hang zaklatott volt, remegett a pániktól.

Freya zihálva kapott levegő után, tüdeje mohón tágult, mintha csak most tört volna fel egy mély óceán felszínére. Félrenyelt a levegőtől, keze ösztönösen a torkához repült. Saját vére ragacsos melegét várta. Szilánkokra tört gerincének gyötrelmes bénultságát várta.

Ehelyett ujjai sima, sértetlen bőrrel találkoztak.

Elméjét sűrű, fojtogató köd uralta. A hideg járda, a gúnyolódó tömeg és Thane Hawthorne cédrusillatú zakójának emléke sötét árnyakként tapadt rá. Úgy érezte magát, mintha fuldokolna, a semmi és a valóság közötti hasadékba szorulva.

Kétségbeesett akaraterővel Freya megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. A körülötte lévő világ szédítő homályban úszott, mielőtt élesen fókuszba ugrott volna.

Egy elegáns, fekete szedán hátsó ülésén ült. A nap vakítóan tűzött át a sötétített ablakon, meleg, aranyló fényt vetve a bőrkárpitra. Nem volt éjszaka. Nem volt vér. Nem volt szálloda.

Arthur Gable kikapcsolta a biztonsági övét, és megfordult az ülésben, hogy hátranézzen. Arca sápadt volt, szeme tágra nyílt az aggodalomtól. – Freya kisasszony, kérem, mondjon valamit! Forduljak vissza? Vigyem kórházba?

Freya a sofőrre meredt. Arthur. A Lockwood család tapasztalt sofőrje. Fiatalabbnak tűnt. A szeme körüli mély barázdák, amelyekre emlékezett, most hiányoztak.

Nagyot nyelt, a torka száraz volt és kapart. – Arthur? – sikerült elsuttognia, a hang törékenynek és idegennek hatott a saját fülében.

– Igen, én vagyok az, Freya kisasszony – felelte Arthur, és megkönnyebbülten, remegve fújta ki a levegőt. – Elég keményen nekicsapódott az ülésnek, amikor az a kóbor kutya az útra szaladt. Biztos benne, hogy nincs szüksége orvosra?

Freya lassan megrázta a fejét. Felemelte remegő kezét, és megfordította. A bőre makulátlan volt. A Lockwood-birtokon végzett éveken át tartó kétkezi munka bőrkeményedései eltűntek. A raktári bűnözők okozta szörnyű zúzódásoknak nyoma sem volt. Manikűrözött körmeit mélyen az alkarjába mélyesztette. Az éles fájdalom azonnal fellobbant, visszarántva őt a valóságba. Nem kísértet volt. Ébren volt.

– Hol vagyunk, Arthur? – kérdezte. Hangja ezúttal stabilabb volt, bár a választ már tudta. Csak hallani akarta a kimondott szavakat. Szüksége volt a végső szögre a hitetlensége koporsójában.

Arthur pislogott, láthatóan meglepve a kérdéstől. – Freya kisasszony, a hegyre tartunk felfelé. Ön Mr. Vance Lockwoodnak, a Lockwood család fejének a lánya. Ő utasított, hogy vegyem fel, és vigyem haza. Csak nem... csak nem felejtette el?

Freya mellkasának legsötétebb mélyéről nevetés tört fel. Halk, lélegzetvételnyi hangként indult, mielőtt keserű, dermesztő kuncogássá formálódott volna. A hang metsző iróniától és olyan mélységes gyűlölettől terhesen szólt, amely szinte kiszívta az oxigént az autóból.

Tökéletesen emlékezett erre a napra.

Tíz évvel ezelőtt. Pontosan ezen a napon lépte át először a Lockwood család fényűző, álnok világának küszöbét. Emlékezett, hogyan ült ugyanezen az ülésen, miközben a szíve naiv reménytől vert hevesen. Azt hitte, végre lesz egy édesapja. Azt hitte, maga mögött hagyja az árvaház kegyetlenségét egy meleg, szerető otthonért.

Az az utazás egy kétségbeesett gyermek fohászával kezdődött, és egy hideg járdán heverő, szétzúzott testtel ért véget.

A sors megragadta az idő kerekét, és visszafelé pörgette. Visszatért a feledés pereméről. A lelke sebhelyes volt, ártatlansága hamuvá égett, de a szíve mostanra sötét, csillapíthatatlan tűzzel táplált erőddé vált.

Elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. A tovasuhanó táj gyomorszorítóan ismerős volt. Pontosan ezt a hegyre felkanyargó utat kövezték ki a múltbéli megaláztatásai. Amikor az első néhány hónapot töltötte a kúriában, Corinne Lockwood mintegy mellékesen megjegyezte, hogy az összes sofőr foglalt. Belcrest zárt, előkelő hegycsúcs volt, ahová taxik nem tehették be a kereküket. Freyának gyalog kellett lecaplatnia ezen a meredek, kanyargós úton a tikkasztó hőségben és a fagyos esőben.

Akkoriban némán tűrte a méltatlan bánásmódot. Meggyőzte magát arról, hogy ő csak teher, egy kívülálló, akinek ki kell érdemelnie a helyét. Mosolygott a sarkán éktelenkedő vízhólyagok ellenére is, rettegve attól, hogy terhére lesz az új családjának.

*Milyen szánalmas voltam*, gondolta, és ujjai szoros ökölbe szorultak. Körmei olyan mélyen vájtak a tenyerébe, hogy vörös félholdak jelentek meg rajta. *Hagytam, hogy kifosszanak. Hagytam, hogy ellopják anyám örökségét, és még meg is köszöntem nekik a kegyet. Soha többé.*

Hideg, elektromos borzongás futott végig a gerincén. Az előző élete brutális emlékeiből fakadó düh úgy lüktetett az ereiben, mint ketrecét kaparó vadállat. Testéből fagyos aura látszott áradni. Sötét szeme obszidiánszilánkká keményedett, és mélyén veszedelmes, karmazsinvörös villanás fénylett fel.

Arthur a visszapillantó tükörbe nézett, hogy újra ellenőrizze a lányt, és a lélegzete elakadt. A hátsó ülésen ülő lány teljesen másnak tűnt. Alig húsz perccel ezelőtt még az ideges feszültség csomója volt. Félénk kérdésekkel bombázta Mr. Lockwood szokásairól, hangja remegett a megfelelni vágyástól. Olyan megalázkodó volt, hogy szinte fájt nézni.

Most a tükörben visszanéző lány egy hóhér hideg, távolságtartó tartásával meredt rá. Tekintetének éles, gyilkos szándéka határozott hidegrázást küldött végig Arthur tarkóján.

*Megszállta az ördög?*, gondolta Arthur, és szorosabbra fogta a kormányt. Idegesen megköszörülte a torkát. – Freya kisasszony? – kérdezte óvatosan, a hangját suttogásig halkítva, mintha rettegne attól, hogy felébreszt egy alvó sárkányt.

A hangja kizökkentette Freyát a halálos merengésből. Lassan, kimérten vett egy levegőt, hagyva, hogy az önuralom jeges álarca visszasimuljon vonásaira. Ajka sarka halvány, gúnyos mosolyra húzódott.

*Nem kell sietni*, emlékeztette magát. *A világ összes ideje az enyém. Darabról darabra fogom szétszedni őket.*

– Jól vagyok – felelte Freya. A hangja már nem volt félénk. Sima volt, parancsoló, és megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel teli. – Menjünk tovább.

Arthur nagyot nyelt, kurtán bólintott, és a gázpedálra lépett.

A fekete szedán egyre magasabbra kapaszkodott a kanyargós hegyi úton. Minden egyes mérfölddel látványosabb és tágasabb lett a kilátás. Ez volt Belcrest, Oakhaven koronaékszere. Egy exkluzív menedék, ahol még a levegőnek is régi pénz és érinthetetlen hatalom szaga volt. Hatalmas birtokok tűntek fel, akár a buja, zöld tájba ágyazott csillogó gyémántok.

A terület minden egyes négyzetcentimétere luxust kiáltott. Magasba törő vaskapuk őrizték a megformázott kerteket. Masszív kővillák dicsekedtek a lenti egész városra kiterjedő panorámával – egy olyan városra, amely ebből a magasságból jelentéktelen játékok halmazának látszott csupán. Minél beljebb hajtottak, annál pompásabbá vált az építészet, híven tükrözve Oakhaven elitjének szigorú, kimondatlan hierarchiáját. A legtetején lakó családok ennek a világnak az érinthetetlen istenei voltak.

– Belcrestből nyílik a legszebb kilátás egész Oakhavenben – jegyezte meg Arthur, megkísérelve megtörni az autóban ülő fojtogató csendet. Hangja túlzottan derűs volt, gyenge próbálkozás a hirtelen támadt, nehéz hangulat feloldására. – És mostantól, Freya kisasszony, ez a gyönyörű hely lesz az otthona.

Freya lassan, közömbösen bólintott. Tekintete távoli maradt, kifejezése tökéletesen kiismerhetetlen.

A sötétített üveg mögötti pazar szépség egyetlen érzelmet sem kavart fel a mellkasában. A szíve lezárt páncélterem volt. A nagyság, amely egykor ámulatba ejtette tizennyolc éves önmagát, most nem tűnt többnek, mint egy pazarul feldíszített vágóhídnak.

Arthur teljesen elhallgatott. Nem tudta összeegyeztetni a riadt, megfelelni vágyó tinédzsert az autójában ülő fejedelmi, távolságtartó nővel. Úgy viselkedett, mint a birtok igazi úrnője. Teljesen az útra összpontosított, bevéve a Lockwood-birtokhoz vezető utolsó kanyarokat.

Amint a szedán közeledett, a Lockwood Manor hatalmas kovácsoltvas kapui felismerték a járművet, és lassan kitárultak.

Az autó felgördült az ívelt felhajtón. A kiterjedt birtok Vance Lockwood látszatok iránti megszállottságának mementója volt. A makulátlan, smaragdzöld gyep végtelen mezői nyújtóztak a főépület felé. A kör alakú felhajtó közepén egy masszív, díszes kőkút állt. Két márványszobor öntötte a vizet egy kristálytiszta medencébe; a felszálló permet elkapta a délutáni napfényt, és csillogó szivárványokat vetett a burkolatra.

A felhajtó oldalában, ősi tölgyfák árnyékába bújva, egy aprólékosan gondozott virágoskert húzódott.

Egy kovácsoltvas kerti asztalnál, virágzó rózsák között kényelmesen üldögélt egy elegáns hölgy. Finom porcelán teáscsészét tartott a kezében, s a délutáni teáját egy olyan nő begyakorolt kecsességével kortyolgatta, aki meg van győződve arról, hogy a világ körülötte forog.

Amikor a szedán megállt, Freya kinézett az ablakon. Ajka lassan hideg, sokatmondó mosolyra húzódott.

Tekintete Corinne Lockwoodra szegeződött.