Másodpercekkel azelőtt ébredtem fel, hogy az ébresztő megszólalhatott volna. A szemem felpattant a sötétben. Élesen beszívtam a levegőt, felkészítve magam a nap kíméletlen valóságára. A napirendem mindig a házimunkák elviselhetetlen terhét jelentette, de a mai nap más volt. Érkezett az Északi falka.

Lelöktem magam a vékony matracról. Átöltözéssel nem is vesződtem; a munkásruhámban aludtam, hogy értékes perceket spóroljak meg. Feltéptem az ajtót, és kiléptem a félhomályos folyosóra.

Egy sötét, tekintélyt parancsoló alak állt közvetlenül az ajtóm előtt.

Hátrahőköltem, a szívem a bordáimnak csapódott. – Alfa? – leheltem, miközben a szemem kétségbeesetten próbált alkalmazkodni az árnyakhoz.

– Kaia – mondta. A hangja jéghideg volt. Titus alfa mindig csak így ejtette ki a nevemet: tiszta, hígítatlan gyűlölettől csöpögve.

Egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és végigmasírozott a folyosón. Kétségbeesetten siettem, hogy tartsam vele a lépést, viseltes tornacipőm halkan csikorgott a keményfa padlón. Beértünk a hatalmas konyhába, ahol a hideg reggeli fény épphogy csak átszűrődött az ablakokon.

– Tisztában vagy a falka legfrissebb híreivel – jelentette ki anélkül, hogy rám nézett volna.

Halkan, behódolóan dünnyögtem megerősítésképp.

– Akkor azzal is tisztában kell lenned, hogy segítséget kértünk az északiaktól.

Nekem nem mondták el közvetlenül. Én csak a falka omegája voltam, a bokszzsák. De a falkaházban gyorsan terjedtek a suttogások. Tudtam, hogy jönnek.

– Ma érkeznek – folytatta Titus, széles válla megfeszült. – Néhány órán belül. Teljes egészében a te szolgálatodba állítom őket.

Pánik lobbant fel a mellkasomban. – De, Alfa… – dadogtam, a szavak kicsúsztak a számon, mielőtt megállíthattam volna őket. – Túl sokan vannak. A munkám már így is…

– Nem merészelsz félbeszakítani, Kaia!

Az alfai aurája úgy csapódott belém, mint egy fizikai ütés. A fojtogató nyomás arra kényszerített, hogy lehorgasszam a tekintetem a megkopott cipőmre. Szorosan behunytam a szemem, elátkozva a saját ostobaságomat. Jobban kellett volna tudnom, mintsem hogy vitatkozzak.

– Azt hittem, jobban megtanítottalak ennél – mordult rám. – Gondoskodni fogsz róluk. Bármilyen kérdés, éjféli nassolnivaló, bármilyen probléma merül fel. Bármit kérnek, amire szükségük van, vagy amit megkívánnak. Még ha nem is kérik, előre megérzed, és elintézed. Nem érdekel, mi az. A „nem” nem szerepelhet a szótáradban ezen a héten. Világos voltam?

– Igen, Alfa – suttogtam remegő hangon.

Belül a gyomrom szoros görcsbe rándult. Egyedül szolgálni ki az egész Északi falkát? Az északiak a kegyetlenség legendái voltak. Jégben és vérben kovácsolt, könyörtelen harcosok, akik köztudottan nem ismertek semmiféle irgalmat. Ez nem pusztán hatalmas munkateher volt; ez egy készülő halálos ítéletnek felelt meg.

– Ha nem tolakodás megkérdeznem… – préseltem ki a szavakat a torkomban lévő gombócon át –, hol lesz a szállásuk?

– Az első és a második emeleten. Te a földszinten maradsz, a korábbi szobádban.

Hideg verejtékcsepp folyt végig a gerincemen. A takarítószertár. Annak a szűk, levegőtlen zugnak a gyötrelmes emlékei azzal fenyegettek, hogy egészben elnyelnek. Kinyitottam a számat, hogy könyörögjek, de Titus egyetlen oldalpillantása elnémított. Sötét szeme figyelmeztetett, hogy ne feszítsem túl a húrt.

– Elő kell készítened az Északi Alfa szobáját, mielőtt megérkezik. Mindent tegyél tökéletessé. Érthetően fogalmaztam? – parancsolta.

Kétségbeesés marta a torkomat. – Öhm… Alfa. Nem csinálhatná meg helyettem ma az egyik másik cseléd? Csak ez az egyetlen alkalom? Az árvák mindjárt felébrednek. Gondoskodnom kell róluk.

A hangomat olyan puhán és törékenyen tartottam, akár az üveg. Nem szegültem szembe vele. Tucatnyi cseléd volt a falkaházban. Bármelyikük fel tudott volna készíteni egy szobát.

Titus teljesen figyelmen kívül hagyta a könyörgésemet. – A 108-as szoba – mondta. Hátat fordított nekem, ajka undorral görbült le. – Rohadt bőgőmasina.

Elment, egyedül hagyva engem a hatalmas, üres konyhában. A plafonra meredtem, a mellkasom szabálytalan, sekély zihálással emelkedett és süllyedt.

– Rendben, rendben – suttogtam az üres helyiségnek. – Ne ess pánikba. Képes vagy rá.

A tüdőm égett, miközben próbáltam szabályozni a lélegzetvételemet. Összefogtam kócos hajamat, és szoros lófarokba kötöttem. Tervre volt szükségem. Gyorsan. Az Északi Alfa szobája az első.

Felrohantam a díszlépcsőn. Nehéz lépteim visszhangoztak, de nem törődtem a zajjal. Felértem az első emeletre, és végigszáguldottam a hosszú, szőnyeggel borított folyosón, míg meg nem láttam a falikarok fénye alatt csillogó rézszámokat: 108.

Benyomtam az ajtót. A szoba hatalmas volt, a teret a közvetlenül a közepén elhelyezkedő hatalmas franciaágy uralta. Az agyam végigpörgette az ellenőrzőlistát: tiszta ágynemű, szőnyeg felporszívózása, íróasztal lefényezése, a minihűtő feltöltése vizespalackokkal, friss gyümölcskosár elhelyezése, a saját fürdőszoba kitakarítása.

Szorosan behunytam a szemem. Könyörögtem a Holdistennőnek, hogy egyszerűen csak lassítsa le az időt.

De az idő nem törődött az imáimmal. Visszasiettem a földszintre a takarítószertárba – az új, ideiglenes hálószobámba. Felkaptam egy karöltőnyi ropogós, fehér lepedőt, a nehéz porszívót és egy műanyag kosarat, ami tele volt zsúfolva maró tisztítószerekkel. Mindent felcipeltem a lépcsőn, az izmaim már most tiltakoztak.

Először az ágynak estem neki. Lehúztam a régi ágyneműt, és az új, fehér lepedőket a nehéz matracra feszítettem, feszesre gyűrve a sarkokat. Rádobtam a vastag paplant, és minden egyes ráncot kisimítottam, amíg teljesen érintetlennek nem tűnt. Bedugtam a porszívót, hagytam, hogy a hangos motor elnyomja száguldó gondolataimat, miközben agresszívan húztam végig a puha szőnyegen. Az ágy foglalta el a hely nagy részét, így a porszívózás egyetlen kétségbeesett mozdulatsorrá mosódott össze.

Megragadtam egy rongyot, és áttöröltem a nehéz tölgyfa íróasztalt, ügyelve arra, hogy egyetlen porszem se maradjon rajta. A magas ablakokhoz léptem, és addig fényesítettem az üveget, amíg ragyogni nem kezdett.

Rápillantottam az olcsó műanyag órámra.

A szívem a torkomból a gyomromba zuhant. Öt perc múlva felébrednek az árvák.

Úrrá lett rajtam a pánik. Otthagytam a hálószobát, és berohantam a fürdőszobába. Lecsavartam egy nehéz flakon hipó kupakját, és közvetlenül a mosdókagylóba meg a vécécsészébe öntöttem. A mérgező vegyszerszag azonnal marta az orromat és könnyeket csalt a szemembe, de nem álltam meg. Megragadtam egy kemény sörtéjű kefét, és vadul dörzsölni kezdtem. Szerencsére a fürdőszoba már eleve viszonylag tiszta volt, így a piszok gyorsan engedett.

Két perc maradt.

Gyakorlatilag fejest ugrottam az üveg zuhanykabinba. Lefolyótisztítót zúdítottam a fémrácsba, amit még egy adag hipó követett. Felkaptam az üvegtisztító flakonját, és áttöröltem az átlátszó paneleket, a karom égett a gyors dörzsöléstől.

Léptem egyet hátra ziháló mellkassal, és végigpásztáztam a fürdőszobát. Makulátlan volt.

Visszadobáltam az összes piszkos rongyot és flakont a műanyag kosárba. Végighúztam a porszívót és a felszerelést a folyosón, és hanyagul behajítottam őket a takarítószertárba.

Ott álltam a folyosón, a lélegzetem szaggatott volt. A víz. A gyümölcskosár. Az éjféli harapnivalók. Semmit sem csináltam meg belőlük. Kifutottam az időből.

Újabb rettegéshullám mosott el. Később vissza kell majd osonnom. Csak azért imádkoztam, hogy az Északi Alfa ne érkezzen meg, mielőtt helyrehozhatnám a mulasztásomat. Ha hiányosnak találja a szobáját, elképzelni sem mertem a büntetést.

Lerohantam a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Pont akkor csúsztam be a konyhába, amikor a reggeli nap végül áttört a horizonton, halvány aranyfénnyel árasztva el a helyiséget.

Már ott voltak.

Cleo, Rhea, Jace és Bram csendben ültek a hatalmas faasztal körül. Apró, törékeny teremtmények voltak, bebugyolálva a tiszta ruhákba, amelyeket még előző este készítettem ki nekik. Négy árva, akiket a falka láthatatlan teherként kezelt. Számomra ők jelentettek mindent.

Erőltetett, feszült mosolyt varázsoltam az arcomra. Felkaptam négy kerámiatálat, és a pultra csaptam őket. Robotpilóta üzemmódban mozogtam, száraz gabonapelyhet öntöttem beléjük, és hideg tejet locsoltam a tetejére. Kivettem a hűtőből egy marék szőlőt és bogyós gyümölcsöt, gyorsan megmostam őket a csap alatt, majd egy tányérra dobtam az egészet.

Odavittem az ételt az asztalhoz, mindegyik gyerek elé letéve egy tálat. Máskor friss narancslevet szoktam facsarni nekik, de ma az óra volt az ellenségem. Különben is, ha tejet kapnak, majd utána savas narancslevet, az csak gyomorrontáshoz vezetne.

– Egyetek – mondtam nekik, a hangom ellágyult, miközben néztem, ahogy nekilátnak.

A saját gyomrom vad, üres kordulással adott hangot magáról. Az éhség éles nyilallása marta a bensőmet. Nem volt szabad ennem, amíg a reggeli teendőimmel nem végeztem, és ma ez azt jelentette, hogy nagyon hosszú ideig kell még várnom. Lenyeltem a számban felgyülemlő sűrű nyálat, és hátat fordítottam az ételüknek.

Ahelyett, hogy az éhségen rágódtam volna, elővettem négy kis uzsonnás zacskót. Elővettem egy nagy üvegedényt a maradék csirkével és rizzsel, amit a falka szakácsai készítettek előző este. Bőséges adagokat szedtem a műanyag dobozaikba, ügyelve arra, hogy minden gyereknek elegendő energiája legyen a napra. Fogtam két almát, egy kést, és gyorsan felszeleteltem őket, figyelmen kívül hagyva a csuklómban lüktető tompa fájdalmat. Pár édes kekszet dobtam minden zacskóba csemegeként.

Feltöltöttem a kulacsaikat, szorosan rácsavartam a kupakokat, és mindent szépen elcsomagoltam. Odavittem a nehéz zacskókat az asztalhoz, és végre engedtem magamnak, hogy lerogyjak egy faszékre.

Velük ültem, nézve, ahogy befejezik a reggelit. A konyha csendes volt, egy röpke pillanatra biztonságos. Aztán a gyomrom megint görcsbe rándult, és hangos, kínos morajlást hallatott.

Cleo abbahagyta a rágást. Hatalmas, ártatlan szemekkel nézett rám. Finoman maga elé tolta a tálját. – Kérsz egy kicsit az enyémből, Kaia? – ajánlotta fel, a hangja édes és őszinte volt.

Gombóc keletkezett a torkomban. Halkan, fojtottan felnevettem, és megráztam a fejem. – Nem, drágám. Ne aggódj miattam. Majd eszem később. Nektek kell mindent megennetek. Nagyra és erősre kell nőnötök. – Kinyújtottam a karom, átölelve Cleo és Rhea székének a háttámláját. – Különben ki fog megvédeni engem, ha öreg és ráncos leszek?

Cleo kuncogott; ez a hang adott egy aprócska szikrányi erőt, hogy szembenézzek a rám váró rémálomszerű nappal.

Kikísértem a gyerekeket, a hideg reggeli levegő áthatolt a vékony ingemen. A felhajtó szélén álltam, mindkét kezemet magasra emelve integettem, miközben felszálltak a sárga iskolabuszra.

– Legyetek jók! – kiáltottam utánuk, a hangom áthallatszott a motor zúgásán.

A busz elindult, kipufogógáz-felhőt hagyva maga után. Leengedtem a karomat, a mosoly lehervadt az arcomról. Tekintetemet a sziklás tengerpart felé fordítottam. A falkaház vészesen közel állt a parthoz; a sötét, háborgó óceán szolgált természetes határunkként.

Ekkor pillantottam meg őket.

Két hatalmas hajó szelte át agresszíven a szürke hullámokat, egyenesen a mólónk felé tartva. Az egyik jóval nagyobb volt a másiknál, mindkettő sötét, katonai színekre volt festve.

Ránéztem az órámra. A vér megfagyott az ereimben. Korán jöttek.

*A nassolnivalók. A víz.*

A pánik úgy taglózott le, mint egy fizikai csapás. Az Északi Alfa szobája nem volt teljesen kész. Nem készítettem ki az üdvözlő holmikat.

Mielőtt még egyetlen lépést is tehettem volna vissza a falkaház felé, a nehéz tölgyfa ajtók kivágódtak. Titus alfa rontott ki. Egyáltalán nem tűnt vendégszerető vezetőnek. Az arca a düh rút maszkjába torzult, teljesen levetkőzve azt a nyugodt, magabiztos álcát, amelyet egy Alfának illene viselnie a látogatóba érkező méltóságok előtt.

Vera luna sietett szorosan a nyomában, lesimítva elegáns ruháját; feszes, mesterkélt mosoly tapadt az arcára.

Titus tekintete rám szegeződött, ahogy tétlenül álltam a felhajtónál. Hosszú, ragadozó léptekkel zárta le a köztünk lévő távolságot.

– Mi a faszt keresel még itt? – sziszegte, közvetlenül mellettem megállva. A hangja mérgező volt, de a tekintetét mereven a közeledő hajókra szegezte, fenntartva a látszatot bárki előtt, aki a fedélzetről figyelhette.

– A gyerekek épp most mentek el – válaszoltam, a hangom megremegett, hiába próbáltam stabilan tartani. – Csak elköszöntem tőlük.

Titus kinyújtotta a kezét, és hatalmas markával rákulcsolódott a felkaromra. Vasmaroknyi ujjai kíméletlenül a puszta bőrömbe vájtak, a csontomhoz préselve az izmot.

– Nem az a dolgod, hogy búcsúzkodj – gúnyolódott, a hangja mély, veszélyes morgásként szólt a fülembe.

Még szorosabban szorított. A nyomás vakító fájdalommá fajult. Szánalmas nyöszörgés szaladt ki a számon. Megpróbáltam elhúzódni, de az olyan volt, mintha egy kőszoborral viaskodtam volna.

– Ha ennyire kétségbeesetten keresel valami tennivalót – gúnyolódott, végül elengedve a karomat, és enyhén előrelökve –, akkor segíthetsz nekik a csomagjaikkal.

Hányingert keltően édeskés mosoly terült el az arcán, miközben rám nézett. Megdörzsöltem a lüktető karomat; a bőröm égett ott, ahol az ujjai mély, vörös nyomokat hagytak. Megfordult a fejemben, hogy könyörögjek neki öt perc haladékért, hogy elrendezhessem az ételt az Északi Alfa szobájában. De ha ezt hangosan kimondanám, azzal beismerném, hogy nem végeztem el a feladatomat. Azt jelentené, hogy rossz színben tüntetem fel őt épp akkor, amikor a hajók kikötnek. Magamra haragítani őt most, amikor a belső farkasa már így is végletekig fel volt zaklatva a rivális Alfa érkezése miatt, felért volna az öngyilkossággal.

Lenyeltem a rettegésemet, és némán bólintottam.

Néztem, ahogy a falka többi szolgálója elkezdett felsorakozni a dokkok közelében, igazgatva az egyenruhájukat, készen arra, hogy segítsenek a vendégeknek. Titus elhaladt mellettük, a fellépése egy szempillantás alatt alakult át megnyerő tekintéllyé.

– Ne dolgozzátok túl magatokat, hölgyeim – szólt oda nekik simán. Az állával felém bökött. A cselédek követték a tekintetét, és rám néztek, ahogy a zúzódásos karomat dörzsölgettem. Néhányan közülük halkan, kárörvendően felkuncogtak. Lehorgasztottam a tekintetemet, az arcom égett a megalázottságtól.

A nehéz fémrámpák a fa mólónak csapódtak. Az északiak megkezdték a partraszállást.

Nehéz, összehangolt magabiztossággal léptek a Morven falka földjére. Nem totojáztak, nem haboztak. Úgy masíroztak a falkaház felé, mintha a bakancsuk alatti talajt már meghódították volna. Egyikük sem nézett körül. Nem érdekelte őket az óceán látványa vagy az otthonunk grandiózus építészete. A tekintetük mereven előre szegeződött.

Ezek nem diplomaták voltak. Ezek színtiszta harcosok voltak.

A férfiak hatalmas, toronymagas izomkolosszusok voltak, mindannyian jóval száznyolcvan centi felett. De a nők még jobban megrémisztettek. A legalacsonyabb is megvolt legalább százhetvenöt centi. Halálos, macskaszerű kecsességgel rendelkeztek. A testük szálkás, funkcionális izmokból állt. Némán mozogtak, szemük éles és figyelmes volt, pásztázták a területet, fenyegetéseket keresve. Úgy néztek ki, mint a pórázról elszabadult ragadozók.

Most már értettem, miért nyelte le Titus alfa a hatalmas büszkeségét, és miért könyörgött segítségért Északnak. Hadseregre volt szüksége, Észak pedig szörnyetegeket küldött neki.

Ahogy közelebb értek, nyilvánvalóvá váltak vadságuk részletei. Legtöbbjüket bonyolult törzsi tetoválások díszítették, amelyek felkúsztak vastag nyakukra és karjukra. A harcos nőknek sajátos, rémisztő szépségük volt: vastag kék festékcsík húzódott közvetlenül az alsó szempilláik alatt, élesen szétnyúlva a magas járomcsontjukon, keretbe foglalva hideg, türkizkék szemüket.

A férfiakon súlyos, cikkcakkos hegek éktelenkedtek. Karomnyomok szelték át az állkapcsokat és a szemöldököket. Néhány zúzódás és vágás friss volt, közvetlenül a régi, ezüstös hegszövetre rétegződve. Ez egyetlen dolgot árult el világosan: a harcnak éltek. Hogy ezeket a sérüléseket brutális edzésen vagy tényleges háborúban szerezték, nem számított. A belőlük áradó puszta erőszak nehézzé és fojtogatóvá tette a levegőt. Megdermedtem a félelemtől; úgy éreztem, mintha épp egy aktív harctérre léptem volna be.

Végigpásztáztam a félelmetes tömeget, kétségbeesetten próbálva kiszúrni a vezetőjüket. Általában egy Alfa a formáció legeslegélén menetelt, kidüllesztett mellkassal uralva a teret. Ám ezek a harcosok laza, szétszórt, nagyjából harmincfős csoportban lépkedtek. Nem beszéltek egymással. Nem látszott nyilvánvaló hierarchia a soraikban, és egyikükből sem áradt egy Alfa sajátos, zúzó aurája.

Elérték a falkaház főbejáratát.

– Kérem, hagyják itt a csomagjaikat – hirdette ki Titus alfa, a hangja zengett a hamis vendégszeretettől. – Az embereim felviszik őket a szobáikba.

Az északi harcosok egyesével vonultak át a hatalmas kétszárnyú ajtón. Néhányan hatalmas, nehéz vászonzsákokat dobtak le a kőverandára. Mások nem vesződtek ezzel, egyszerűen magukkal vitték a felszerelésüket odabent.

A többi szolgálólány gyorsan előrelépett, felkapott egyet vagy kettőt a könnyebb táskák közül, majd besietett a biztonságot nyújtó falkaházba.

Előléptem, hogy tegyem a dolgomat. Másodperceken belül egy egész hegyoldalnyi poggyászt nyomtak a karomba.

Egy táska. Kettő. Öt. Hét.

A vastag vászonpántok kíméletlenül belevágtak a vállamba. A nehéz felszerelés puszta súlya összeroppantotta a gerincemet, éles, nyilalló fájdalmat küldve a derekamba. Megpróbáltam guggolásba ereszkedni, hogy a mellkasomnak támasztva egyensúlyozzam ki a táskák tornyosuló halmát; a lábaim hevesen remegtek a terhelés alatt. További harcosok vonultak el mellettem, anélkül, hogy rám néztek volna, újabb táskákat hajítva a kupacomra.

– Szabad… – ziháltam, kétségbeesetten Titusra nézve, miközben a térdeim megroggyantak. Ez a fizikai kínzás csupán egy újabb emlékeztető volt a helyemre. Egy olyan büntetés, amelyet arra terveztek, hogy megmutassa a látogatóknak, pontosan ki a falka legutolsó söpredéke.

– Pofa be – ennyit mondott Titus, és elkapta rólam a tekintetét.

A hatalmas tömeg utolsó tagjai is felértek a verandára.

Követtem Titus pillantását, a lélegzetem bennakadt a mellkasomban.

A főcsoport mögött egy kisebb, szorosabb, négytagú társaság haladt. Három férfi és egy nő.

A szívem úgy vert a bordáimnak, mint egy csapdába esett madár. Senkinek sem kellett rájuk mutatnia. Az Alfa és a Béta itt voltak. Olyan lassú, pusztító erővel mozogtak, ami gyakorlatilag kiszívta az oxigént a levegőből. A belőlük áradó puszta dominancia sűrű és fojtogató volt.

Nagyot nyeltem, a száraz gombóc mozdíthatatlanul ült a torkomban. A táskák a testemet zúzták össze, de a rettegés a lelkemet tiporta el. Mit tesznek majd velem ezek a szörnyetegek, ha csak egyetlen hibát is vétek? Ha rájönnek, hogy a szobájukból hiányzik a víz és az étel?

Mindketten feltűnő jelenségek voltak, kíméletlen éghajlatok által mélybarnára cserzett bőrrel, markáns, nyers vonásokkal. Ám a szemük volt az, ami megfagyasztotta a vért az ereimben. Szurokfekete volt, sötét és feneketlen, mintha valaki tiszta szénnel festette volna be a tekintetüket.