A nehéz autóajtó kattanva záródott be, megtörve a tágas udvar békés csendjét. A délutáni napfény átszűrődött az ősi tölgyfák terebélyes ágain, lágy, aranyló fényt vetve a gondozott gyepre és a pompázó virágágyásokra. Corinne Lockwood egy fehér fonott székben hátradőlve pihent. Úgy festett, mint egy királynő, aki a saját édenkertjében tart udvart. Finom porcelán teáscsészét tartott a kezében. Tartása a fesztelen elegancia megtestesítője volt, a fekete szedán érkezése a legkevésbé sem zavarta meg.

A terasz árnyékából előrelépett egy cseléd. Hangja tétován csengett a csendes levegőben. – Lockwood asszony, Freya kisasszony megérkezett.

Corinne nem nézett fel azonnal. Lassan, megfontoltan kortyolt egyet a teájából. Amikor végül elfordította a tekintetét, az alig a másodperc töredékéig állapodott meg Freyán. Tökéletesen púderezett arcán mély megvetés suhant át. Azonnal elfordult. Úgy kezelte Freyát, mint egy sértő maszatot a makulátlan vásznon; olyan vizuális kellemetlenségként, amelyet egyetlen szívverésnél tovább egyszerűen képtelen elviselni.

– Lockwood asszony... – A cseléd ideges, erőltetett mosolyt villantott, s a feszült légkörben egyik lábáról a másikra állt.

Corinne intett ápolt kezével. A mozdulat lusta volt és elutasító, mintha csak egy bosszantó rovart hessegetne el. – Vidd a hátsó szárnyba.

A szolgáló megdermedt. Idegesen Freyára pillantott, nagyon is tisztában lévén a parancsba rejtett sértéssel. – De asszonyom, ott a személyzet lakik. Freya kisasszony pedig...

Corinne letette a teáscsészéjét a hozzá illő csészealjra. A porcelán élesen koccant az üvegasztalon. Hangja jegessé vált, szemernyi helyet sem hagyva a vitának. – Sloane most nyerte meg a zongoraversenyt. Méltó zeneszobát kell kialakítanunk neki. Tate nő, szüksége lesz egy saját dolgozószobára. Mégis honnan kellene helyet szorítanom valakinek, aki nem számít?

A cseléd tiltakozásra nyitotta a száját. Ebben a hatalmas kúriában Corinne döntéseivel szembeszállni felért egy halálos ítélettel. Lenyelte a szavait, és lehajtotta a fejét; nyugtalansága szinte tapintható volt a csendben.

Freya a kőösvényen állva figyelte a jelenetet. Kifordult déjá vu hulláma söpört végig rajta. Előző életében pontosan ugyanez a forgatókönyv játszódott le. Emlékezett a hideg hangra, a mondvacsinált ürügyre, a Corinne szemében ülő puszta közönyre. Az egykori Freyát gondolkodás nélkül a cselédszállás szűk, félhomályos szobáiba száműzték. Eltűrte az állandó zajt, a magánélet hiányát, a megaláztatást, hogy a személyzettel együtt kell élnie. Akkoriban harc nélkül elfogadta. A pusztuló, penésztől bűzlő vidéki viskóhoz képest, ahol a sötétben patkányok surrantak a padlódeszkákon, a cselédszállás fényűző menedéknek tűnt. Bemásolta magát a hálába. Azt mondogatta magának, maradjon csendben, még akkor is, ha a Lockwood család többi tagja alig néhány lépésre tőle fényűzésben élt.

Az a naiv, kétségbeesett lány már halott volt.

Freya vett egy mély, megnyugtató levegőt. Ez a hatalmas birtok nem jótékonysági menhely volt. Ez az édesanyja otthona volt. Ezek a kapzsi jövevények betolakodtak, kisajátították, és most volt képük úgy bánni vele, mint egy kóbor kutyával, aki a maradékért könyörög.

Freya Corinne-ra szegezte a tekintetét. Hangja úgy vágott át a lusta délutáni levegőn, mint a megélezett penge. – Corinne, ha jól emlékszem, a Lockwood Manor az édesanyámé volt. Most, hogy ő már nincs, a ház jogilag az enyém. Nem kissé abszurd, hogy az én otthonomban élsz, és a hátsó szárnyba próbálsz dugni?

A teáscsésze megcsörrent a csészealjon. Corinne önelégült álarca egyetlen szempillantás alatt darabokra hullott. Freyára meredt, szemében valódi döbbenet tükröződött. A lusta, gúnyos csillogás eltűnt, merev, védekező tekintet lépett a helyébe. Soha nem hitte volna, hogy ez a csendes, rongyos lány ismeri a birtok eredetének igazságát.

Corinne az asztalra csapta a desszertvillát. – Micsoda képtelenség! – csattant fel, keble hevesen hullámzott a hirtelen felháborodástól. – Ez az egész kúria az apádé. A feleségeként minden jogom megvan eldönteni, hol fogsz lakni. Ha nem tetszik, nyugodtan visszakúszhatsz abba a nyomorult vidéki putriba.

A fenyegetés súlyosan lebegett a meleg levegőben. Corinne arra számított, hogy Freya meghunyászkodik. Arra számított, hogy a lány térdre esik, és egyetlen morzsányi kényelemért könyörög, csak hogy ne kelljen visszatérnie a nyomorúságos, éhezéssel teli életbe. Corinne fejében egy okos lány hízelgett volna neki. Egy okos lány igyekezett volna a ház úrnőjének kedvében járni, hogy biztosítsa a kényelmes életet. A dac olyan luxus volt, amelyet Freya nem engedhetett meg magának.

A cseléd közelebb lépett Freyához. Rémült suttogással szólt: – Freya kisasszony, kérem, ne bosszantsa fel Lockwood asszonyt.

Freya ügyet sem vetett a szolgálóra. Lassan, sokatmondóan elmosolyodott, és nem engedte el Corinne tekintetét. – Valóban képtelenség lenne? Mit szólnál, ha megkérdeznénk apámat? Elvégre bármikor visszakövetelhetném ezt az egész birtokot, amikor csak úgy döntök. És ha megteszem, nem én leszek az, akit kitesznek az utcára. Hanem te.

Corinne összerezzent. A Freya hangjából áradó megingathatatlan magabiztosság mély nyugtalanság borzongását küldte végig a gerincén. Corinne ismerte a piszkos titkokat. Pontosan tudta, hogyan szerezte a Lockwood család ezt a vagyont és hatalmat. Rémisztő volt hallani, hogy ez a rongyos, tanulatlan lány ilyen rendíthetetlen tekintéllyel beszél. Befogta a száját, és némán forrongott magában. Elhatározta, hogy abban a pillanatban beszámol Vance-nek erről a pimasz kölyökről, amint a férfi belép az ajtón.

Freya megszakította a szemkontaktust, és könnyedén intett a kezével. – Nos, fáradt vagyok. Megkeresem a saját szobámat.

Hátat fordított Corinne-nak, és a főépület felé lépdelt. Egy birodalmát szemléző uralkodó tartásával járt. A megzavarodott cseléd sietve próbált lépést tartani vele, rettegve attól, mire készülhet a lány.

A Lockwood Manor belső tere a mértéktelen gazdagság emlékműve volt. Freya végigsétált a tágas előcsarnok csiszolt márványpadóján, és felment az ívelt lépcsőn. Viseltes cipője halk, csoszogó hangot adott a plüss futószőnyegen. Felért a hatalmas második emeleti folyosóra.

A jobb kéz felőli első ajtó tárva-nyitva állt. Freya megállt a folyosón, és benézett. A tér hatalmas volt és pazarul berendezett. Vastag, krémszínű szőnyegek borították a padlót. Minden bútor, minden selyemfüggöny, minden kristálydísz kiváltságot hirdetett. Kifejezetten egy elkényeztetett hercegnő számára megtervezett szentély volt.

A szolgáló Freya mellé sietett. Hangját halkan tartotta, határozott tisztelettel átitatva. – Ez Lockwood kisasszony szobája.

Freya lassan elfordította a fejét, és a cselédre nézett. Tekintete hűvös volt, összeszedett és rémisztően éles. – Mától fogva szólítsa Sloane kisasszonynak. A Lockwood családban nem csak egyetlen Lockwood kisasszony van.

A cseléd nagyot nyelt. Hideg borzongás futott végig a hátán. Freya nem emelte fel a hangját, de a parancsoló hangnem nem hagyott teret a vitának. A jeges pillantás szinte átdöfte. A szolgáló gyors, ijedt bólintással jelezte, hogy megértette.

Freya visszaterelte a figyelmét a fényűző hálószobára, és egy lépést tett a küszöb felé.

A cseléd bepánikolt. Freya útjába vágott, védekezően feltartva a kezét. – Sloane kisasszony még az iskolában van. Nem szereti, ha mások bemennek a szobájába. – A szolgáló szíve a bordáit verte. Ha Sloane hazajön, és rájön, hogy ez a vad vidéki lány a márkás holmijai között szimatol, a kitörő hiszti katasztrofális méreteket ölt.

Freya megállt. Halvány, szórakozott mosoly játszott a szája szélén. Még egy utolsó pillantást vetett az extravagáns berendezésre. – Nyugodjon meg. Nem érdekelnek a levetett holmik.

Elfordult Sloane birodalmától, és céltudatosan elindult a hosszú folyosón. Több zárt ajtó mellett is elhaladt, egyenesen a folyosó legvégére tartva. Kitárta a legutolsó szoba ajtaját.

Tágas volt, de az elhelyezkedése közismerten rossz. Pontosan a könyörtelenül lemenő nap sugarainak útjában feküdt. A szigetelése csapnivaló volt. A hozzáértők jól tudták, hogy nyáron elviselhetetlenül forró, télen pedig fagyos. A család egyetlen valódi tagja sem tartotta volna alkalmasnak hálószobának.

Freya belépett, és körülnézett a rideg, csupasz falak között. Nem érdekelte a hőmérséklet. Nem érdekelték a selyemfüggönyök vagy a plüss szőnyegek sem. Elfoglalta a neki járó helyet a főemeleten, pontosan Corinne orra előtt. Csak ez számított.

A nap a horizont alá bukott, hosszú, sötét árnyékokat vetve a birtok kertjére. Freya az ablak mellett ült új szobájában, és nézte, ahogy a birtokra rátelepszik az este.

Nehéz léptek visszhangzottak a folyosón, majd egy drága magas sarkú éles kopogása követte. Sloane hazatért.

Sloane egyenesen a folyosó vége felé masírozott. Kifogástalanul volt felöltözve. Finom, rózsaszín ruhát viselt, amely tökéletesen kiemelte hibátlan alakját, hozzá méretre készített bőrcipőt. Egy limitált kiadású dizájner hátizsák lógott hanyagul az egyik vállán. Úgy festett, mint egy modern kori hercegnő, aki visszatér a kastélyába, miután egész nap az osztálytársai hódolatát élvezte.

Habozás nélkül lökte be Freya szobájának ajtaját. Széttárta a karját. Hangjából túláradó, művi édesség csöpögött. – Freya...

Freya meg sem mozdult az ablak mellől. Hanyagul keresztbe tette hosszú lábait, és az állát a kezére támasztotta. – Hallottál már arról, hogy illik kopogni, mielőtt belépsz más szobájába?

Sloane megdermedt az ajtóban. A mézédes mosoly megbicsaklott az arcán.

Freya hangja sima volt, átszőve maró gúnnyal. – Nicsak, ki van itt. A drága mostohatestvérem.

Sloane érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Az ablaknál heverésző lányra meredt. Az aranyló esti fény Freyára hullott, megvilágítva hibátlan bőrét. A kopott, rosszul szabott ruhák és a smink teljes hiánya ellenére Freyának tagadhatatlanul természetes kecsessége volt. Szépsége nyers volt, feltűnő és magától értetődő.

Sloane manikűrözött körmei a tenyerébe vájtak. Összeszorította az állkapcsát. Keserű tehetetlenség hulláma csapott át rajta. Hogy nézhet ki ilyen ragyogóan egy nincstelen vidéki tuskó? Minden logikának ellentmondott.

Sloane kényszerítette izmait a lazításra. Végigmérte a rideg szobát: a csupasz matracot, az üres gardróbot, a luxus teljes hiányát. A kárörvendő elégtétel halvány fénye eloszlatta kezdeti sokkját. Lehet, hogy Freyának csinos az arca, de mégiscsak egy koldus maradt a palotában.

Sloane beljebb lépett a szobába. Újra felragasztotta arcára a kedves, mesterkélt mosolyt. – Csak annyira alig vártam, hogy találkozzunk, azért rontottam így be. Ígérem, legközelebb kopogok.

Megállt, és szándékos szánalommal mérte végig Freya viseltes öltözékét. – Olyan hirtelen jöttél vissza. Nem sok időnk volt előkészíteni a szobádat. Esetleg átjöhetnél hozzám megnézni, nincs-e szükséged valamire. Mindig elküldhetünk valakit, hogy megvegye, ami hiányzik.

Az ajánlat kiszámított döfés volt. Cukormázas emlékeztető a hierarchiára. Sloane azt akarta, hogy Freya megértse: ő a Lockwood Manor igazi hercegnője, aki kegyet gyakorol a kevésbé szerencsésekkel. Tudatni akarta vele, hogy az érkezése semmin sem változtat.

Freya abszolút unalommal fogadta Sloane leereszkedő pillantását. Nem kapta be a csalit. – Az egyszerűbb jobb. A túl sok holmi csak összezavarja az ember fejét. Nehezebbé teszi, hogy tudja, hol a helye.

A burkolt szúrás tökéletesen célba talált. Sloane mosolya megrándult. Nem tudta eldönteni, hogy Freya a saját fényűző szobájában felhalmozott kacatokra célzott-e, vagy nyílt támadást intézett az ő kívülálló státusza ellen. Akárhogy is, a nyugodt dac fájt.

Sloane feladta a jótékonykodó szerepet. Szeme összeszűkült. – Apa itthon van. Jobb lenne, ha elkészülnél, és lejönnél vacsorázni.

Freya intett a kezével, elhessentve őt, mint egy terhes cselédet. – Aha.

Sloane ott állt még egy másodpercig, némán forrva a dühtől. Nem ilyen viszontlátást tervezett. Arra számított, hogy Freya megfélemlített lesz, hízelgő, és kétségbeesetten igyekszik elnyerni a dédelgetett leányzó jóindulatát. Ehelyett Freya úgy kezelte őt, mint valami bosszantó kellemetlenséget.

Sloane sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Megragadta a kilincset, és bevágta maga mögött a nehéz faajtót. A hangos csattanás végigvisszhangzott a folyosón.

Odalent az étkező a családi idill mintaképe volt. A pompás asztalt finom porcelánnal és csiszolt ezüsttel terítették meg. Hatalmas kristálycsillár lógott a mennyezetről, meleg, csillogó fényt árasztva a helyiségre. A márványpadló visszaverte a ragyogást, tovább fokozva a fényűző hangulatot.

Vance, Corinne és Sloane az asztalnál ültek. Úgy néztek ki, mint egy mintacsalád egy luxusmagazin címlapján. Könnyed, vidám csevegésbe merültek, mosolyuk meleg volt és begyakorolt. Tate Lockwood a nagymamájánál volt, így a belső trióra maradt a feladat, hogy a hibátlan harmónia látszatát keltsék.

Ekkor léptek zaja visszhangzott a díszlépcső felől.

Nem magas sarkak éles kopogása volt, és nem is drága bőr halk surranása. A kopott papucsok jellegzetes, húzódó csoszogása volt.

Freya leereszkedett a lépcsőn. Nem öltözött át. Még mindig ugyanazt a megkopott, rongyos ruhát viselte, amelyben megérkezett. A haja le volt engedve, és semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy leplezze öltözéke szegényességét. Nem sietett, hagyta, hogy papucsának csoszogása felerősödjön a barlangszerű térben.

Az étkezőben folyó vidám csevegés elakadt.

Freya leért a lépcső aljára, és belépett az étkezőbe. A felszabadult nevetés teljesen elpárolgott, helyét nehéz, kínos csend vette át. Vance ránézett, arckifejezése udvarias rémület álarcává merevedett. Corinne úgy festett, mintha citromba harapott volna.

Freya észrevette az arcukra kiülő látható feszengést. Megállt néhány lépésre az asztaltól. Felvonta az egyik szemöldökét, és lassan, kaján mosoly terült el az arcán. Ő volt a rút folt a tökéletes estéjükön, és ezt nagyon is jól tudta. Élvezte a helyzetet.

Sloane rájött, hogy a csend túl régóta húzódik. Fenntartása kívánta a kedves, elfogadó nővér szerepét Vance előtt. Hátratolta a székét, és felállt.

– Freya, gyere, ülj le – mondta Sloane. Hangjából csöpögött a mesterkélt édesség. Freya felé lépdelt, arcán ragyogó, marasztaló mosollyal. – Már vártunk rád.

Sloane kinyújtotta a karját. Előrenyúlt, azzal a szándékkal, hogy kézen fogja Freyát, és a meleg, nővéri szeretet megnyilvánulásaként az asztalhoz vezesse.

Amikor ujjai megközelítették Freya karját, tekintete Freya ruhaujjának rojtos, foltos szövetére tapadt. Sloane megdermedt. Észrevétlen borzongás futott át a testén. Alig észrevehetően visszahőkölt, ujjnyi távolságra rántva vissza a kezét, mintha az anyagot maró sav borította volna.