Byron arca egy pillanat alatt elborult, mintha viharfelhők gyülekeztek volna a tekintetében.

Maeve észrevette a férfi nemtetszését, és zavartan megvakarta az arcát. – Ha ez gondot okoz önnek, én alhatok a kanapén is...

– Szükségtelen – vágott közbe Byron, hangja hideg volt és határozott. – Úgy csináljuk, ahogy maga akarja.

Azzal nyugtatta magát, hogy csak pár napról van szó. Legalább itt senki sem liheg a nyakában. Úgy gondolta, az ágy megosztása a nővel nem olyasmi, amit ne tudna kezelni.

Késő éjszaka, egy teljes káoszba fulladt nap után, Maeve végre kezdett ellazulni, ahogy belesüppedt a puha ágyba, érezve, hogy izmai lassan kiengednek.

Épp amikor már kezdett volna elszunnyadni, a matrac finoman megmozdult. A nő elfordította a fejét, és Byron jóképű profiljával találta szemben magát; a lélegzete is elakadt a torkában.

„Hogy nem vettem észre eddig, milyen kicsi az ágyam?” – gondolta, hirtelen tudatosítva magában, mennyire szűkös a hely. Még úgy is, hogy egy plüssállat szolgált rögtönzött válaszfalként, kényelmetlenül közel voltak egymáshoz. Olyan közel, hogy hallotta a férfi lassú, egyenletes légzését.

– Ha nyomja valami a szívét, bökje ki nyugodtan – szólalt meg Byron, megérezve magán a nő tekintetét. Hanghordozása egyhangú volt, már-már unott.

Maeve, akit rajtakaptak, érezte, hogy arca elvörösödik. De a kíváncsiság győzött. – Ööö, megkérdezhetem... mivel foglalkozik?

Amikor először találkozott vele, a férfit összeverték, és veszélyes emberek elől menekült.

Ma úgy tűnt, mintha a menyasszonya dobta volna, csakhogy végül őt vegye feleségül helyette. Az élete kész zűrzavarnak tűnt, de voltak képességei. A lányt különösen lenyűgözte, milyen gyorsan megtalálta a rejtett kamerát a plüssállatában.

Byron összehúzta a szemét, és a nőre pillantott. „Tényleg a hülyét játssza, hogy lankadjon az éberségem?” – tűnődött.

– Sofőr vagyok – felelte, és megvonta a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb.

Maeve megkönnyebbülten felsóhajtott. „Szóval sofőr. Az nem is olyan rossz. Legalább nem valami gyanús dolog. És valahogy passzol is ahhoz a helyzethez, amiben vagyok” – gondolta.

A gondolattól megnyugodva lehunyta a szemét, és kezdett álomba merülni.

Byronnak viszont nehezére esett ellazulni. Az ágy túl kicsi volt, a matrac nem éppen puha, és még a párna is olyan volt, mint egy kő. De ami igazán az idegeire ment, az Maeve haja volt.

Néhány kósza hajtincs átsodródott az ő oldalára, és a fülét csiklandozta. A férfi összeszorította a fogát, ellenállva a késztetésnek, hogy hozzáérjen. Homloka a frusztrációtól ráncba szaladt.

„Szándékosan csinálja?” – morfondírozott.

*****

A reggeli napfény lágyan, mégis melegen áradt be a hálószobába, lágy, aranyló ragyogással vonva be az ágyat. A két alak olyan szorosan gabalyodott össze, mintha egy centiméternyi hely sem maradt volna köztük.

Byron belső órája olyan pontos volt, mint mindig. Pontban hétkor megmozdult, szeme még félig csukva volt az álomtól. De valami furcsának tűnt – valami meleg és puha dolog préselődött hozzá.

Lenézett, és meglátta Maeve-et, akinek az ágy másik felén kellett volna lennie, de most valahogy az ő karjaiban fészkelt.

A nő orcája halvány rózsaszínben játszott, ahogy a férfi mellkasán pihent, karjai átölelték az övét, egyik hosszú lábát pedig átvetette rajta. Mélyen aludt.

Byron arca elborult. Megpróbálta ellökni magától, de a nő olyan szorosan kapaszkodott belé, hogy alig tudott mozdulni. Frusztráltan, finoman megcsípte az orrát. A nő másodperceken belül felriadt, levegőért kapkodva.

Még kábán, Maeve zavartan pislogott fel rá, de csak a férfi hideg, irritált pillantásával találkozott.

– Maeve, szállj le rólam. Most! – Byron hangja éles volt, áttörve a nő álmának utolsó maradványait, hideg borzongást küldve végig a gerincén.

A lány szeme elkerekedett, ahogy ráeszmélt, milyen szorosan fonódik a férfi köré.

„A fenébe! A puha, kényelmes dolog, amit ölelgettem, nem a plüssállatom volt – hanem Byron!” Arca sötétvörösre gyúlt. Kétségbeesett és esetlen mozdulatokkal próbált távolodni, igyekezett elérni az ágy szélét.

– É-én annyira sajnálom! Nem akartam! Általában sokkal jobban alszom... – dadogta, hangja tele volt zavarral és kétségbeesett bocsánatkéréssel.

Byron frusztrációja csak fokozódott, ahogy hallgatta a hablatyolást. „Hányszor mondta már, mióta összeházasodtunk, hogy nem volt szándékos? Ártatlant játszik, miközben a lépéseit tervezi – pont, mint a többi McDaniel” – gondolta sötéten.

Hideg, kemény pillantást vetett rá, és ráförmedt:

– Maradj a rohadt életbe távol tőlem! – Azzal ledobta a takarót, kimászott az ágyból, és kiviharzott a szobából.

Maeve visszanyelte a késztetést, hogy kibökje: „Egy rohadt párnának néztelek!” Ehelyett lenyelte a szavait, kissé fojtogatónak érezve a férfi hozzáállását.

Bosszúsan gondolta: „Komolyan? Nem mintha szándékosan csináltam volna. De úgy viselkedik, mintha valami csábító lennék, aki rá akar mozdulni – mégis minek néz engem? Mielőbb be kell rendeznem a szobáját.”

Magában morogva Maeve kikelt az ágyból, hogy megmosakodjon. Ezután óvatosan lecserélte Byron kötéseit, majd a konyhába ment reggelit készíteni.

Byron, aki már tiszta ruhát viselt, amit a testőre hozott le előző este, felvette az óráját a nappali asztaláról, és a csuklójára csatolta.

Oda-odapillantott a konyha felé, ahol Maeve épp két főre készítette elő a hozzávalókat, és hűvösen odaszólt: – Ne fáradjon a reggelivel miattam. Nem eszem reggel.

– A reggeli kihagyása rosszat tesz a gyomornak – felelte Maeve anélkül, hogy megfordult volna. – Egy perc múlva kész vagyok, és nem főzök ám rosszul. Még az is lehet, hogy ízleni fog.

– Azt mondtam, nem...

– Nyugi, nem számolok fel érte pénzt.

Byron egy pillanatra kizökkent. Az órára pillantott – negyven perc volt még a reggeli megbeszéléséig.

Arra gondolt, a nő étellel próbálja megnyerni magának. „Ha ez ilyen rohadt egyszerű lenne, feleségül vettem volna egy séfet” – gondolta bosszúsan.