Daisy pihent egy kicsit a szobájában, majd ínycsiklandó illatokra ébredt. Mivel éhes volt, kisietett, és több fogást talált az asztalon, amelyek mind nagyon gusztusosnak tűntek.

Emery megszólalt:

– Készítettem néhány ételt, de nem ismerem az ízlését. A jövőben nyugodtan szóljon, mit szeretne.

Daisy megrázta a fejét.

– Nem vagyok válogatós. – Aztán rájött valamire, és meglepetten kérdezte: – Ezt mind maga készítette?

A legtöbb férfi, akit ismert, nem tudott főzni, beleértve Devant is. Az, hogy egy férfi hajlandó főzni, azt mutatta, hogy nem túlzottan hagyománytisztelő, ami Daisyt kissé lenyűgözte.

Emery bólintott, gondosan elrendezte az evőeszközöket, és úriember módjára kihúzta a széket Daisynek.

Meglepődve az udvariasságán, Daisy így szólt:

– Meg tudom csinálni magam is.

Emery megigazította a széket, mielőtt leült volna vele szemben. Figyelte, ahogy a lány tétován helyet foglal, majd szedett neki egy tányér levest, és így szólt:

– Kóstolja meg.

Daisy evett egy kanállal, és kellemesen meglepődött. A leves hihetetlenül finom volt.

Emery megkérdezte:

– Ízlik?

– Finom – felelte Daisy. – Hogy lett ilyen jó szakács? – Ő is tudott főzni, de az ő ételei nem voltak ilyen ízletesek.

Emery nyugodtan válaszolt:

– Külföldi tanulmányaim alatt tanultam meg főzni. – Mivel magas elvárásai voltak az ételekkel szemben, egyetlen házvezetőnő sem tudott megfelelni az igényeinek, így nem volt más választása, mint magára főzni.

Daisy nem volt kíváncsi a külföldi múltjára. Végtére is, nem akárki dolgozhat a Potter Csoportnál, és lehet a vezérigazgató asszisztense. Azt azonban tudta, hogy külföldön tanulni, miután mindkét szülőjét elveszítette, neki sokkal keményebb lehetett, mint másoknak.

Hirtelen megkérdezte:

– Magadra főzni olcsóbb, mint az iskolai menzán enni? – A kérdéstől meghökkenve Emery magyarázni kezdte: – Daisy, nem vagyok olyan szegény, mint hiszi.

Daisy azt hitte, érzékeny pontra tapintott, és felidézte a férfi múltbéli bizonytalanságait. Bűntudata támadt, és tudta, hogy a további magyarázkodás csak rontana a helyzeten. Figyelme az étkezőasztalra terelődött, ahol felvett egy darab marhahúst, és a férfi tányérjára tette. Mit sem sejtve a férfi pillanatnyi hallgatásáról, rámosolygott.

Emery, aki kissé tisztaságmániás volt, úgy nézett Daisyre, mintha egy kiskutya lenne, aki a farkát csóválva próbál a kedvében járni, és hirtelen megnyugodott.

Miután jóllakott, Daisy felajánlotta, hogy elmosogat. Emery megállította:

– Nem kell ezt csinálnia. Holnap jön valaki feltakarítani.

Daisy leintette:

– A mosogatás csak egy kis feladat. Túl nagy luxus lenne mással megcsináltatni. Spórolnunk kell a házvásárlásra.

Emery kissé tehetetlenül magyarázta:

– Daisy, nekem nem kell spórolnom azon, hogy ne vegyek igénybe segítséget.

Daisy úgy nézett Emeryre, mintha azt mondaná: „Nem bánom. Nem kell magyarázkodnia.”

Emery feladta a magyarázkodást, a lány kezére nézett, és halkan így szólt:

– A mosogatószer árthat a kezének.

– Húzok kesztyűt – felelte a lány.

Mielőtt Emery bármi mást mondhatott volna, Daisy kitolta a konyhából:

– El kell mosogatnom. Ne zavarjon.

Emery ezután bement a dolgozószobájába dolgozni.

Daisy nem tudta, hogyan viselkedjen Emeryvel. Miután a férfi elment, megkönnyebbülten felsóhajtott. Gyorsan végzett a mosogatással, rendet rakott az étkezőben és a konyhában, majd visszatért a szobájába, ahol látta, hogy rezeg a telefonja. Vonakodva vette fel.

Niamh dühöngött a vonal végén:

– Nem mentél el a vakrandira? Mr. White felhívott, és azt mondta, egész délután várt rád a kávézóban, de nem látott. – Leo White telefonhívása miatt az asszony a lányán töltötte ki a dühét.

Daisy közömbösen válaszolt:

– Ott voltam, de nem az esetem.

Niamh gúnyosan felnevetett.

– És ki az eseted? Devan? Nos, Daisy, szembe kell nézned a valósággal. Vidéken nőttél fel, és fogalmad sincs a felső tízezer etikettjéről. Tényleg úgy gondolod, hogy megérdemelsz valakit, mint Devan? Lehet, hogy Mr. White nem vonzó, de egy neves egyetemen végzett, és hatszámjegyű fizetése van. Több mint megfelelő számodra.

A szívfájdalomtól gyötört Daisy megkérdezte:

– Anya, miért nem próbálsz megérteni engem? Nem vagyok olyan haszontalan, mint amilyennek beállítasz. Büszkévé tudnálak tenni.

Niamh azonban nem mutatott hajlandóságot a türelemre vagy a megértésre. Jade-re gondolva kissé megenyhült a hangja:

– Daisy, Mr. White beleegyezett, hogy ad neked még egy esélyt. Beszélj vele holnap. Meg fogod kedvelni.

A nyomástól levegő után kapkodva, Daisy szorosan markolta a telefonját, és nehezen kinyögte:

– Férjhez mentem.

Niamh megdöbbent:

– Kihez mentél hozzá?

Mivel feladta a reményt, hogy a családja valaha is megérti, Daisy hidegen válaszolt:

– Semmi közöd hozzá. Már megvan a házassági anyakönyvi kivonatunk. Nem fogok beleavatkozni Jade és Devan kapcsolatába. Koncentrálhatsz az esküvőjük előkészítésére.

Ezzel Daisy letette a telefont, és a földre rogyott, tehetetlennek érezve magát. Valaha küzdött a szülei elismeréséért, de bármit is tett, sosem ért fel Jade egyetlen szavával sem.

Egy nagy kéz jelent meg Daisy előtt. Aztán a férfi mély hangja hallatszott fentről:

– Miért ül a földön?

Zavartan kérdezte:

– Mi a baj?

– Keljen fel – mondta a férfi.

Mivel vonakodott a fizikai érintkezéstől Emeryvel, Daisy a kezével próbálta feltolni magát a padlóról. Mivel nemrég gyógyult fel a betegségből, és zaklatott volt a Niamh-vel való vita miatt, hirtelen megszédült, és visszahanyatlott.

Emery felhúzta.

– Ne legyen olyan makacs, rendben?

Daisy ösztönösen kihúzta a kezét a férfi meleg tenyeréből, és gúnyosan felnevetett.

– Ha lenne kire támaszkodnom, nem lennék olyan makacs.

Emery összeráncolta a homlokát, nem tetszett neki a lány pesszimizmusa. Húszéves lányként gondtalannak és energikusnak kellene lennie.

Egyfajta együttérzéstől vezérelve Emery így szólt:

– Rám támaszkodhat.

– Még a szüleimre sem számíthatok. Hogyan bízhatnék meg a férfiakban? – vágott vissza Daisy. Felismerve, hogy szavai bántóak voltak, hozzátette: – Sajnálom. Nem magára értettem.

– Nem baj – felelte Emery, nem akart kicsinyes lenni egy nővel szemben.

Daisy összeszedte magát, és megkérdezte:

– Szüksége van valamire?

– Nem – felelte a férfi.

– Akkor miért... – kezdte, azon tűnődve, miért jött a szobájába.