– Gyerünk – mondja Kent, kiürítve a kávéscsészéjét, és megmozdulva, mintha fel akarna állni. – Muszáj egy kis ételt diktálnunk beléd, biztosan éhezel már...

– Neee – nyögöm, erősen nekidőlve, amivel alaposan megnehezítem a dolgát.

– Mi az? – nevet fel, megállva egy pillanatra. – Nem vagy éhes?

– Dehogynem vagyok éhes – mormolom, behunyva a szemem, és szándékosan az álla alá fúrva a fej