Odalépek Gaelenhez, és a karja hajlatába bújok, a kezemet a mellkasára fektetve. Erőtlenül rám emeli a kezét, és megveregeti a vállamat.

– Kicsim, kérlek, hallgass meg, jó? – A hangja még mindig karcos és halk.

– Gaelen, pihenned kell – tiltakozom.

– Ne aggódj, a nővér bőven tett morfiumot az infúzióba, hamarosan elalszom, de ezt előbb ki kell mondanom. Kérlek!

Felülök, hogy a szemébe nézhessek.

–