Az orvos kilép a szobából, és rejtélyes figyelmeztetése súlyosan ott lebeg a steril levegőben. A gyomrom szoros, szorongó görcsbe rándul. *Kissé másképp nézel ki.* Ez meg mit jelentsen?

Mielőtt teljesen átadnám magam a pániknak, az ajtó ismét kitárul. Brenda nővér lép be, tekintete megenyhül, amint rám pillant. Éles ellentétben áll ez a falkatagoktól megszokott hideg közönnyel.

– Nos – mondja Brenda szelíden, az ágy széle felé lépve. – Leugrasztottam az egyik fiatalabb nővért a mosodába, hogy szedjen össze neked tiszta ruhát. Azt mondta, egyetlen darab sincs odalent. – Megáll, tekintetével az arcomat kutatja.

Azonnal lesütöm a szemem, tekintetem a babráló ujjaimra szegezem. Forróság önti el az arcomat. Egyetlen váltás ruhám van csupán. Minden egyes este, miután végeztem a teendőimmel, ott állok a kazamata fagyos nyirkosságában, és egy kidobott szappandarabkával dörzsölöm az ingemet és a nadrágomat egy apró, rozsdás mosdókagylóban. A víz mindig jéghideg, de még mindig jobb, mint mocskos kósza farkasként járni az erdőt. Apám kósza volt, és nézzük csak, mi lett a vége – holtan végezte a hóban.

Brenda nem firtatja tovább a dolgot. Ehelyett leemeli a válláról a viseltes vászonzsákot, és óvatosan az ágyam végébe helyezi. – Úgyhogy hoztunk neked pár holmit. Semmi flancos, távolról sem, de tiszták, és méretben jónak kell lenniük.

Pislogok, döbbenten a gesztustól. – Köszönöm – suttogom, és sikerül egy apró, bizonytalan mosolyt erőltetnem az arcomra.

Az orvos visszalép az ajtóba, írótábláját a hóna alá csapva. – Még két napig szigorú orvosi megfigyelés alatt kell maradnod – utasít, hangja visszavált a kimért, szakmai tónusra. – Maradj ebben a szobában! Nincs látogatás, amíg ki nem derítjük, ki tette ezt veled, vagy amíg teljesen fel nem épülsz. Amelyik előbb bekövetkezik. Brenda majd szól, ha hivatalosan elbocsátunk.

Meg sem várva a választ, sarkon fordul, és elmasírozik a folyosón.

Visszanézek Brendára. Engem bámul, szeme végigfut az arcom zúzódásos vonalain. Abban a pillanatban, ahogy észreveszi, hogy rajtakaptam, elkapja a tekintetét, és úgy tesz, mintha a táska cipzárját igazgatná. *Micsoda modor*, gondolom, és a védekező reflexeim ösztönösen felébrednek.

– Magadra hagylak – mondja Brenda, hangja visszanyeri meleg dallamát. – Bemehetsz a fürdőszobába megmosakodni. Csak vidd magaddal a fémállványt az infúzióddal. A táskában találsz pamutsortot és tiszta fehérneműt. A kórházi hálóinget viszont magadon kell hagynod, amíg a hátad egy kicsit jobban össze nem forr. Rendben?

– Igenis, asszonyom. Köszönöm, Brenda – felelem halkan.

Válaszul bólint egyet, majd csendben kislisszan a szobából, halk kattanással zárva be maga mögött az ajtót.

Egyedül ülök a csendes helyiségben, próbálva feldolgozni a különös fordulatot. Ez az első alkalom egész életemben, hogy valaki szándékosan kedvességet mutat felém. Persze, a sérült farkasok ellátása konkrétan a munkájuk, de mégis idegennek hat. Az eddigi valóságom éles sértésekre, nyomasztó fizikai nyomorúságra és gerinctörő munkára épült. Soha nem tapasztaltam még kedvességet. Szeretetet meg végképp nem. Bár úgy érzem, az orvosban megbízhatok, Brenda nővérrel szemben továbbra is végtelenül gyanakvó vagyok. Az a hosszas bámulás megborzongatta a hátamat.

Veszek egy mély lélegzetet, megragadom a vászontáskát, és lassan lecsusszanok a matracról. Az izmaim tiltakozva felordítanak, de valahogy sikerül elvonszolnom magamat és a nyikorgó infúziós állványt a szobához tartozó fürdőszobáig.

A helyiség makulátlan. Ragyogó fehér csempék, fénylő krómcsapok, a mosdó felett pedig egy hatalmas tükör lóg. Szándékosan leszegett fejjel megyek beljebb. Nem állok készen arra, hogy szembenézzek a tükörképemmel. Tudom, hogy az arcom tele van sötét, dagadt zúzódásokkal az üvegtől, de az orvos homályos figyelmeztetése ott visszhangzik a fejemben, rettegéssel töltve el a gondolattól, hogy mi más bámulhat még rám vissza.

A sarokban egy tágas zuhanykabin áll, de a gondolattól is felfordul a gyomrom, hogy a nagynyomású vízsugár a hátamon lévő tépett sebekre zúduljon. Inkább megnyitom a széles porcelánkád csapját, és hagyom, hogy félig megteljen meleg vízzel. A gőz felszáll, megnyugtató meleggel töltve meg a helyiséget. Egy közeli polcon puha mosdókesztyűt és egy bontatlan, virágillatú szappant találok.

Bemászni a kádba gyötrelmes küzdelem, ám abban a pillanatban, ahogy a meleg víz körülöleli sajgó lábamat, mély sóhaj szakad fel a torkomból. A lehető leggyengédebben dörzsölöm át a bőrömet, összerándulva, valahányszor a szappan a vágásokhoz ér. Mire végzek, a fürdővíz zavaros, ijesztő rózsaszínűvé válik. Az összes rászáradt vért lemostam magamról. Kihúzom a dugót, letörlöm a kád szélén maradt piszokcsíkot, és másodszor is teleengedem a kádat. Ezúttal a víz viszonylag tiszta marad.

Amikor felemelem a karomat, hogy hajat mossak, nyilalló fájdalom hasít végig a gerincemen, de nem vagyok hajlandó megnyomni a nővérhívót. Egy műanyag pohárral öblítem le a sampont, vigyázva, nehogy felszakítsam a varratokat a vállamon. Amint tiszta vagyok, kilépek a kádból, kissé reszketve, ahogy a hűvös levegő éri nedves bőrömet, és egy vastag, pihe-puha törölközőt csavarok vizes hajam köré.

A mosdókagyló mellett észreveszek egy új fogkefét és egy apró tubus mentolos fogkrémet. Gyakorlatilag a luxus netovábbját élem itt. Felveszem őket, rányomom a pasztát a sörtékre, és fogat mosok.

Tovább már nem kerülhetem el a tükröt. Muszáj megnéznem.

Veszek egy mély, megnyugtató levegőt, felemelem az állam, és kényszerítem magam, hogy a tükörképembe nézzek.

A fogkefe kicsúszik az ujjaim közül, és a porcelán kagylóba zörren.

Az arcom kékeslila és sárga foltok kavalkádja, de nem ez veszi el a lélegzetemet. Hanem a bal szemem.

Az íriszem már nem az a megszokott, fakó, sárszürke. Hanem ibolyalila. És nem olyan sötétkék, ami a megfelelő kórházi fénycső alatt esetleg lilásnak tűnhet. Nem. A jobb szemem maradt az az unalmas szürke, amit mindig is ismertem, de a bal szemem ragyog. Élénk, és szinte vibrál a természetellenes, mély ibolyaszínű fénytől.

Szorosan lehunyom a szemem, az ujjperceimmel dörzsölve a szemhéjamat. Pislogok párat erősen, majd újra kinyitom.

Semmi sem változik. A ragyogó ibolya írisz egyenesen visszanéz rám – idegen, gyönyörű és végtelenül rémisztő.

A következő két nap pihenés és zavarodottság ködében telik el. Eszem ágában sincs panaszkodni a kényszerű bezártság miatt. Egész életemben nem aludtam még ennyit. A napi teendők puszta kimerültsége miatt általában a végsőkig kizsigerelve működöm, itt viszont órákon át alszom egyhuzamban. Ráadásul csodák csodájára a nővérek naponta háromszor hoznak meleg ételt. Háromszor! Minden falat sült csirkét, krumplipürét és párolt zöldséget kiélvezek, addig eszem, amíg a gyomrom végre tényleg megtelik.

De bármilyen finom is az étel, nem bírom megállni, hogy újra meg újra be ne menjek a fürdőszobába a tükörhöz.

A második nap délutánján már vagy századjára bámulom a tükörképemet. A változás továbbterjedt. A bal szemem megmaradt annak a döbbenetes, izzó lilának, de mostanra a jobb szemem is felzárkózott. Mindkét íriszem ugyanazt a ragyogó bíbor árnyalatot sugározza. Közelebb hajolok az üveghez, megragadva a mosdó peremét. Az égvilágon semmit sem tehetek az átalakulás megállításáért, ezért kényszerítem magam a nyugodt légzésre.

*Majd rájövök a nyitjára*, nyugtatgatom magam. A Vas Hold egy hatalmas, gazdag falka, a gimnáziumi könyvtárunk pedig kiterjedt kutatási anyaggal büszkélkedhet a vérfarkasok biológiájáról és mondavilágáról. Amint engedélyt kapok, hogy visszatérjek az órákra, az ebédszüneteimet az archívum átfésülésével fogom tölteni.

Oldalra billentem a fejem, és felemelem a kezem, hogy egy műanyag fésűt húzzak végig nedves hajamon. Ahogy a sörtéket a gubancok közé húzom, a kezem megdermed.

Egy vastag tincs, pontosan az arcom mellett, színt váltott. A megszokott, jellegtelen egérbarna helyett a tincs csillogó, fémes ezüstszürkévé vált.

Na jó, most már komolyan. Mi a fene történik velem?

Ez valami kegyetlen tréfa? Valaki szőkítőt csempészett a samponos flakonomba? Felkapom a kórházi szappant, és megszagolom az adagolóját. Műeper illata van. Semmi maró vegyszer. Semmi fehérítő. Csak édeskés gyümölcs.

Soha, a falkapletykák kihallgatásának hosszú évei alatt sem hallottam még olyat, hogy egy farkas szemszíne vagy hajszíne megváltozzon közvetlenül azelőtt, hogy a belső farkasa felébredne. De az orvos erre célzott. A farkasom végre áttöri a felszínt, és olyan nyomokat hagy a testemen, amelyeket képtelenség elrejteni.

Nem sokkal az utolsó ebédem után Brenda suhan be a szobába, kezében egy paksaméta zárójelentéssel és néhány orvosi tájékoztatóval. A másik kezében egy kis papírzacskót tart.

– Tessék, drágám – mondja, és felém nyújtja a zacskót. – Csak egy kis apróság, hogy észrevétlen maradhass a falkaházban, amíg teljesen meg nem gyógyulsz.

– Köszönök mindent, Brenda. Tényleg – mondom, a hangom elcsuklik a meghatottságtól. Kinyitom a zacskót, és egy fekete baseballsapkát, valamint egy túlméretezett, sötét napszemüveget húzok ki belőle.

Az orromra csúsztatom a napszemüveget, és mélyen az ezüsttel csíkozott hajamra húzom a sapkát, a furcsa tincseket a fülem mögé gyűrve. – Hogy festek? – kérdezem, merev, esetlen pózba vágva magam.

Brendából őszinte, csengő kuncogás szakad fel. – Egyenesen sztár vagy, csillagom.

Talán mégsem olyan rosszfej, mint gondoltam.

Mielőtt kilépnék az ajtón, előrelép, és gyengéd, meleg öleléssel fonja át a vállamat. Egy másodperc töredékére megfeszülök, hisz nem vagyok hozzászokva a testi érintéshez, majd teljesen átadom magam az ölelésnek. Apró gesztus csupán, de nekem a világot jelenti.

Körülbelül két órám van, mielőtt meg kell jelennem a falkaház konyhájában vacsorát készíteni. Úgy döntök, leviszem az új ruhákkal teli vászonzsákomat a pincébe, a szobámba, mert szeretném eltakarítani a támadás nyomait, hogy ma este egyáltalán legyen hol aludnom.

Ahogy lefelé lépegetek a meredek betonlépcsőn a sötétségbe, valami megállásra késztet. A levegő odalent általában dohos, nedves föld és rothadás szagát árasztja. Ma azonban más a szaga. Friss és éles, citromos tisztítószer illata terjeng.

Leérek a lépcső aljára, és felkapcsolom az asztali lámpámat.

Elakad a lélegzetem, a vászontáska kicsúszik a kezemből, és tompa puffanással a padlóra esik.

A szoba teljesen átalakult. Az olcsó műanyag lámpám már nem az összelopkodott tejesrekeszek tetején áll. Egy fényesre polírozott fa éjjeliszekrényen kapott helyet.

És az ágy... a nyomorúságos, rozsdás fekhelyem eltűnt. A helyén egy rendes, masszív fa ágykeret áll, vastag matraccal. Az ágyat tökéletesen bevetették, vadonatúj, tiszta ágynemű borítja, a lágy szürke és az élénk türkizkék árnyalataiban pompázva. Egy vastag, meleg takaró van gondosan összehajtogatva a matrac lábánál. A szoba túlsó felében egy kis fa íróasztalt toltak a kőfalhoz, hozzáillő székkel. Az összes elnyűtt tankönyvemet pedánsan elrendezték egy fonott kosárban közvetlenül mellette.

Biztosan álmodom. Vagy a támadás során nagyobbat kaptam a fejemre, mint gondoltam, és most hallucinálok. Vagy véletlenül valaki másnak a szobájába tévedtem be. De senki más nem él idelent a sötétben. Csak én. A helyiség már alig hasonlít egy börtöncellára. Inkább egy otthonos, hívogató kollégiumi szobára emlékeztet.

Hátralépek egyet, és kilesek a folyosóra, csak hogy megbizonyosodjam róla, valóban a jó folyosón járok-e. Ott járok.

Mi folyik itt?

Lassan az ágy felé sétálok, kinyújtom a kezem, és a tenyeremet a matracra nyomom. Óvatosan leülök a szélére, félig-meddig arra számítva, hogy a bútorok kámforként köddé válnak, ha túl gyorsan mozdulok. Olyan érzés, mintha egy felhőbe süppednék. Az ágynemű ropogós, és levendulás mosószer illata van. A fejtámla felé nézek, és két puha párnát látok. Egész életemben nem volt még egyetlen rendes párnám sem, nemhogy kettő.

Az agyam ezerrel pörög. Tudomásom szerint Brenda nővér volt az egyetlen, aki lejött a kazamatába a ruháimért, amíg eszméletlen voltam. Lehetséges, hogy ő intézte mindezt? A saját pénzéből vette volna ezeket a bútorokat?

A kezdeti örömömet hirtelen jeges szorongás hasítja át. Brendának biztosan óriási baja esik, ha Kaelen alfa ezt megtudja. Nyilvánvalóan fogalma sincs arról, milyen mélységesen gyűlöl engem az Alfa. Nem tudja, hogy nekem itt lent szenvednem kellene. Fogalmam sincs, hogyan fogom megmagyarázni ezt a hirtelen jött kényelmet, amikor Kaelen elkerülhetetlenül felfedezi, de a Holdistennőre esküszöm, nem fogom elárulni Brendát. A saját bőrét vitte vásárra, hogy segítsen rajtam. Megvédem a titkát.

Lehajolok, felkapom a vászonzsákot, összehajtogatom a pár új ruhadarabomat, és gondosan elhelyezem őket az éjjeliszekrény fiókjaiban. Az üres táskát a matrac alá gyűröm, hogy ne legyen szem előtt.

Csak ki kell bírnom a tizenhetedik születésnapomig. Amint elérem a nagykorúságot, kitalálom a módját, hogyan szökhetnék meg. Elmenekülök ebből a fojtogató falkából, átlépem a határt, és keresek egy új területet, ahol hajlandóak lennének befogadni egy lila szemű, ezüsthajú, gyenge kis farkast.

Különös tettvágytól vezérelve leülök az új székbe az asztal elé. Kihúzok egy vonalas lapot a füzetemből, előveszem a tollat a zsebemből, és elkezdek megfogalmazni egy szívből jövő köszönőlevelet az orvosnak és Brendának.

Megfordulok a székben, végigjártatom a szememet a szürke és türkiz takarókon, megcsodálva a berendezés puszta szépségét.

Biztosan nagyon elmerültem az ábrándozásban, mert nem hallom meg, ahogy a lépcső tetején lévő nehéz vasajtó kinyílik. Hirtelen azonban félreismerhetetlen léptek zaja visszhangzik a betonfolyosón.

Két pár lépés.

Megdermedek, a toll kicsúszik az ujjaim közül. A kazamata levegője elnehezül, és az olcsó whisky, a fenyőfa meg a vegytiszta, féktelen düh nehéz, fojtogató szaga árad szét körülöttem. Kaelen alfa közeledik. A mögötte terjengő második illatot nem tudom beazonosítani, de szúrós és agresszív.

A pánik átveszi az uralmat. Ösztönösen felpattanok az asztaltól, és a szoba közepére sietek. Teljesen mozdulatlanul állok, épp mikor a két alak beér az ajtónyílásba.

Kaelen alfa hanyagul a kő ajtófélfának dől, hatalmas, izmos karjait összefonva a mellkasa előtt. Egész testem hevesen reszket a szúrós tekintete alatt. Az államat szorosan a mellkasomhoz szorítom, a szememet a kőpadlóra szegezem. A napszemüvegemet az asztalon hagytam. Semmiképpen sem láthatja meg a szememben ragyogó ibolyaszínű fényt.

– S-segíthetek v-valamiben, Kaelen alfa? – dadogom, a hangom megtörik a rettegéstől.

– Ez a kis mutatványod sok pénzembe került – mondja Kaelen. A hangja nyugodt, reszelős, és sokkal rémisztőbb, mintha ordítana. – És ha te pénzembe kerülsz, Cal, akkor az egész családomnak pénzébe kerülsz.

– Sajnálom, uram – suttogom, puszta reflexből kérve bocsánatot. Fogalmam sincs, milyen „mutatványról” beszél. Csak a munkámat végeztem, amikor a fejemhez vágott egy üveget.

Megkockáztatom, hogy egyetlen milliméternyit feljebb emeljem a tekintetemet – épp csak annyira, hogy meglássam a második pár bakancsot, amely az Alfa mögött áll. Jaxon. Kaelen kegyetlen, szadista fia az ajtókeret másik oldalának támaszkodik.

Jaxon lassan, kimérten lép be a szobámba.

Azonnal könnyek gyűlnek a szemem sarkába, a karjaim kontrollálhatatlanul remegnek az oldalam mellett. Hogyan fogok holnap Jaxon szemébe nézni az iskolában? Amennyire én tudtam, az arrogáns féregnek fogalma sem volt róla, hogy a nyirkos kazamatában élek. Most, hogy látta a szánalmas létezésemet, az egész gimnáziumnak szét fogja kürtölni.

– A műtét és a kórházi tartózkodás nem olcsó mulatság, Cal – gúnyolódik Kaelen alfa, nyugodt álcája leplezetlen undorba csap át. – És van egyáltalán fogalmad arról, milyen ocsmány volt a kaja a falkaházban az elmúlt két és fél napban, amíg te egy kényelmes kórházi ágyon heverésztél?

Aprót, görcsöset bólintok, szememet a cipőm lekopott orrára tapadva tartva. Jobban teszem, ha nem vitatkozom egy őrülttel. Nem az én hibám, hogy műteni kellett! Ő volt az, aki lerészegedett, összetört egy üveget, és hátralökött a szilánkok közé! Ha békén hagyott volna, másnap reggel gond nélkül felkeltem volna, és pontban időben megfőztem volna a reggelijét, a zúzódásaimtól függetlenül.

Nehéz, fojtogató csend telepszik a szobára.

Aztán Kaelen tekintete elsuhan mellettem. Észreveszi az ágyat. Az asztalt. Az éjjeliszekrényt.

Mély, vibráló morgás szakad fel a mellkasából, megrezegtetve a kőfalakat. – Honnan van ez a sok bútor? – követeli a választ, hangja halálosra vált. – A fenti szintekről loptad őket?

– N-nem, uram! É-én... – dadogom, a szívem úgy kalapál a bordáim mögött, mint egy csapdába esett madár. – Már itt volt, amikor épp az imént v-visszaértem a gyengélkedőről. Az Istennőre esküszöm, nem tudom, k-ki hozta le ide.

Kaelen ellöki magát az ajtófélfától, és lép egyet felém. Hatalmas termete hosszú, sötét árnyékot vet reszkető testemre.

– Tartozol nekem, Cal Vane – mordul rám Kaelen. – És tartozol annak is, aki a szánalmas kis celládból luxusszállót csinált. A falkaház konyhájában fogsz robotolni, és addig sikálod a padlót, amíg az orvosi tartozásod minden egyes fillérét vissza nem fizeted. Ha kell, életed végéig. Nincs több iskola a számodra. Nincs szükséged középiskolai végzettségre ahhoz, hogy rám főzz, és kiganézd a vécéimet.

Az utolsó mondatnál beveti az Alfa-hangját.

A parancs fizikai csapásként ér, nehéz és elkerülhetetlen. Egy omega nem szegülhet szembe az Alfa közvetlen parancsával, és nekem még belső farkasom sincs, amely megvédhetné az elmémet. A térdem kissé megroggyan tekintélyének zúzó súlya alatt.

Ezekkel a kegyetlen szavakkal a remény utolsó, pislákoló lángja is végleg kialszik a mellkasomban. A munkámért nem kapok fizetést. Nincs pénzem. Egyszerűen nincs olyan matematikai képlet, amellyel valaha is visszafizethetném az orvosi adósságot a falkának. Évekkel ezelőtt Helena luna megmondta, hogy az, hogy ebben a pincében alhatok, bőséges fizetség a napi szolgálataimért.

Gyomorforgató tisztasággal döbbenek rá, mit is jelent ez. Már nem csupán a falka legalacsonyabb rangú bokszzsákja vagyok.

Rabszolga vagyok. Egy Alfa parancsa köt ide, hogy halálomig szolgáljak.

– Jaxon – vakkantja Kaelen, le sem véve rólam a szemét. – Tanítsd meg neki, mi jár azért, ha pazarolja a javainkat!

– Igenis, Alfa – feleli készségesen Jaxon, hangjából süt a beteges vigyor.

Forró könnyek patakzanak végig az arcomon, ahogy a sorsom szörnyű valósága porrá zúzza a lelkemet. Kaelen alfa hivatalosan is átadja a bántalmazás stafétabotját az örökösének. Teljes felhatalmazást ad Jaxonnak arra, hogy kínozzon engem.

Jaxon előrelendül. Mielőtt még összerezzenhetnék, nehéz, kemény keze erőszakosan csapódik le a tarkómra.

Ujjai a zúzódásos bőrömbe mélyednek, közvetlenül a vállamon lévő friss öltések mellett. Lenyomja a felsőtestemet, fájdalmas, megalázó meghajlásra kényszerítve. A gerincem felüvölt a fájdalomtól, a gyógyuló sebek veszélyesen megfeszülnek.

Jaxon egészen közel hajol, forró lehelete a fülemet súrolja, miközben mélyen morog. – Térden állva kellene hálálkodnod, hogy apám nem száműzött azonnal az erdőbe. De egy dolgot véss az eszedbe, rabszolga! Ha valaha is megpróbálsz elszökni erről a területről... utánad megyek, felkutatlak, és a rohadt életbe is megfizetsz érte, mert még azelőtt megdöglesz, hogy egyetlen lépést tennél a határon túlra.

Szánalmas, rémült nyikkanás szakad ki a torkomból. A szorítása a nyakamon olyan szoros, olyan büntető, hogy úgy érzem, elájulok. Fekete foltok táncolnak a látásom szélén, követve a szívem tébolyult, zaklatott ritmusát. Teljesen védtelen vagyok. Csapdába estem a keze alatt, csapdába ebben a szobában, csapdába ebben az életben.

Jaxon hátrafordítja a fejét az apja felé, miközben továbbra is a megalázó pózban tart leszorítva.

– Ne aggódj, Alfa – mondja Jaxon, hangjából süt az arrogancia és a teljes felsőbbrendűség. – A helyzetet kézben tartom.