Ronan szemszöge

Szinte trappolva megyek fel a házikó falépcsőjén, az állkapcsom olyan szorosan összezárva, hogy a fogaim csikorognak. Le kell hűlnöm. Majdnem kitekertem a nyakát azoknak az idióta alfáknak, ahogy a jelentéktelen falkahatárokon civakodtak. Hála a Holdistennőnek, hogy nekem Kaelen az alfám, és nem az a fogalmatlan bolond, aki tőlem jobbra állt a falkaházban. Kaelen azért küldött vissza ide, hogy Vesperrel és Lorcannal legyek, mert tudta, hogy a türelmem már csak egy hajszálon függ. Tartozom neki azért, mert egyedül kezelte azt a zűrzavart.

Vesper és Lorcan a verandán pihennek. Abban a pillanatban, hogy nehéz bakancsom a padlóhoz ér, Vesper felpattan, tágra nyílt, csillogó szemmel, és besurran a házba. Néhány másodperccel később büszkén masírozik vissza, kezében egy kristálypoharat és egy félig teli üveg prémium whiskyt tartva.

Pimasz vigyorral teszi le őket elém a kis faasztalra. Lerogyok a fonott székbe, megragadom az üveget, és bőséges adagot töltök. Egyetlen égető korttyal döntöm le a borostyánszínű folyadékot, majd azonnal töltök egy második pohárral. Hátradőlve mélyet sóhajtok.

– Köszi a mentést, kölyök.

– Miért vagy úgy felhúzva, RoRo? – kérdezi a fejét billentve.

Félrenyelem a második kortyot, köhögök, ahogy a whisky rossz csőbe megy le. Lorcan rámered, a szeme szinte kiugrik a helyéről. Én meg csak tátott szájjal bámulok a kislányra, nem találom a szavakat.

– Vesper, elment az eszed? – kérdezi Lorcan, a hangja kissé megbicsaklik.

– Nem ment el az eszem, LoLo – vág vissza a lány, rezzenéstelen arccal.

Vesper felsóhajt, és összefonja a karját.

– Ó, ne mondjátok, hogy még senki sem kötötte össze a pontokat! Ronan és Lorcan. RoRo és LoLo.

Egy jó tíz másodpercbe telik, mire a felismerés átsuhan rajtunk. Amikor leesik, Lorcan felhorkan. Mély morajlás támad a mellkasomban, és hirtelen mindketten harsányan felnevetünk, a feszültség pedig kiszáll a vállamból.

Miután levegőhöz jutunk, Lorcan letöröl egy könnycseppet a szeméből. Elmagyarázzuk neki, hogy egész életünkben senki sem tette még meg ezt a logikai ugrást. Azt is kristálytisztán a tudtára adjuk, hogy ő az egyetlen ember ezen a bolygón, akinek megengedett így hívni minket, és még életben maradhat, hogy elmesélje. Ő csak úgy ragyog a büszkeségtől.

– Kaelen azért küldött vissza, mert mindjárt gyilkosságot követtem el egy határvita miatt – morgom, visszatérve a lényegre.

Éppen befejezem az alfák nevetséges perpatvarának magyarázatát, amikor Kaelen parancsoló hangja visszhangzik a fejemben. Mindannyiunkat elmekapcsolatba von, közvetítve a hátborzongató beszélgetést, amit a klinikán hallgat ki. Egy nővér és egy orvos sző összeesküvést Linnea és Vesper ellen.

A vérem megfagy. Kinyomom magam a székből.

– Magyarázd el a dolgokat Vespernek! Meg kell keresnem Roderic alfát. Most.

Lorcan szemszöge

– Ki volt az, LoLo? – kérdezi Vesper, megrángatva az ingujjam. Különös büszkeséghullámot érzek a becenév hallatán. Bízik bennünk. A maga módján magáénak nyilvánított minket.

– Kaelen elmekapcsolatba vont minket, hogy halljunk egy beszélgetést. Valaki ebben a falkában haragot táplál anyáddal szemben az apád miatt. Még nincsenek meg a részletek, de anyádat szigorúan őrzik. Nem mozdulok mellőled, Hercegnő – mondom, a hangomat nyugodtan tartva.

Az alsó ajka megremeg. Gondolkodás nélkül az ölembe mászik, arcát a mellkasomba temeti, miközben könnyei eláztatják az ingemet. Átkarolom apró termetét. Tudva, hogy Kaelen a köteléken keresztül érzi változó érzelmeit, küldök egy gyors üzenetet, hogy tájékoztassam: a kislány tud a fenyegetésről.

Előre-hátra hintáztatom a széket, lassú, egyenletes körökkel simogatva a hátát. A fa ritmikus nyikorgása megnyugtatja, és zaklatott légzése fokozatosan elcsitul. Elalszik, apró öklei még mindig az ingembe kapaszkodnak.

Két elit harcosunk lép a verandához, az arcuk komor. Ronan kapcsolódik hozzám, megerősítve, hogy az orvost és a nővért már a börtönbe vonszolják. Egy labortechnikus biztonságba helyezi a mérgezett italt. Kaelen elküldi Cole-t és Tobiast, hogy csatlakozzanak hozzám, megerősítve a védelmünket Vesper körül.

– Tudja, mi történt, de az, hogy az elmúlt két napban ennyi mindent megtudott magáról és erről a világról, teljesen kimerítette – suttogom, miközben Cole és Tobias elfoglalják a pozíciójukat.

Halkan beszélek, ahogy mesélek nekik Vesper ritka képességéről, amellyel megérzi a mostohatestvéreit. Leesik az álluk, a szemük kitágul a döbbenettől. Az elmúlt negyvennyolc óra forgatagát beszéljük át, miközben érzékeink éberek maradnak, várva, hogy az Alfánk és a Lunánk visszatérjen.

Linnea szemszöge

A klinika folyosóit járom, ellenőrzöm a lázlapokat és beállítom az infúziókat, de a figyelmem megoszlik. Látom, hogy Orson mélyen elmerül egy gondolati kapcsolatban. A szeme üveges, de a fizikai fókusza egyetlen pillanatra sem hagy el engem. Hatalmas, néma árnyékként követ.

Soha nincs útban. Olyan érzés, mintha előre látná a mozdulataimat, már azelőtt félrelép, hogy megfordulnék. Fullasztónak kellene lennie, hogy egy halálos harcos lebeg a vállam felett, mégis békét hoz. Kétség nélkül tudom, hogy ez a férfi az életét adná az enyémért.

Amikor a műszakom eléri a kijelölt szünetet, a vállam megereszkedik a kimerültségtől. Egyenesen a nővérpulthoz megyek, és kinyitom a kis hűtőt. A kezem az után a bizonyos energiaital után nyúl, amit Hazel doktor mindig ott hagy nekem.

A polc üres. Összevonom a szemöldököm, ráeszmélve, hogy már néhány órája nem láttam az új orvost.

– Luna, az italt lefoglaltuk és elvittük a laborba vizsgálatra. Kaelen alfa kihallgatott egy beszélgetést. Merényletkísérlet volt – mondja Orson, a hangja mély, sürgető morajlás.

A szavak fizikai ütésként érnek. Méreg. Gyilkosság. Vesper.

A fénycsövek vibrálnak. A linóleumpadló élesen megdől. A levegő kiszisszen a szobából, és a látásom egy sötét ponttá szűkül, mielőtt minden koromsötétbe borulna.

A szemem egy kanapépárna puha anyagára nyílik ki. Pislogok egy ismerős nappali tompa fényében. A házikó. Orson közvetlenül mellettem guggol, arcára aggodalom vésődik.

A bejárati ajtó kivágódik. Orson szinte elveti magát az útból, ahogy Kaelen térdre roskad mellettem. Erős, ismerős karok fonódnak körém, szilárd mellkasához szorítva engem.

– Soha többé ne ijessz meg így! – suttogja Kaelen, hangja elnehezül a nyers érzelmektől.

Orson csendben jelenti, hogy csak egy percre ájultam el, de az eszméletem hirtelen kiesése elég volt ahhoz, hogy a kötelékünkön keresztül pánikba ejtse Kaelent.

Csókot nyomok Kaelen állkapcsára, hogy megnyugtassam, de a megkönnyebbülés rövid életű. A jeges rémület úgy nyilall a mellkasomba, akár a jég. Kaelen mellkasának feszülök, kétségbeesetten fel akarok kelni.

– Hol van Vesper? Hol van a kicsim?

– Jól van, szerelmem. Lorcan és két őr van vele. Megnéztem őket, mielőtt ide rohantam volna. Mélyen alszik a karjaiban a verandán – mondja Kaelen, gyengéd, de határozott fogással visszasegítve a fekvőhelyre.

Kifújja a levegőt egy halk kuncogással, a feszültség kioldódik a vállából. A hatalmas, zord Lorcan látványa a lelki szemeim előtt, ahogy a picinyke lányomat tartja, hisztérikus kuncogást csal az ajkamra.

– Kérlek, mondd, hogy valaki lefényképezte! – mondom, miközben a pulzusom végre lelassul.

Orson hüvelykujjával felfelé int a szoba sarkából. Visszasüppedek Kaelen ölelésébe, erőt merítve egyenletes szívveréséből. Roderic alfa lép be a bejárati ajtón, sápadtan és dühösen, Ronan pedig szorosan a nyomában.

Roderic alfa int, hogy gyűljünk össze a nappaliban. Orson, Cole és Tobias őrpozíciót vesznek fel az ajtóknál és az ablakoknál. A harcosok már átfésülték a kunyhót lehallgatókészülékek után kutatva, és szoros védelmi gyűrűt vontak köré odakint.

Lorcan lép be, kezében az alvó Vesperrel. Leül a fotelbe, hozzáigazítva apró testét a mellkasához, míg Ronan mögöttük áll, gyengéden köröket rajzolva Vesper hátára. Látni, hogy ezek a hatalmas, halálos likánok ilyen mélyen törődnek a lányommal, elolvasztja a bennem maradt jeges félelmet. A Szinódus jól döntött, hogy Kaelent küldte hozzám.

– Kaelen alfa, Linnea luna, a nővér körülbelül egy évvel előtted érkezett a falkánkhoz, Linnea. Azzal a kéréssel helyezték ide, hogy újrakezdésre van szüksége a rossz emlékek elől. Soha nem firtattam a részleteket – kezdi Roderic alfa, a hangja elnehezül a szégyentől.

Megdörzsöli a halántékát, éveknél öregebbnek tűnik.

– Kiderült, hogy Vesper biológiai apja ugyanazt a trükköt próbálta eljátszani vele, mint veled. Elcsábította, üldözte a szerelmével, de nem sikerült csapdába ejtenie, mert a nővér bátyjának kapcsolatai voltak néhány likánnal, akik közbeléptek. Ennek ellenére fülig beleszeretett. Akarta őt, de a férfi szó nélkül elhagyta.

A gyomrom görcsbe rándul. A hazugságainak újabb áldozata. De az együttérzésem elpárolog, ahogy Roderic folytatja.

– Soha nem titkoltad a múltadat, Linnea. A nővér hallotta a történetedet. Megemésztette a féltékenység, hogy veled hált, hogy téged valóban megjelölt, még ha hamis jelölés volt is. Bosszút akart állni. Az volt a terve, hogy információkat ad át az apa családjának, abban a reményben, hogy lecsapnak, elragadják Vespert, és ezzel tönkretesznek téged – mondja Roderic.

– Miért nem jöttek el? – morogja Kaelen, a karja megszorul a derekam körül.

– Mert az apja elhallgatta az információt. Túlságosan szégyelli a fia tetteit ahhoz, hogy magáénak ismerje el a gyermeket. De Hazel doktor ismeri Vesper nagybátyját. Az orvos felkereste őt, alkut ajánlva, hogy segítsen megtörni Linneát. Csak eltérő indítékaik voltak – magyarázza Roderic.

Roderic rám néz, a szeme tele megbánással.

– Az orvosnak sajátos, zvallott szándékai voltak. A magáévá akart tenni téged, Linnea. Azt tervezte, hogy megszabadul Vespertől, és erőszakkal jelöl meg, ha ellenállsz.

Fülsiketítő ordítás töri meg a szoba csendjét.

Kaelen mellkasa szörnyűséges, vérfagyasztó morgástól vibrál. Odakint a kunyhót körülvevő harcosok egységes, gyilkos üvöltést hallatnak, amely megremegteti az épület alapjait. A hangban lévő nyers, szűretlen agresszió félelmetes, arra hivatott, hogy rettegést keltsen az ellenségben.

De ahogy a mennydörgésszerű zaj visszhangzik a falakon, Vesper megmozdul álmában. Apró, elégedett mosoly suhan át az ajkán. Nem fél.

És én sem.

Éveken át állandó félelemben éltem, várva, hogy mikor csap le a baj, mikor ragadja el valaki a gyermekemet, vagy mikor bántanak minket. Most, körülvéve a nevemben vért követelő, morgó likánokkal, mély, megingathatatlan békét érzek.

Az arcomat Kaelen mellkasához nyomom, beszívva mély, földes illatát. A szorítása olyan, mint egy satu, megvéd a világtól. Még soha nem éreztem magam ennyire védettnek, ennyire megbecsültnek. Az egyedülálló, védtelen anyaság traumája porrá foszlik.

Soha többé nem akarom elhagyni ezt a menedéket. Soha nem akarom elengedni ezt a férfit, aki felégetné a világot, hogy biztonságban tudjon minket. Tudom, hogy Kaelen az az apa lesz, akit Vesper megérdemel, a védelmező, akire mindig is szüksége volt. Négy bátyja lesz, akik vigyáznak rá, egy hatalmas család, amely mögötte áll.

Ahogy Kaelen egyenletes, erőteljes szívverését hallgatom, a gondolataim a falkájához vezető, előttünk álló útra terelődnek. Az itteni veszély elhárult, de új kihívás vár ránk. Nem győzök azon tűnődni, hogyan reagál majd a négy fia az új mostohaanyjukra és az ő hevesen független, különc kislányára.