– Nem tudott aludni, mert honvágya volt. Nem hagyhattam csak úgy ott – ez volt Liam másnap reggel, próbálva megmagyarázni, miért nem velem volt az ágyban, hanem vele.

– Nem számít, Liam. Ő a rendelt társad – mormoltam, mire ő felsóhajtott, majd megfogta az arcomat, és homlokon csókolt.

– Próbálom kitalálni, hogyan kezeljem ezt, rendben? Megígérted, hogy örökké velem leszel, ugye? – kérdezte halkan, én pedig elmosolyodtam, majd bólintottam.

– Tartsd be ezt az ígéretet – mormoltam, és én bólintottam válaszul, de onnantól kezdve minden csak lefelé tartott a lejtőn.

Liam nem töltött velem időt, csak akkor láttam, amikor falkaszolgálatban volt, vagy amikor együtt vacsoráztunk, és még akkor is ahhoz a lányhoz beszélt, akiről most már tudtam, hogy Veronicának hívják.

Gyakorlatilag kiköltözött a szobánkból, és szinte minden idejét vele töltötte. Mintha én alig léteztem volna.

Kivertem a gondolatot a fejemből, miközben készülődtem a vacsorához. Az egyetlen ok, amiért még mindig megengedték, hogy velük vacsorázzak, az volt, hogy Liam nagynénje mindig ott akart látni. Liam mellett ő állt hozzám a legközelebb ebben a házban, de kezdett túl fojtogatóvá válni a légkör. Nemkívánatosnak éreztem magam.

Vettem egy mély lélegzetet, felkaptam a telefonomat, és lementem a földszintre.

A lépcsőnél megálltam, amint meghallottam az ebédlőből kiszűrődő nevetést.

– Hát nem csodálatos, anyám? – hallottam Liamet, mire az anyja kuncogott.

– Elbűvölő – válaszolta az anyja.

– Köszönöm, Grace Luna – mondta Veronica.

– Ó, ne, hívj csak anyának, elvégre gyakorlatilag a menyem vagy. – Ezt már nem bírtam tovább, így besétáltam az ebédlőbe, és mint mindig, mindenki azonnal elhallgatott. De nem ez döbbentett meg a legjobban. Hanem az a tény, hogy Veronica most az én helyemen ült, közel Liamhez.

– Drágám, gyere, ülj mellém. – A hang felé fordultam, és rámosolyogtam Liam nagynénjére, Ameliára, mielőtt odasétáltam volna hozzá, és leültem.

Mindenki csendben volt egy ideig, amíg Veronica meg nem szólalt.

– Claire, igaz? Annyit hallottam rólad – mondta olyan émelyítően édesen, hogy majdnem öklendeztem.

– Clara, és ez remek. Én viszont rólad nem mondhatom el ugyanezt – jelentettem ki, mielőtt ettem volna egy falatot. Láttam a dühöt az arcán, de egy villanás alatt eltűnt, és mosoly váltotta fel.

– Már nem vagyok éhes, felmegyek a szobámba – mormoltam Veronica, miközben hátratolva a székét felállt. Liam azonnal követte.

– Jól vagy? – kérdezte olyan halkan, hogy majdnem szemen szúrtam magam a kezemben lévő villával, csak hogy ne kelljen ezt látnom. Már nem is törődött azzal, hogy elrejtse az iránta érzett vonzalmát előttem.

– Igen, csak fáradt vagyok. Felkísérnél a szobámba? Már ha ez nem gond Clarának? – motyogta Veronica, mindenki figyelmét rám irányítva.

Minden erőmmel próbáltam lenyelni az ételt, ami a torkomon akadt, majd rámosolyogtam.

– Nem számít, te vagy a társa. Elnézést kérek – mondtam, majd hátratoltam a székemet, és azonnal kirohantam az ebédlőből.

Egy másodpercig sem bírtam tovább ott maradni. Amint beértem a mi… nos, most már az én szobámba, a magány érzése megülte a gyomromat. Mindenben lecserélt engem.

Ez a szoba, ami egykor Liam szeretetére és gondoskodására emlékeztetett, hirtelen hidegnek tűnt. Nem maradhatok itt többé, el kell mennem. Keresek egy helyet, ahol meghúzhatom magam, aztán szerzek munkát vagy valamit. Csak annyit tudtam, hogy el kell mennem.

Épp a gardrób felé indultam volna, hogy összepakoljam a holmimat, amikor kopogást hallottam az ajtón.

– Bejöhetek, drágám? – szűrődött be Amelia hangja a túloldalról, és én gyorsan letöröltem a könnyeimet.

– Igen, kérlek. – Amelia mosolyogva lépett be a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Hogy vagy, drágám? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Rendben leszek – mormoltam, ő pedig felsóhajtott.

– Nos, ha engem kérdezel, sokkal jobb vagy nála, ő meg egy műnő. Nem tudom, miért van mindenki úgy oda érte. Bárki, aki ennyire édes, csak megjátszhatja magát – mondta Amelia undorodó arckifejezéssel, ami mosolyt csalt az arcomra.

– Nem számít, ő a másik fele. A Holdistennő kötötte össze őket, ezt a köteléket senki sem törheti meg. Még egy olyan választott társ sem, mint én – mormoltam, és mindketten hallgattunk egy ideig, amíg elő nem húzott egy jegyet a táskájából.

– Fogd ezt. Két nap múlva tartanak egy fogadást, és minden Alfa, Béta, Gamma ott lesz. Még az Alfakirály és a fia is eljön. Életre szóló esemény, és a férjemmel mentem volna, de te jobb társaság lennél. Ki tudja, talán kifogunk neked egy dögös Alfát, és végre továbbléphetsz Tuskó McLiamtől – motyogta, én pedig kuncogtam.

– Tuskó McLiam? Ő az unokaöcséd, Amelia néni – válaszoltam, mire ő felhorkant.

– Ez nem jelenti azt, hogy támogatom, amit tesz. – Ezután más, véletlenszerű dolgokról beszélgettünk, amíg el nem fáradt és el nem ment.

Bámultam a meghívót a kezemben, majd megráztam a fejem, és begyűrtem az éjjeliszekrény fiókjába. Nem fogok elmenni. El kell mennem innen, amilyen hamar csak lehet.

Épp ekkor Liam lépett a szobába, és rám mosolygott.

– Szerelmem, hiányoztál – mormoltam, ahogy felém lépett, és épp meg akarta csókolni a számat, de én elfordítottam az arcomat.

Összeráncolt homlokkal nézett rám, majd felsóhajtva leült az ágyra.

– Beszélni akarok veled valamiről, és azt szeretném, ha nagyon ésszerűen állnál hozzá, rendben? – mormoltam, és én összeráncoltam a homlokom, nem válaszolva neki, amitől ő ismét felsóhajtott.

– Közeleg egy fogadás, és csak magamnak és még egy főnek van jegyem. Téged akartalak vinni, de Veronica nagyon el akar menni, és mivel ő a társam… talán ezt most kihagyhatnád? Ígérem, kárpótollak érte – motyogta, én pedig gúnyosan felnevetettem. Micsoda pofátlanság!

– Ne fáradj. Úgysem terveztem veled menni. Amelia néni adott egy meghívót, szóval vele megyek, és utána elhagyom ezt a házat, hogy úgy lehess a társaddal, ahogy csak akarsz…