A hátamban sajgó, szűnni nem akaró fájdalmat elmém legmélyebb sarkába űzöm, és az előkészítő pultokra koncentrálok. Egy ritka, váratlan energiahullám lendít át a hatalmas konyhán. Erőm megfeszítésével végzem a vacsora előkészületeit. Aprítok, pirítok, és pazar, négyfogásos lakomát tálalok. A Cézár-saláták roppanósan, tálalásra készen állnak a nagy tálakban. A baconbe tekert garnélák sercegnek a forró serpenyőkben. Óvatosan kiveszem a sütőből a Wellington-bélszínt, a nehéz húst sült, párolt kelbimbóval párosítva. Desszertként finom zöldcitromos piték sorakoznak a pulton.

Nem állok meg itt. A hivatalos összejövetel partifalatokat is kíván. Tálcányi bruschettát, ropogós crostinit és paradicsomlepényt rittyentek össze. Mini calzonékat, sűrű mártogatóssal tálalt vegyes zöldségtálakat és gazdag csokoládétrüffeleket rendezek el ezüst tálalóedényeken. A desszerteket és a zöldségtálakat még korábban, a reggeli és az ebédfőzés közötti szünetben befejeztem, így most kevesebb a stressz.

Nix megnyújtózik az elmémben.

– Te tényleg mosolyogsz – mondja. – Mondtam én, hogy segít, ha örömet lelsz a főzésben.

– Lehet – felelem, miközben letörlöm az izzadságot a homlokomról. – Szerintem egyszerűen csak élvezem, hogy valódi ételt főzhetek embereknek, nem pedig azt az alapvető moslékot, amit általában a falkának csinálok.

Bármi legyen is az oka, ma este nem bánom a nehéz munkát. Különös büszkeség dagad a mellkasomban, ahogy a makulátlan tányérokra nézek.

Mivel formális eseményről van szó, a falka valódi felszolgálókat bérelt a vacsorához. Én a tikkasztó konyha rejtekében maradok, ügyelve arra, hogy minden egyes tányér tökéletesen fessen, mielőtt kikerül a lengőajtón. Teljesen elkapott a gépszíj.

Miután a felszolgálók leszedik az egyes fogásokat, kilesek a konyhaajtó kis ablakán. Úgy tűnik, a vendégek valósággal falják az ételt. Megkönnyebbülés árad szét rajtam. Ahogy végigpásztázom a hatalmas étkezőt, megpillantom Kaelen Alfát. Egyre részegebb. Egymás után dönti magába a borostyánszínű italokat. Az arca vörösen izzik. Helena Luna folyton kikapja a poharat a kezéből, arcára kiül a bosszúság, de a férfi tudomást sem vesz róla. Csak nyers parancsokat ugat a reszkető omegáknak, hogy hozzanak még több piát.

Az étkezőben váll vetve tolonganak az emberek. A tömeg túl sűrű ahhoz, hogy jobban szemügyre vehessem Gaelen Thorne Alfát. Végignézem az asztalokat, de nem látom a toronymagas alakját. Elöl Roanna Béta észreveszi, hogy kilesek a konyhából. Rám kacsint, és felfelé mutatja a hüvelykujját. Sikerül elmosolyodnom, és aprót integetek neki, mielőtt visszahúznám a fejem a konyhába.

A vacsora véget ér, és az este vérbeli partiba torkollik. Segítek a felszolgálóknak kihordani a hatalmas tálcányi partifalatokat a bálterem szélén álló hosszú asztalokhoz. Még egyszer ellenőrzöm a sarkokban felállított bárokat, gondoskodva róla, hogy bőségesen legyen jég és ital. A DJ befejezi a hatalmas hangfalak beállítását. Színes neonfények csúszkálnak végig a fényes táncparketten. Héliumos lufik és fémes szerpentinek lógnak a magas mennyezetről. Az első vendégek kezdenek átszállingózni az étkezőből.

Ez az én végszavam. Kiosonok a hátsó ajtón, és magam mögött hagyom a bulit.

Szerencsére ma este a felbérelt felszolgálók takarítják majd el az étkezőt. Ez némi plusz időt ad nekem a kamrák feltöltésére és a vendégszobák rendezésére. Felmegyek a szűkös raktárba. A lábam sajog, és a hátamon lévő friss sebek tompa, égető ritmusban lüktetnek. Nem törődve a fájdalommal, megrakom a nehéz fém takarítókocsit.

Friss törölközőket, tisztálkodószereket és rágcsálnivalókat pakolok fel. Rádőlök a nehéz kocsira, és végigtolom a csendes folyosókon. Halkan dúdolgatok magamban, miközben szobáról szobára járok. A testemet átjáró fizikai gyötrelem ellenére furcsa, csendes béke száll meg. A lenti bálteremből felszűrődő nehéz basszus már csak távoli, tompa dübörgés.

– Jó kedved van – mormolja Nix.

– Azt hiszem, igen – mondom, miközben apró szappanokat rendezgetek el a kocsi legfelső polcán. – Bár nem igazán értem, miért. A hátam majd' leszakad, és olyan érzés, mintha mindjárt leesne a lábam.

– Hát, én örülök, hogy végre egyszer boldog vagy – mondja Nix. – Ez az éned kifejezetten klassz.

– Köszi, Nix. Te sem vagy épp kutyaütő.

Először a harmadik és negyedik emeletet veszem célba. Feltöltöm a rangos falkatagok szobáit. Gyorsan dolgozom, lehorgasztott fejjel. Végül lerángatom a nehéz fémkocsit a második emeletre. A vendéglakosztályokhoz. A takarítók már korábban kisúrolták a szobákat és kitakarították a fürdőszobákat. Az én feladatom már csak az utolsó simítások elvégzése. Fel kell töltenem a tisztálkodószereket, a kis kamrapolcokat és a minibárokat.

Gyorsan végzek a nagy szobákkal. Betolom a kocsit a Béták lakosztályába. Feltöltöm a kis teakonyhájukat, ügyelve arra, hogy extra üveg San Pellegrino ásványvizet hagyjak a pulton. Kicserélem a vázában lévő hervadó virágokat frissekre. A vizespalackok mellé felállítok egy kis kártyát, amelyre kézzel rajzoltam egy mosolygós fejet.

Már majdnem éjfél van. Odalent a falka még javában mulat. Behúzom a Béták lakosztályának nehéz ajtaját.

Megfordulok, és a folyosó végén lévő utolsó ajtó felé tolom a kocsimat. Az Alfa lakosztálya. Ez az utolsó szoba a listámon. Biztosan odalent van a partin a falkája többi tagjával, de megszólal bennem a túlélési ösztön. Az ajtóhoz lépek, és halkan kopogtatok.

A fülemet a vastag fához tapasztom. Csend. Odabentről semmi nesz nem hallatszik. Nem vagyok biztos benne, hogy ma egyáltalán járt-e már a szobában, de ellenőriznem kell a készleteket, és fel kell töltenem, a biztonság kedvéért. Előhúzom a műanyag kulcskártyát a kötényemből. Becsúsztatom az elektronikus nyílásba. A zár kattan, zöld fény villan.

Mielőtt lenyomhatnám a kilincset, nehéz bakancsok dübörögnek a szőnyegen a folyosó távolabbi végén.

– Hé, te! Mit csinálsz ott? – mordul fel egy érdes, mély hang.

Megdermedek. Feltételezem, hogy egy őr járőrözik éppen. Megfordulok, kinyitom a számat, hogy elmagyarázzam, a személyzethez tartozom. Mármint egy óriási fémtargonca mellett állok, ami tele van rágcsálnivalóval, törölközővel és italokkal. Alig vagyok másfél méter magas. Harmincöt kilót sem nyomok. Nem tudom, ez a fickó mekkora fenyegetést láthat bennem egyáltalán.

Kilesek kopott sapkám silte alól. Két biztonsági őr menetel gyors léptekkel felém a folyosón. Ám ahogy belépnek a mennyezeti lámpa fényébe, rájövök, hogy az egyikük hatalmas termetű. Éles vonalú, méretre szabott fekete öltönyt visel, ami túlságosan elegáns egy mezei biztonsági őrhöz.

Ő a legjóképűbb vérfarkas, akit életemben láttam.

Toronymagasan magasodik a másik őr fölé, legalább két méter magas lehet. Közel százharminc kilónyi tömör, kőkemény izomzat. Széles, vastag vállai feszítik az öltöny szövetét. Sötét, bonyolult tetoválások kúsznak fel vastag nyakán, és borítják be nagy kezeinek fejét. Fekete haja hátrafésülve, ami kiemeli éles, olívabarna arcvonásait. Egyetlen szeme van, aminek színe a roppanós Granny Smith almára emlékeztet. A másik szemét fekete bőrkötés fedi.

A levegő megváltozik. Súlyos illat csapja meg az orromat, szinte fizikai hullámként zúdulva rám. Pörkölt kávészemek illata keveredik az étcsokoládé édes, mély zamatával. Pontosan ugyanaz a bódító aroma, mint a belső udvarban.

A tüdőm felmondja a szolgálatot. A bakancsom a szőnyeghez gyökerezik. Lassan feljebb tolom a sapkám siltjét egyetlen milliméterrel, hogy jobban lássam az arcát.

A fejemben Nix teljesen megvadul. Vadul ugrál az elmém határai között, áttörve a fájdalmon.

– Ő az! Ő az!

A szó pontosan ugyanabban a másodpercben hagyja el mindkettőnk száját:

– Társam.

Nem habozik. Gaelen Thorne Alfa három hatalmas lépéssel áthidalja a köztünk lévő távolságot. Mély, torokhangú morgás szakad fel a mellkasából. Rám ront. Hatalmas keze megragadja a vállamat, és hátralök. Nem fogja fel, milyen könnyű vagyok. Hatalmas erővel csap a tömör tölgyfa ajtónak.

A becsapódás pusztító. A hátamon lévő sebek egyetlen szempillantás alatt felszakadnak. Kínzó fájdalom robban végig a gerincemen.

Ott tart fogva. Óriási, tetovált tenyerét a fára lapítja a fejem két oldalán, ketrecbe zárva engem. Nincs menekvés. Lehajtja a fejét, és az arcát egyenesen a nyakam hajlulatába fúrja. Mélyet lélegzik, tüdőre szívva az illatomat. A szívem tébolyult, rémisztő ritmust ver a bordáim mögött. Teljes érzékszervi túlterheltség zúdul rám. Pánik árasztja el az ereimet. Gyengének, parányinak és csapdába esettnek érzem magam. Érzi a gyengeségemet. Itt helyben fog megölni, még mielőtt a saját Alfája lehetőséget kapna rá. A francba.

– Gaelen Alfa – szólal meg a másik őr, pár lépésnyire tétovázva. – Ez az omega lopni próbál valamit?

Gaelen feje felrándul. Hatalmas, halálos agyarakat villant az őrre.

– HÁTRÁBB! – vicsorogja.

Az őr hátrahőköl, kővé dermedve torpan meg. A szeme elkerekedik.

– Alfa? – dadogja az őr, értetlen kifejezéssel az arcán.

Alfa? Várjunk csak, mi van? Alfa. Ez nem lehet igaz. Az óriás, aki az ajtóhoz szegez, az az Alfa?

– ENYÉM! – bömböli Gaelen Alfa, a hang megrezegteti a padlódeszkákat.

A kezdeti adrenalinhullám kezd lecsillapodni. A hátamban égő sajgás elviselhetetlen kínzássá fajul. Gyomorforgató, nedves meleget érzek szétterjedni a bőrömön. Ó, a francba. Most már nagyon vérzek. Amikor nekem lökött az ajtónak, az erő szinte az összes be nem gyógyult ostorcsapás sebét feltépte. A pólóm elnehezül és átázik. A ruhám háta hozzátapad a tölgyfa ajtó síkos felületéhez.

Ráharapok az orcám belső felére, visszanyelve a szűkölést. Nem vagyok hajlandó megmutatni neki, hogy gyenge vagyok. Nem akarom, hogy meggyilkoljon, alighogy rátaláltam. De kit áltatok? Érzi a friss vér szagát. Kizárt dolog, hogy ne tudná már most, mekkora egy nyomorult alak vagyok.

– Cal, nem tudlak elég gyorsan gyógyítani – szűköl Nix a fejemben. A hangja eltorzul, a távolba vész. – Tarts ki! A hegek megnehezítik. Próbálkozom, de olyan gyengének érzem magam! Túl sok vért veszítünk.

Gaelen Alfa széles válla felett mozgást látok a folyosó végén. Helena Luna és Kaelen Alfa sprintelnek felénk. Nos, Kaelen Alfa inkább botladozik, mint fut, arcát részeg düh torzítja el. Vance Béta, Silas Béta és Roanna Béta szorosan a sarkukban lihegnek.

A látásom elhomályosul. A folyosó megdől. Heves szédülés és hányinger hulláma csap le a gyomromra.

– Cal, mit műveltél? – visítja Helena Luna. Már közvetlenül előttem áll, de éles hangja olyan, mintha a víz alól jönne. – Te pimasz kölyök!

Felemeli a kezét, hátrahúzza a karját, hogy arcul csapjon.

A keze sosem ér célba.

Gaelen Alfa felmorog; a hang a tiszta, félelmetes erőszak megtestesülése. Kicsapja a kezét, és a levegőben kapja el Helena csuklóját. Megcsavarja a szorítását. Hangos, émelyítő reccsenés visszhangzik a folyosón.

Helena felüvölt a fájdalomtól. Kaelen Alfa dühödt ordítással előrelendül.

A látóterem szélei feketébe fordulnak. A térdem elfolyósodik. Úgy nézem a kibontakozó káoszt, mintha egy lassított rémálom foglya lennék. Már nem hallom a konkrét szavakat, pedig a szájuk nyitva áll, kiabálnak és üvöltenek.

Kaelen Alfa részegen rángatja Helena Luna karját, visszahúzva sikoltozó párját Gaelen Alfától. Gaelen fölém magasodik, még mindig morogva és agyarakat villogtatva rájuk. A biztonsági őr kettejük közé veti magát, megpróbálva elválasztani a dühöngő Alfákat. Vance Béta megragadja Kaelent, megpróbálja visszahúzni. Silas és Roanna Béták azonnal halálos, védekező pozíciót vesznek fel, elölről védve Gaelen Alfát.

Egy Judd nevű Bíbor Folyó őr terem ott Kaelen Alfa mögött, épp amikor Kaelen ismét megrántja Helena Lunát. A nő felkiált a friss fájdalomtól. Judd hátrahúzza a karját, és tiszta erőből állon vágja Kaelen Alfát.

A friss vér éles, fémes szaga elnyomja a kávé és a csokoládé illatát. Tetőtől talpig remegek. Veszettül vacog a fogam. Nem tudom megmondani, hogy a verekedés puszta rémületétől reszketek-e, vagy a gyors vérveszteségtől. Befelé nyúlok, keresve a farkasomat. Semmi. Már nem érzem Nyxiát.

Körülnézek, vajon észreveszi-e bárki más is a folyosót betöltő vérszagot. De mindannyian túl elfoglaltak a vitatkozással és az ütlegeléssel.

Lenézek. Sűrű, sötét vér folyik le a lábam szárán. Végigcsorog a síkos tölgyfa ajtón, és tócsába gyűlik a szőnyegen, nehéz, gyors cseppekben hullva alá. Érzem a meleg ragacsosságot a hajamban ott, ahol a fához nyomódik.

A lábam végleg feladja a szolgálatot. Csúszni kezdek lefelé az ajtón. Kinyújtom a kezem, apró, remegő ujjaimmal megmarkolom Gaelen vastag, tetovált alkarját.

Az érintés kizökkenti őt. Elfordítja a fejét, és visszanéz rám. Az egyetlen zöld szeme döbbenten tágul ki, ahogy tudatosul benne a lábamnál formálódó hatalmas vértócsa.

– Segíts – suttogom elcsukló hangon.

A lábam teljesen összecsuklik. Kicsúszom a szorításából, lecsúszva a síkos fán. Mielőtt a testem a padlónak csapódna, a világ teljes, fojtogató sötétségbe borul.