Xaden szemszögéből

– Vigyél haza, kérlek – sóhajtottam. – És ne állj meg semmiért.

A sofőröm bólintott. – Igen, Xaden herceg, uram.

Hosszú, nagyon hosszú nap volt… és semmi másra nem vágytam, csak hogy hazamenjek és pihenjek.

Ma este egy másik alfa lányával találkoztam. Elméletileg a lány tökéletes volt – tetőtől talpig a legfinomabb ruhákban, jól képzett mind a falkabeli kötelességekben, mind a felső tízezer szabályaiban, és mindezt egy impozáns alfa származás támasztotta alá, amely szinte a koronára is méltóvá tette.

Minden tekintetben ideális jelölt volt az alfa herceg Lúnájának.

De… semmit sem éreztem iránta. Minden szava, minden mozdulata betanultnak tűnt.

Leengedtem az ablakot. Ahogy áthajtottunk a fővároson, épület épületet követett, és a hűvös esti levegő segített lenyugodnom. Nem tartott azonban sokáig, hogy a város egy olyan részén találjam magam, amelyet nem különösebben kedveltem.

A Gyémántketrec. A főváros híres bordélyháza.

Részegesekkel, perverzekkel és zűrös alakokkal volt tele… egy hely, amelyet mindenáron el akartam kerülni. Már készültem felhúzni az ablakot, amikor hirtelen megcsapott valaminek az illata. A legédesebb, legcsábítóbb illat, amit valaha éreztem, beborított… mint valami álom.

– Sofőr, álljon meg – parancsoltam rá. – Azonnal.

Az utasításnak megfelelően az autó hirtelen megállt. A térelválasztó lassan leereszkedett, felfedve kissé aggódó sofőrömet. – Minden… rendben van, Felség?

Nem törődtem vele.

Bármi történjék is, meg kellett találnom annak a csodálatos illatnak a forrását. Kiszálltam az autóból, és a nyomot követve egy sötét, nyirkos sikátorhoz értem, amely a bordélyház mögé vezetett. Ahogy bepillantottam a sikátorba, megláttam: egy rémült fiatal nő, szerényen, egyszerű ruhákban, kötekedő részegek csoportjától körülvéve.

Prostituált? Lehetetlen.

Hogy lehetett ilyen jó illata?

Láttam, ahogy azok a söpredékek a mocskos kezükkel felé nyúlnak – és csak a vörös ködöt láttam. Mielőtt észbe kaptam volna, torkom szakadtából üvöltöttem, minden erőmmel, amit csak királyi alfa véremből meríthettem: – HAGYJÁTOK BÉKÉN!

Halványan hallottam, ahogy az egyik férfi gúnyolódik. – Húzz el, hős lovag, és keress magadnak saját kurv…

– Várj. Felismerem ezt az arcot… – dadogta egy másik.

– …A picsába… t-te vagy…

Odaléptem hozzájuk és a lányhoz, akit sarokba szorítottak, gyilkos pillantást vetve rájuk, és eltorzult élvezetet éreztem, látva, ahogy összezsugorodnak a jelenlétemben. – Ha tudjátok, mi a jó nektek – mordultam rájuk –, tűnjetek el.

És ezzel elmenekültek a sikátorból, mint a férgek, amik voltak. A lány felé fordítottam a figyelmemet.

– Menj el… én nem… akarom… – suttogta.

– Mi történt? – faggattam. – Ők… az ügyfeleid voltak?

Abban a másodpercben, hogy ezek a szavak elhagyták a számat, a kínos feszültség és a zavarodottság hulláma öntött el. Nem voltam benne biztos, hogy helyénvaló-e ezt a kérdést feltenni a szegény lánynak, de minél több információm volt, annál jobban tudtam segíteni a helyzet megoldásában.

A lány lustán megrázta a fejét, teljes ellentétben az arcán ülő félelemmel. – Nem… innen… é-én nem innen való vagyok… – motyogta, és rájöttem, hogy a probléma súlyosabb, mint gondoltam. – Az-az ital… más… más íze volt…

Összeszorult az állkapcsom.

Ezt a lányt bedrogozták.

– Nem… nem szeretek i-itt lenni… – mormolta. Könnyek kezdtek gyűlni elhomályosult szemében, én pedig gyorsan átkaroltam reszkető testét, nem tudva, hogy vigasztalásul teszem-e, vagy hogy biztonságban, függőlegesen tartsam. – El… akarok… menni… kérlek…

Nem kellett többet hallanom.

Felkaptam az ölembe, és az autómhoz vittem. – Ne aggódj – mondtam megnyugtatóan, miközben a bőrülésre helyeztem, figyelmen kívül hagyva a sofőröm megdöbbent megjegyzéseit. – Rendben leszel. Hol laksz?

– Messze… innen… – suttogta.

– Hajtson a legközelebbi hotelhez.

A sofőröm egy pillanatra megdöbbentnek tűnt, de aztán összeszedte magát. – I-igenis, uram.

Ha azt mondanám, hogy az út a hotelig életem leghosszabb útja volt, az az évszázad eufemizmusa lenne.

Úgy tűnt, a lány állapotát csak rontja, hogy egy ilyen szűk helyre van bezárva egy erőteljes, drogok által előidézett tüzelés alatt. Fékezhetetlenül vonaglott, nyöszörgött, zihált és nyögdécselt egész idő alatt, és kéjes illata csak még intenzívebbé vált. Valami mélyen megmozdult bennem, ahogy így láttam őt… ahogy éreztem az illatát…

Nyugodj meg, Xaden. Valószínűleg csak aggódsz érte.

Vettem egy mély lélegzetet. Koncentrálnom kellett.

Amint végre a hotelszoba magányában voltunk – figyelmen kívül hagyva a személyzet kíváncsi tekintetét, amit felfelé menet ránk vetettek –, az ágyhoz vezettem és leültettem. – Itt biztonságban leszel – mondtam mereven. – Maradj, ameddig csak szükséged van rá.

– V-Várj.

Ennyit tudtam segíteni neki anélkül, hogy még jobban elveszítsem az eszemet. Még egy pillanat, és az illata tovább szorít a sarokba, amire most egyikünknek sincs szüksége. Nem voltam hajlandó kihasználni őt, függetlenül attól, hogy mennyire megbabonázott a jelenléte.

El kell mennem, és magam mögött be kell zárnom az ajtót.

– Sok szerencsét kívánok. – Már az ajtó felé indultam, amikor egy kéz hirtelen megragadta a karomat.

Sötét, hosszú szempillái alól nézett fel rám, szeme fekete és vad volt a vágytól, mégis tágra nyílt a félelemtől és a zavarodottságtól. Remegő kezeivel úgy kapaszkodott a karomba, mintha az élete múlna rajta. – Mit te-tegyek…?

Zavarodottan összevontam a szemöldököm. – Szűz vagy?

Arra élénkpiros lett, és bólintott anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust vagy egyetlen szót is szólt volna. Azonnali szúrást éreztem a mellkasomban – nem tehettem róla, de sajnáltam ezt a lányt, hogy mennyire egyedül és megijedve érezhette magát. És ugyanakkor hihetetlenül vonzódtam hozzá – ahhoz a bájos ártatlansághoz… azokhoz a rózsaszín, telt ajkakhoz és a kócos haja és rongyai mögül előbukkanó, halvány szeplőpírhoz… a sötét vágyhoz, ami a szemében örvénylett. Alig ismertem, de máris annyira más volt, mint bármelyik alfa lány, akivel valaha találkoztam.

Maradni szörnyű ötlet lett volna, de hogy hagyhattam volna magára így?

Jobb belátásom ellenére leültem mellé. – Hogy hívnak? – kérdeztem gyengéden.

– …Maeve…

– Akarod, hogy segítsek jobban érezned magad?

Maeve szemszögéből

Segítség?

Ha tiszta lett volna az elmém, talán elgondolkodtam volna egy-két percig, hogy ez pontosan mit is jelent. De nem voltam az… és csak annyit hallottam, hogy végre megkapom a megkönnyebbülést, amire oly kétségbeesetten szükségem volt… valakitől, akihez varázslatos módon vonzódtam.

Nem ismertem ezt a férfit, de amióta találkoztam vele, határozottan úgy éreztem, hogy gondoskodni fog rólam… hogy megbízhatok benne. Tudtam, hogy más, mint a részeges alakok, akik ki akartak használni.

Mohón bólintottam, megadva neki a beleegyezésemet, és átengedve az irányítást.

Kérlek, tedd, hogy jobban érezzem magam!

Nagyot nyelt, majd kurtán bólintott. – Rendben.

Közelebb húzódott hozzám, erős keze finoman becsúszott a szoknyám alá. A szívem hevesen vert a mellkasomban – nem tudtam, mit tervez, mégis habozás nélkül szétnyitottam előtte a lábaimat, a testem előbb tudta, mire van szüksége, mint az elmém.

– Jó kislány – dorombolta. Aztán lejjebb mozgatta az ujjait.

– Ó-ó… – haraptam az ajkamba, és halkan felnyögtem, ahogy megérintett.

Bármit is csinált, pontosan arra volt szükségem, és ugyanakkor nem volt elég. Többet akartam… és még többet. Abban a másodpercben, hogy ez a gondolat átfutott az agyamon, két ujja belém hatolt.

Levegő után kaptam, és ösztönösen körbefontam a csuklóját a kezemmel.

Forró lehelete végigsöpört az arcomon. – Bízz bennem – suttogta, én pedig nyeltem egyet, és másodpercről másodpercre egyre forróbbnak éreztem magam. A szorításom kissé enyhült, lehetővé téve, hogy folytassa, de még mindig fogtam, irányítva őt, miközben gyönyört szerzett nekem, és én újra elvesztettem magam.

A fülembe sóhajtott. – Te… gyönyörű vagy…

Akkor vettem észre, hogy egy hatalmas tükör áll az ággyal szemben. Belenézve egy vad, zabolátlan női teremtményt láttam, aki lázasan izzott a féktelen gerjedelemtől. Micsoda természeti erőnek tűnt… de megdöbbentem.

Nem ismertem ezt a nőt.

Nem ő volt az, akit minden nap a tükörképemben láttam.

Lélegzetvisszafojtva és elpirulva az ő tükörképére siklott a tekintetem, aki úgy tűnt, maga sem tudja levenni rólam a szemét. Kedves és figyelmes szemei, amelyek eredetileg gyönyörű zöld árnyalatúak voltak, gyorsan sötétté és felismerhetetlenné váltak előttem. És hirtelen egy kellemes, édes illat terjengett a levegőben, ami korábban nem volt ott.

Megfordultam, hogy szembenézzek vele.

– Különös… – mormolta, megnyalva az ajkait, miközben szemei – feketén, intenzíven és vágytól örvénylően – az enyémbe fúródtak. – Soha senki nem indította még be a tüzelésemet, nemhogy egy omega…

– Tudod mit – ez most nem számít – motyogta.

Minden elmosódott. Valahogy a hátamon fekve találtam magam az ágy közepén, miközben egy félmeztelen férfi hajolt fölém, lassan lehúzta rólam a bugyimat, és félredobta.

Egy övcsat kattant. – Mindent megteszek, hogy elélvezz – esküdött szenvedélyesen, rekedten. – Még mindig bízol bennem, Maeve? – Valószínűleg tudat alatt tette, de ahogy a nevemet kimondta… annyi szenvedéllyel és gondoskodással…

Megolvadtam tőle.

Kifújtam a levegőt. – I-igen…

Megcsókolt, és semmi más nem létezett, csak ő és én.