Cal szemszöge

Törökülésben ülök a hepehupás priccs szélén. A Vas Hold falka menedékének kazamatáiban a nyirkos kőfalak körülölelnek, csapdába ejtve a hideget. A meleg, fényűző falkaház emeletein élők többsége valószínűleg már meg is feledkezett e föld alatti szint létezéséről. Számomra viszont ez az egyetlen valóság, amit ismerek. A szobám egy szűkös, régi magánzárka az alagsor legvégében. Az itteni nehéz levegőben szüntelenül nedves föld, poshadt vizelet, megszáradt hányás és régi, rezes vér szaga keveredik. Néhány év után az ember megtanulja figyelmen kívül hagyni a bűzt.

Szorosabbra húzom a vállamon a rongyos, szürke takarómat. Az alagsor dermesztő hidege áthatol vékony pamutingemen, és csontig mar. Közelebb hajolok a kis asztalhoz, amelyet kidobott fa szállítóládákból sikerült összetákolnom. A deszkák sarkán egy repedt lámpa áll. A múlt hónapban találtam a nagykonyha mögötti szemetesben. Az izzó pislákol, hosszú, ugráló árnyékokat vetve a nyitott füzetemre.

Gépiesen meredek az angol házi feladatomra. Egy Shakespeare-esszét próbálok írni, a bekezdések szerkezetére igyekszem figyelni, kétségbeesetten kapaszkodva a normális kamaszélet ezen utolsó, apró darabkájába. Nehéz. A kezem görcsösen szorítja a ceruzát. Egész testem sajog az egész napos puszta fizikai munkától. Árva Omegaként alig vagyok több a Vas Hold falka egyszerű rabszolgájánál. Az egész reggelt tojások százainak feltörésével töltöttem, több mint száz vérfarkasra főztem reggelit. Aztán hatalmas, zsíros üstöket súroltam, felsepertem az óriási étkezőt, feltöltöttem a nehéz élelmiszerraktárakat a harmadik és negyedik emeleten, majd bőséges vacsorát készítettem. Ritkán jut időm leckét írni. Ma este azonban felülkerekedtem a rám nehezedő kimerültségen. Csak be akartam fejezni ezt a fogalmazást.

Hangos, fémes csattanás visszhangzik végig a kőfolyosón.

A lépcső tetején lévő nehéz vasajtó felnyög rozsdás pántjain. Kivágódik, és heves csattanással vágódik a betonfalnak. Nehéz, egyenetlen léptek dübörögnek le a lépcsőn.

A gyomrom görcsbe rándul. Kiejtem a kezemből a ceruzát.

A tömény whisky éles, félreismerhetetlen bűze már másodpercekkel azelőtt beáramlik a cellámba, hogy ő maga megjelenne. Az erjedt szag szinte felmarja az orrom belsejét. Pontosan tudom, mi következik. Kaelen Voss alfa részeg. A vérfarkasok anyagcseréje hihetetlenül gyors. Rengeteg alkohol kell ahhoz, hogy egy Alfa lerészegedjen. Ha ennyire kiütötte magát, az azt jelenti, hogy összeveszett Helena lunával. Azt jelenti, hogy az asszony kizárta a hálószobájukból.

Azt jelenti, hogy szüksége van valamire, amit megüthet.

Talpra ugrom. A priccs mellett állok, a fejemet mélyen lehajtom. A kezeimet szorosan a hasam előtt kulcsolom össze. Megpróbálok a lehető legkisebbnek és legjelentéktelenebbnek tűnni.

Kaelen alfa betölti a cellám ajtaját. Hatalmas, izmos termete kitakarja a folyosóról beszűrődő halvány, sárga fényt. Az arca vöröslik az alkoholtól és a féktelen dühtől. Nehezen lélegzik, mellkasa minden szaggatott lélegzetvételnél megemelkedik.

– Kaelen alfa – mondom halkan, tekintetemet szigorúan a sáros katonai bakancsára szegezve. – Miben segíthetek?

Egyetlen szót sem szól.

A jobb karja hirtelen előrelendül. Egy nehéz, félig üres üveg whiskysüveg szeli át a levegőt. Hüvelyknyire suhan el a fülem mellett. Az üveg hatalmas erővel csapódik a kőfalnak, közvetlenül a fekhelyem felett.

A hangos csattanástól összerándulok. Vastag üvegszilánkok záporoznak szét, beterítve a vékony matracomat és a hideg padlót. Remegni kezdek. Átkarolom a mellkasomat, magamat ölelve. Ez rossz. Ez sokkal rosszabb, mint a szokásos részeg látogatásai.

Mielőtt akár csak hátrálhatnék, Kaelen előretör.

Vérfarkas-sebessége ijesztő elmosódás csupán. Még pislogni sincs időm. A köztünk lévő távolságot a másodperc töredéke alatt küzdi le. Hatalmas kezei előrelendülnek. Vastag, kérges ujjai szorosan a torkom köré fonódnak. Összeszorítja a markát, azonnal elzárva a légcsövemet.

Egészen felemel a földről. Lábaim tehetetlenül kalimpálnak a levegőben.

Megpróbálom lefejteni vasmarkát. Körmeimet a csuklójába mélyesztem, kétségbeesetten próbálva visszahúzni vastag ujjait. Olyan, mintha tömör acélt próbálnék szétfeszíteni. Látásom szélei sötétedni kezdenek. A hirtelen oxigénhiánytól fekete foltok táncolnak a szemem előtt.

Lenézek az arcára. A szeme koromsötét. Nincs szemfehérje, nincs írisz. Csak feneketlen, gyilkos üresség. Belső farkasa, Vargas tört a felszínre. Leheletének poshadt alkoholszagától öklendeznem kell.

Mordul egyet; mély, gurgulázó hang ez, amely megremegteti a csontjaimat. Aztán elhajít.

Kis testemet átrepíti a szűk cellán, mintha csak egy rongybaba volnék. Hátrafelé repülök. Testem hevesen a kőfalnak csapódik. Lepattanok a kemény felületről, és a priccsre zuhanok.

A hátamban kínzó fájdalom robban.

A matracon heverő törött whiskysüveg éles, hegyes szilánkjai átszakítják vékony pamutingemet. Mélyen a hátam húsába fúródnak, a lapockáim közé csúszva. Sikítani próbálok, de a tüdőmből teljesen kiszorult a levegő. Az összetört üvegből kifolyt whisky egyenesen a mély, tátongó sebekbe szivárog. Az alkohol folyékony tűzként mar. Megperzseli a feltépett húsomat. Vonaglom a matracon, levegőért kapkodva, miközben forró könnyek csorognak végig az arcomon.

Kaelen átlépdel a helyiségen. Lehajol, és belemarkol a hajamba.

Felfelé ránt. A hirtelen, erőszakos mozdulattól a testem végighúzódik a matracon. A törött üveg mélyebbre fúródik a hátamba, izmokat és szöveteket szaggatva. Felkiáltok, de a hangot elfojtja a fülemben lüktető vér tompa zaja.

Talpra rángat, és arcul csap. Kézfejének ereje olyan, mint egy téglafal. A fejem oldalra rándul. Erősen meglök. A padlóra zuhanok, keményen a hasamra érkezve.

Belerúg a bordáimba. Bakancsának nehéz orra találja el az oldalamat. Gyomorforgató reccsenés visszhangzik a cellában. Tűz nyilall végig a törzsemben. Bakancsával pontosan a hátamra tapos, a beágyazódott üvegszilánkokat még mélyebbre préselve a gerincembe. Érzem, ahogy a meleg, ragacsos vér átitatja szétmart ingemet, és tócsába gyűlik a hideg betonpadlón.

Teljesen mozdulatlan maradok. Tudom, hogy a mozgás csak még dühösebbé tenné Vargast.

Ismét belém rúg. Ezúttal nehéz katonai bakancsa pontosan az állkapcsomat éri. Éles reccsenés zúdul végig a koponyámon. Szemeim mögött vakító fehér fény villan fel. Számat azonnal elönti a meleg vér fémes, sűrű íze.

Kiköpök egy falatnyi sötétvörös vért. Az állkapcsom kissé ferdén lóg, vakító, lüktető kínt sugározva. Kaelen évek óta használ személyes bokszzsákként, de eddig még sosem ment el ilyen messzire. Ma éjjel meg akar ölni.

– Kaelen... alfa... kérem – próbálom mondani.

A szavak összefüggéstelenül törnek elő. Öklendezem a torkom hátsó részében felgyülemlő meleg vértől.

Megáll. Fölém magasodik, mellkasa zihál. Megfordul, és egyetlen visszapillantás nélkül kivonul a cellából.

A padlón fekszem, reszketve, vérezve. El akarok ájulni. Szükségem van rá, hogy véget érjen a fájdalom.

Egy pillanattal később nehéz léptek térnek vissza. Kaelen visszalép a cellába. A szívem kihagy egy ütemet. Jobb kezében egy nehéz, fonott bőrostort tart. Szúrós, keserű szag tölti be azonnal a szűkös helyiséget. Farkasölő sisakvirág. A bőr sötét, régi vértől pettyezett, és csepeg a mérgező, lila árnyalatú folyadéktól.

Felemeli a karját, és lecsap az ostorral.

A nehéz bőr végigcsattan vérző hátamon. A becsapódás nyers sikolyt szakít ki a torkomból. A sisakvirág azonnal felperzseli a nyers húst, utat égetve magának a nyílt véráramomba. A méreg keveredik a mély vágásokkal és az őrlődő üvegszilánkokkal.

Újra lecsap az ostorral. És újra. És újra.

Könyörtelenül ostorozza a hátamat. A mérgező folyadék savként hat, elolvasztja a fájdalomreceptoraimat, lángra lobbantja az idegrendszeremet. Az izmaimat marcangoló törött üveg, a puszta tompa trauma és az égő sisakvirág gyötrő elegye felülkerekedik az agyamon. A világ gyorsan forogni kezd körülöttem. A fájdalom tompa morajlássá halkul, majd éles csengéssé válik.

A látásom teljesen elhomályosul. A kazamata sötét, hideg falai elhalványulnak. A sötétség magával ránt.

A semmiben lebegek. Zsibbadt minden. Békés. Nincs fájdalom, nincs sikoltozás, nincs poshadt whiskyszag. Eltűnődöm, vajon ilyen-e a halál. Ha igen, örömmel fogadom. Nem kell reggelit főznöm a falkának. Nem kell felmosnom a konyha padlóját. Bár egy kicsit bánt, hogy nem adhattam be az angol esszémet. Egész jó kis munka volt.

Egy halk, ritmikus csipogás kelti fel a figyelmemet.

Egyenletesen csilingel. Pitty. Pitty. Pitty.

Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, de egyre hangosabb és gyorsabb lesz. Erővel kinyitom nehéz szemhéjaimat.

Vakító, fehér fénycsőfény hasít a szemembe. Sűrűn pislogok, próbálva hozzászokni a világossághoz. Már nem a nyirkos, fagyos tömlöcben vagyok. Egy puha, megemelt matracon fekszem. Tiszta, fehér lepedő takarja a testemet. A levegőnek steril alkohol és tiszta hipó szaga van.

Az elmém lerázza a ködöt. Pontosan rájövök, hol vagyok. A falka kórházában.

Azonnal tiszta pánik tör rám.

Kaelen. Ha az Alfa megtudja, hogy kijöttem a kazamatából, dühöngeni fog. Szigorúan megtiltotta, hogy valaha is elhagyjam az alagsort, hacsak nem főzök vagy takarítok. A kórházi ágyon fekvés a szabályai közvetlen megszegése. Meg fog ölni. Befejezi, amit elkezdett.

Vissza kell mennem. El kell bújnom a cellámban.

Remegő kezemmel a puha matracnak támaszkodom, hogy felüljek. Elviselhetetlen fájdalomhullám hasít végig a mellkasomon és a hátamon. Elakad a lélegzetem, látásom elfehéredik. Törött bordáim élesen tiltakoznak. A hátamon a bőr feszül, ég a friss, húzódó varratoktól. Összeszorítom a fogam, és erővel az ágy széle felé húzódom.

A mellettem lévő szívmonitor vadul csipogni kezd, reagálva a növekvő pánikomra.

Átlendítem a lábamat az ágy szélén. Megpróbálok lecsúszni a matracról. Valami visszarántja a karomat. Lenézek. Vékony, átlátszó infúziós csövek és műanyag vezetékek vannak szorosan leragasztva a kézfejemen, egy magas fémállványhoz kötözve az ágy mellett. Megrántom őket, kezem hevesen remeg.

A nehéz faajtó kitárul.

Egy idősebb férfi lép be a világos szobába. Kék gombolós inge felett vasalt fehér laborköpenyt visel. Fekete haja a halántékánál erősen őszül. A falka orvosa. Közvetlenül mögötte egy fiatal nővér lépked, élénkszőke, göndör haját magas lófarokba fogta.

Meglátják, ahogy az ágy szélén tántorgok, kétségbeesetten rángatva az infúziós szereléket.

– Á, Cal. Magadhoz tértél – mondja az orvos. A hangja nyugodt, mély. – Gyere, feküdjünk vissza az ágyba, jó?

Előrelép. A nővér, Brenda, megkerüli az ágy másik oldalát. Mindketten kinyújtják a kezüket, megpróbálva megragadni csupasz karomat, hogy megtámasszanak.

A túlélési ösztönöm átveszi az irányítást. Mély, vad morgás szakad fel a mellkasomból.

Kimutatom a fogamat, hevesen rázva a karomat, hogy lerázzam a szorításukat. – Ne érjenek hozzám! – csattanok fel.

A hangom szörnyen cseng. Reszelős, nyers és teljesen megtört. Az állkapcsom mozgatása olyan érzés, mintha száz hegyes tű döfködné az arcomat.

Az orvos azonnal megáll. Hátralép egyet, és mindkét kezét a magasba emeli, tenyérrel felém fordulva, teljes megadást jelezve. – Minden rendben, Cal. Itt senki sem fog bántani. Csak próbálunk segíteni, hogy meggyógyulj. Feküdj vissza szépen a matracra, és kapsz egy kis vizet.

Rámeredek. Kémlelem az arcát, hátha csapda jeleit látom rajta. De csak mélységes aggodalmat tükröz.

Bizonytalan lábaim felmondják a szolgálatot. A fájdalom túl nagy ahhoz, hogy küzdjek ellene. Remegő sóhajt engedek ki, és óvatosan visszahanyatlom a matracra, lábamat visszahúzva a tiszta lepedő alá.

Brenda nővér ismét előrelép. Egy kis műanyag pohár hideg vizet nyújt felém hajlítható szívószállal. Remegő ajkaimat a szívószál köré zárom, és kortyolok egy keveset. A nyelés tiszta gyötrelmet küld az arcom alsó felébe, de a hűvös víz mennyeinek hat szétmart torkomon.

Az orvos odahúz egy görgős széket, és leül az ágyam mellé. Brenda ellenőrzi a monitorokat, és megigazítja az infúziós állványról lógó átlátszó tasakokat.

– Cal – kezdi az orvos szelíd hangon. – Sürgősségi műtéten kellett átesned. Több száz apró üvegszilánkot szedtünk ki csipesszel a hátad izmaiból. Helyre kellett tennünk több törött bordádat, és dróttal kellett rögzítenünk az állkapcsodat. Ráadásul hatalmas mennyiségű farkasölő sisakvirág keringett a véredben. Teljes vérátömlesztést kellett végeznünk, csak hogy kitisztítsuk a halálos mérget a szervezetedből, hogy végre gyógyulni kezdhess.

Előredől, könyökét a térdére támasztja. – Rendkívül szerencsés vagy, hogy nem haltál meg.

Az ölemben pihenő, zúzódásos kezemre bámulok. Nem érzem magam szerencsésnek.

– Amikor a falka észrevette, hogy nem készült el a reggeli, Vance béta lement az alagsorba, hogy megnézze, mi van veled. Ő talált rá a vérző testedre a... szobád padlóján. – Az orvos tétovázik a „szoba” szónál. Tudja, hogy az egy cella. Mély együttérzéssel néz rám. – Cal, ki tette ezt veled?

Megdermedek. A lélegzetem bennakad.

– Ez súlyos bűncselekmény – folytatja, hangja megkeményedik. – Akár azonnali falkából való kitaszítást is vonhat maga után. A hátadat és a karodat borító kiterjedt hegek alapján egyértelmű, hogy nem most támadtak meg először.

A tekintetemet az ölemre szegezem. Belülről harapdálom az arcomat. Hogyan mondhatnám el neki az igazat? Hogyan nézhetnék ennek az orvosnak a szemébe, és hogyan mondhatnám azt, hogy a Vas Hold falka alfája tette ezt velem? Ebben a falkaházban senki sem hinne egy Omegának egy Alfával szemben. És még ha hinnének is, mi történne? A tanács nem fogja száműzni Kaelent. Ellenem fordulnának. Hazugsággal, árulással vádolnának.

Egy Alfa hamis megvádolásának büntetése az azonnali száműzetés. Kivonszolnának a falka területéről, és behajítanának az ellenséges kósza farkasok földjére. Ébredt belső farkas nélkül két napig sem bírnám odakint. A vad kószák miszlikbe tépnének.

Némán, lassan megrázom a fejem. Nem vagyok hajlandó megnevezni őt.

Az orvos nehéz sóhajt ereszt meg. Megérti, hogy nem fogok beszélni. A kis kisasztalon heverő bézs színű orvosi kartonért nyúl. Kinyitja, és kattint egyet a tollával.

– Rendben. Térjünk át a következő kérdésre. Mikor töltöd be a tizenhetet?

Felnézek, a homlokomat ráncolva. Nyelek egy nagyot, érezve, ahogy a forró szégyen elönti az arcomat. A kezem remeg a takarón. Könnyek fenyegetnek, hogy kicsordulnak a szememből.

– Én... nem tudom pontosan, uram – vallom be őszintén.

Az orvos megáll. Teljesen értetlenül néz rám. Elfordítja a fejét, és int egyet Brenda nővérnek. Brenda befejezi az infúziós csövek ellenőrzését, csendben kimegy a szobából, és behúzza maga mögött a nehéz ajtót, hogy kettesben maradhassunk.

– Nem tudod a saját születésnapodat, Cal? – kérdezi.

– Apám még csecsemőkoromban hozott a Vas Hold területére – mondom. A hangom remeg. Mindig azt hittem, a falkában mindenki ismeri már a tragikus történetemet. – Kósza farkas volt. Kaelen alfa... nos, megölte őt, amiért engedély nélkül lépett a falka földjére.

A fehér takaróra meredek. – Az őrjárat észre sem vette, hogy apám egy csecsemőt visz magával, amíg át nem fordították a holttestét, ki nem cipzározták a nehéz kabátját, és meg nem láttak engem bebugyolálva. Csoda, hogy túléltem a hideget.

Az orvos némán marad, feszülten figyelve a szavaimat.

– Mivel még csecsemő voltam, a falka nem dobhatott ki csak úgy. De az égvilágon semmit sem tudtak rólam. Egy kis takaróba voltam csavarva, aminek a sarkába a „Calliope” név volt hímezve. Így hát így neveztek el. A Vane vezetéknevet azért adták, mert a halott apám tárcájában találtak egy olvasójegyet Toby Vane nevére. Egyszer megpróbáltam rákeresni a nevére az iskolai könyvtár számítógépén. Semmit sem ad ki a gép. Ez a teljes személyazonosságom.

Megpiszkálok egy meglazult fonalat a kórházi lepedőn. – Helena luna vett magához, amíg el nem értem az iskoláskort. Azon a napon, amikor elég idős lettem ahhoz, hogy felmosórongyot fogjak a kezembe, levetett a kazamatába. Azóta teljesen magamra vagyok utalva. Soha nem tudtam meg a valódi születésnapomat. Hogy őszinte legyek, maga az első ember, aki valaha is vette a fáradságot, hogy megkérdezze.

Felnézek rá. – Úgy tizenhat körül lehetek. A farkasom még nem ébredt fel.

Az orvos lassan bólint. Mélységes szánalom ül ki az arcára. Szinte olyan, mintha valóban törődne nyomorúságos létemmel. Feltesz néhány alapvető kérdést a kórtörténetemről, de semmit sem tudok mondani neki. Egész életemben soha nem kezelt még orvos. A sötétben gyógyulok, egymagamban.

Becsukja a mappát. Ezüst tollát fehér inge zsebébe dugja.

– Értem – mondja halkan. Feláll a görgős székről, és a falhoz tolja. Visszafordul felém, arckifejezése hirtelen kiismerhetetlenné válik.

– Nos – mondja, és a hangjában különös, súlyos nyomaték cseng. – Tudom, hogy még nem volt alkalmad tükörbe nézni. De amikor végre megteszed... talán úgy találod majd, hogy kissé másképp nézel ki.

Pislogok, csak bámulom őt.

– Ne ijedj meg – teszi hozzá gyorsan. – Úgy vélem, ez annak a jele, hogy a farkasod végre ébredezni kezd. Minden vizsgálatot elvégeztem, ami csak eszembe jutott, amíg eszméletlen voltál. Bármi is történik veled, orvosi szempontból nincs baj.

Összevonom a szemöldökömet, a szívem hevesebben ver. Mélységes zavarodottsággal bámulok rá. – Igenis, uram.

Nézem, ahogy az ajtó mellett megáll. Miért fogalmazott így? Ha a farkasom ébredezik, az csak azt jelenti, hogy gyorsabban fogok gyógyulni, és némi erőt nyerek. Miért hangzott ennyire rejtélyesen? Miért adott ki egy homályos figyelmeztetést arról, hogy másképp nézek ki, ahelyett, hogy egyszerűen és érthetően beszélne? A gyomrom hirtelen, feszült gyanakvástól rándul össze. Pontosan mi fog visszanézni rám, amikor végre tükröt találok?