Titus alfára nézek, olvasva az arcán ülő kifejezést. Az enyémet tükrözi. Áhítat, nehéz és összetéveszthetetlen, de rejtett, fészkelődő félelemmel vegyítve, miközben állja az északi alfa tekintetét. Hirtelen azok a feneketlen, koromfekete szemek elfordulnak Titusról, és egyenesen rám szegeződnek.

Megdermedek. Rejtve a vászonszíjak és nehéz felszerelések tornyosuló hegye mögött, csapdába estem a pillantásában. Tudom, hogy nem szabadna visszanéznem. Ismerem a szabályokat. De azok a sötét szempárok magukba szippantanak, fogva tartanak. Várom a rideg mordulást, a dorgálást, amiért egy hitvány szolgáló szemkontaktust mer teremteni egy vendég alfával. Ám ez elmarad. Ehelyett csupán engem méreget. A gerincemet roppantó, nevetséges poggyászhalom felett a szemem az egyetlen látható részem.

Rákényszerítem magam a kötelék megtörésére, elszakítom a tekintetemet, hogy a kőtornácot bámuljam. *Mindig lefelé nézni,* emlékeztetem magam, miközben a tüdőm ég a súly alatt. *Lefelé nézni, és csak akkor megszólalni, ha kérdeznek.*

– Alfa – üdvözli Titus, a tekintély törékeny fitogtatásaként kidüllesztve a mellkasát. Biccent válaszul. – Köszönjük a segítséget. – Hangja hamis vendégszeretetről árulkodik, büszkesége alig leplezi vonakodását attól, hogy elfogadja azt a segítséget, amit ezek az északiak hoznak nekünk. Az egója az útjába áll, túlságosan is nagy ahhoz, hogy tisztességgel elviselje egy másik falka jelenlétét a területén.

A szemem visszavillan az északi alfára. Egyetlen szót sem intéz Titushoz, csupán egy határozott, merev biccentéssel felel. Újra rám néz, ismét elkapva a tekintetemet. A szórakozottság halvány, szinte észrevehetetlen jele táncol azokban a koromsötét mélységekben. Viccesnek találja ezt? Hogy mennyire rabul ejt a puszta jelenléte? Valószínűleg hozzászokott már, ami magyarázatot ad arra, miért nem tekinti halálos sértésnek a bámulásomat. Szeme lassan végigpásztázza remegő, küzdő alakomat, felmérve minden porcikámat, amely a rengeteg táska mögé rejtőzik.

– Hadd gondoskodjunk a poggyászáról – ajánlja fel Titus simulékonyan.

A szívem a gyomromba zuhan. Titust figyelem, majd az északi alfára pillantok, aki épp ugyanezt teszi velem. Vajon mit gondolhat rólam ő és az elit belső köre most, miközben ezzel a hatalmas teherrel küszködöm, és bolondot csinálok magamból? Ránézek ötükre, rettegve attól, hogy még egy hatalmas vászonzsák kerül erre a hátgerinc-törő halomra. *Kérlek, ne,* könyörgök magamban.

Mintha csak hallaná néma esdeklésemet, az északi alfa visszafordul Titushoz. – Nem, köszönöm.

Hangja megdörren a levegőben. Mély. Domináns. Átrezeg a tornácon, egyenesen a kopott cipőm talpába. Lényegesen mélyebb fekvésű, mint Titusé. A vérfarkasok világában a mélyebb hangszín azonnali behódolást parancsol. Szinte látom, ahogy Titus egója valós időben kapja a sebeket.

Titus mereven biccent. A felhős ég felé emelem a fejem, megköszönve a Holdistennőnek ezt az egyetlen apró kegyelmet. Az északi alfa épp most kímélt meg az összeomlástól.

Az elit harcosok elmennek mellettem, befelé tartva a falkaházba. Most jön az igazi rémálom. Megnézem a cédulát minden egyes zsákon, párosítva őket a felső szintek kijelölt vendégszobáival. Felcipelem a felszerelést a főlépcsőn, a lábaim minden egyes lépésnél égnek. Táskát táska után, szobát szoba után. Az izmaim sikítanak a fájdalomtól, mire leejtem az utolsó nehéz vászonzsákot.

Ekkor belém hasít. A vendégek fogadására való eszeveszett készülődésben sosem pakoltam ki a szegényes holmimat. A régi szobámban – amelyet most egy északi vendég számára alakítottak át – még mindig ott vannak a holmijaim. Nem volt időm elcsomagolni őket.

Végigsietek a folyosón, és megállok az ismerős faajtó előtt. Sekély lélegzetet veszek, és kopogtatok, azért imádkozva, hogy a jelenlegi lakó megbocsátó hangulatban legyen ma.

Az ajtó kitárul. Egy hatalmas, félmeztelen északi harcos tölti ki a nyílást. A tekintetem azonnal a széles mellkasán végigfutó, bonyolult törzsi tetoválásokra téved, amelyek élesen elütnek a friss, csúnya zúzódások foltjaitól. Rákényszerítem a tekintetemet, hogy az arcára emelkedjen. Az álla megfeszül, arckifejezése megkeményedett az évekig tartó brutális küzdelmektől. A pletykák, miszerint az északiakat a leginkább atlétikus, szívós vérfarkasokká tenyésztették, most egyenesen a szemembe néznek. Azt mondják, egy közönséges északi könnyedén legyűrne egy másik falkából származó alfát is. Egyetlen pillantás a megviselt felsőtestére megerősíti ezeket a szóbeszédeket.

– Elnézést kérek – mondom, alázatosan tartva a hangomat. – Azt hiszem, ma reggel a szobában felejtettem valamit. Nem bánja, ha körülnézek?

Hosszú másodpercekig méreget, zúzódásos arca kifürkészhetetlen. Tudja, hogy nem szabadna játszmáznunk. Felmordul, felvonja vastag szemöldökét, és félrelép. – Gyorsan.

Besurranok mellette, de amint belépek, elszorul a gyomrom. A szobalányok már jártak itt. Áthúzták az ágyneműt, és megszabadultak mindentől, ami az enyém volt. Csak a biztonság kedvéért kinyitom a kis szekrényt, de üresen találom. Biztosan levitték a holmimat az új szobámba.

Becsukom a szekrényajtót, feszes, udvarias mosolyt erőltetve magamra. – Köszönöm a segítségét.

Visszalépek a folyosóra, készen arra, hogy kiderítsem, hová költöztették át az egész életemet, ám ekkor földbe gyökerezik a lábam.

Az északi alfa lépked a folyosón, egyenesen e szoba felé tartva. Pánik szorítja össze a mellkasomat, ahogy tekintetünk összekapcsolódik. Épp most látta, amint kilépek a harcosa magánszállásáról. Nem feltétlenül helytelen, ha egy cseléd a munkáját végzi, de semmiképp sem akarok rossz első benyomást kelteni egy látogató uralkodóban.

Mereven állok az ajtó előtt, megbénulva. Az alfa alig egy lépésnyire áll meg tőlem, arra várva, hogy kitérjek az útjából. Közelről a puszta mérete is letaglózó. A testéből áradó forróság olyan, akár egy kohó.

– Kiosztod a táskákat? – kérdezi.

Elment a hangom. A szám teljesen kiszárad. A hangszálaim felmondják a szolgálatot. Csupán egy kétségbeesett, szaggatott biccentésre futja tőlem, lehajtom a fejem, és menekülök. Lerohanok a lépcsőn, amilyen gyorsan csak sajgó lábaim bírják, kétségbeesetten próbálva megmenekülni vonzásának elsöprő ereje elől.

Leérek az alagsorba, zaklatott légzésem visszhangzik a homályos folyosón. Megtalálom az új lakhelyem ajtaját. A takarítószertárt.

Benyitom az ajtót, és azonnal öklendezni kezdek. A hipó és a tisztítószerek sűrű, mérgező felhője vág arcon. A szemem azonnal könnybe lábad. Az a néhány kopott ruhám szanaszét szórva hever, ridegen ledobálva a koszos, felmosatlan padlóra. A tiszteletlenség legvégső megnyilvánulása.

Visszatartom a lélegzetemet, és kapkodva próbálom megmenteni a holmimat a piszokból. Nem sok, de ez mindenem. Kirázom az anyagot, és a parányi tábori ágyra hajigálom a ruhadarabokat. Közeleg a nyár, így az anyag gyorsan megszárad, ha letörlöm. Amilyen gyorsan csak a kezem bírja, bevetem az ágyat, kétségbeesetten törekedve arra, hogy a lehető legkevesebb időt töltsem ebben a vegyszercsapdában. A tömény gőzök marják a torkomat, szédülést okozva. Túl sokáig tartózkodni ebben a szellőzetlen helyiségben veszélyes lehet. Létfontosságú, hogy a lehető legkevesebb időt töltsem itt, elkerülve a bajt. Felkapom, amire délután szükségem van, és kiviharzom a folyosóra, mohón kapkodva a tiszta levegőt.

Később délután, miután segítettem az árváknak befejezni az iskolai feladataikat, kiviszem őket a gyakorlótér szélére. Egész nap kivételesen jó magaviseletet tanúsítottak, a harcosok edzésének figyelése pedig különleges jutalomnak számít nálunk. Ráadásul a kis Jace arról álmodik, hogy egy nap maga is harcos lesz. Mindössze tizenöt percünk van vacsora előtt, de a gyerekeknek ez bőven elég.

A poros küzdőtér peremén állunk, tisztes távolságot tartva. A látvány megbabonázó. A harcosok csoportokra oszlottak. Némelyikük emberi alakban edz, mások farkasként. Ám a legmegdöbbentőbb a hibrid edzés – emberi alakban lévő harcosok gyakorolják, hogyan terítsenek le hatalmas farkasokat anélkül, hogy ők maguk átváltoznának.

A gyakorlatokat az északiak vezetik, olykor maguk mutatva be a technikákat. A mi helyi harcosaink lomhának és koordinálatlannak tűnnek hozzájuk képest. Egy északi minden egyes csapása folyamatos, az erő halálos, természetes tánca. Számukra minden mozdulat gyönyörű. Számunkra a harc csupán rúgások és ütések kaotikus egyvelege, amelyből hiányzik a valódi erő.

Szorosan, védelmezően fogom a gyerekeket, ügyelve arra, hogy egyikük se merészkedjen túl közel az erőszakhoz. Ahogy végigpásztázom a mezőt, eláll a lélegzetem.

A pálya túlsó felén egy hatalmas fekete farkas járkál fel-alá.

Olyan fekete, mint az éjszakai égbolt, sötét bundája elnyeli a fogyatkozó napfényt. Lassú, kimért méltósággal mozog, minden harcost és minden gyakorlatot megfigyelve. Kétségtelen, hogy ő az északi alfa.

Cleo gyengéden megrángatja a ruhám ujját, magára vonva a figyelmemet. Leguggolok hozzá.

– Ő az alfa? – kérdezi alig suttogva.

Minden bátorságomat összeszedem, hogy a hangom nyugodt maradjon. – Azt hiszem, igen.

Mintha csak meghallotta volna a testek csapódásán és a morgásokon keresztül, a hatalmas fekete fenevad elfordítja nehéz fejét. Egyenesen a kis csoportunkra néz. A gyerekek megdermednek, túlságosan elámulva ahhoz, hogy megszólaljanak, vagy akár barátságosan integessenek.

Aztán azok a sötét, feneketlen szemek rátalálnak az enyémre.

A világ mintha megállna. A farkas hosszan, lassan vesz levegőt, állva a tekintetemet a gyakorlótéren át. Figyelmének puszta súlya a földhöz szegez. Késlekedik még egy pillanatig, mielőtt visszafordulna, hogy felügyelje embereit.

A feszült csend szertefoszlik.

– Hűha – sóhajtja Rhea, nem igazán fogva fel az imént történtek súlyát. Felém fordul, a szeme ragyog a színtiszta, hamisítatlan izgalomtól. Szinte kiáltja: – Olyan pihe-puha!

Pánik robban a mellkasomban. Rhea szájára tapasztom a kezem, elfojtva a hisztérikus nevetést, amely feltörni készül a torkomból.

– Rhea! – sziszegem, visszahúzva őt. – Az alfák nem pihe-puhák. Veszélyesek. Főleg farkasalakban, érted?

Riadtan kapom oldalra a fejem, tágra nyílt szemmel fürkészve a közeli harcosokat. A vérfarkasok hallása rendkívül éles. Még a harc zaján át is meghallhatta valaki. Imádkozom, hogy ha valaki meg is hallotta a megjegyzését, ne jöjjön rá, kiről beszélt.

Ahogy a délután vánszorog tovább, és végül az étkező felé terelem a gyerekeket, hogy megvárják az ételüket, újra meg újra érzem az alfa tekintetét magamon. Nehéz, kísérteties súlyként nehezedik a bőrömre.

A pad szélén ülök, és azon a rövid mezőn töltött pillanaton gyötrődöm. Hallotta őt? Vajon az északi alfa meghallotta, ahogy egy árva kislány tiszteletlen vele? A bizonytalanság fojtogató. Ha meghallotta, dühös? Félrevon majd később, hogy leteremtsen, amiért nem tanítottam meg a gyerekeknek az alfák által megkövetelt szigorú tiszteletet? Vagy még rosszabb: egyenesen Titushoz megy, és követeli, hogy Rhea kegyetlen büntetést kapjon? Az alsó ajkamat rágom, a gyomrom szorongó görcsbe rándul, és Rhea érdekében azért fohászkodom, hogy az óriási fekete farkas hajlandó legyen szemet hunyni egy gyermek ártatlan tévedése felett.