Natalia:

Fel-alá járkáltam az udvaron, miközben próbáltam feldolgozni a látottakat.

Épp most mentem hozzá egy szörnyeteghez.

Nem mintha én teljesen ember lennék, de nem járkáltam csak úgy, másokat öldökölve, ilyen hátborzongató közönnyel.

– Natalia, ha ennyit járkálsz, csak elszédülsz.

– Az az ember épp mostnyire természetesnek? A fia épp most ölt meg egy embert!

– Én is ugyanezt tettem volna, Natalia, ez a természet ösztöne minden farkas számára. Minél előbb hozzászoksz, annál jobb – vetette oda, mielőtt besétált volna a házba. Sóhajtottam egyet, és a földre néztem, amit korábban megrepesztettem Blake alatt, majd egy kézmozdulattal összeforrasztottam a repedéseket. A ház többi lakója kíváncsian mé nő a képen Blake társa volt. Tudván, hogy ő volt az életében, nem értettem, miért akart engem feleségül, ahogy azt sem, a nő hogyan fogadhatott el ilyesmit egyáltalán.

Beléptem a szobába, nem akar itt lenni, és a körülményekből ítélve, úgy hittem, amúgy sem akar engem senki ebben a házban.

– A vacsora egy óra múlva lesz, jövök majd, hogy az étkezőbe kísérjem.

Bregetett, ahogy Jodie-t követve beléptem, aki már az ajtóban várt rám.

A tekintetem megakadt a portrén, és úgy éreztem, az egész világom darabokra hullik, amikor rájöttem, hogy a gyönyörű ölt meg egy másikat…

– Egy kóbor volt, aki behatolt a területére, ez teljesen természetes – mondta Blake apja olyannyira hétköznapi hangnemben, hogy belém fojtotta a szót.

– Hogy találhatja ezt en ahová Jodie vezetett.

– A holmija holnap reggelre a szekrényben lesz, ha ön szeretné elrendezni őket…

– Köszönöm, Jodie – vágtam közbe. A hangjában bujkáló ellenszenv elárulta, hogyólintottam, és figyeltem, ahogy kisétál a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal. Hogyan tehették ezt velem a szüleim? Az a tény, hogy egyikük sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, miért nem akart a férfi esküvőt, vagy miért nem méltatott arra, hogy személyesen megjelenjen, már önmagában is eléggé fájt, de ez…

Azt sem tudtam, mit mondjak a helyzetre, am észrevettem, hogy minden szempár rám szegeződik, és rámosolyogtam Rosalynra, Blake anyjára, aki intett, hogy üljek mellé.

– Ki engedte meg, hogy az asztalomhoz ülj? – állított meg hirtelenibe most kerültem.

Miért?

De miért?

*****************

Szó nélkül léptem be az étkezőbe; Jodie épp akkor jött értem, amikor egy órával később elkészültem, ahogy ígérte. Testem megfeszült, amikor Blake hangja, mire értetlenül ráncoltam a homlokom. A szobában mindenki megdermedt, ahogy megszólalt, és Rosalyn, valamint Daniel, az apja is zavartan néztek rá a szavai hallatán.

– Már bocsánat?

– Nem hiszem, hogy megengedtem volna, hogy csatlakozz hozzám az asztalomnál, vagy hogy a jelenlétemben tartózkodj.

A szavai tőrként hasítottak belém, és azon kaptam magam, hogy visszahőkölök, ahogy mindenki engem bámul. Ezúttal nem azzal a megszokott undorral vagy ellenszenvvel, hanem szánalommal.

– Blake…

– Ha enni óhajtasz, a konyha ajtaja mindig nyitva áll, akár a nappaliban is vacsorázhatsz. De ha én ennél az asztalnál ülök, nem kívánom látni a képedet mellette – mondta Blake, felpillantva a vizespohárból, amit a kezében tartott. Bólintottam, és egy gúnyosogás tört fel az ajkamról, amint becsuktam az ajtót, és hagytam, hogy lecsússzak mellette a földre, miközben elöntött a szégyen. Az a tény, hogy ezt mindenki előtt a házban ilyen közömbösen v túloldaláról, miközben kétszer kopogott.

Kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást és uraljam a hangomat. Bár tudtam, hogy hallhatták a zokogásomat, nem akartam megadni nekik mosolyt küldtem felé, mielőtt sarkon fordultam volna, hogy arra távozzak, amerről jöttem.

– Miss Natalia…

– Nem szeretném, ha zavarnának, Jodie – mondtam, belépve a szobámba. Egy zokágta a fejemhez, újra és újra lejátszódott az elmémben; a cselédek, akik ott álltak, a családtagjai…

Még soha életemben nemaláztak meg ennyire.

– Miss Natalia – hallatszott Jodie hangja az ajtó azt az előnyt, hogy lássák is.

– Igen, Jodie? – szóltam ki az ajtó mögül.

– Mrs. Rosalyn kérte, hogy hozzunk önnek valamit enni. Kér valami különlegeset?

– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – feleltem nyugodtan. – Biztosíthatja Rosalynt, hogy jól vagyok.

Nem fáradtam azzal, hogy kinyissam az ajtót, miközben beszéltem. A fürdőszobába sétáltam, és megmostam az arcom, mielőtt a tükörképembe néztem volna; az önsajnálat érzése öntött el, és ez olyasmi volt, amit gyűlöltem. Különösen, mivel úgy nőttem fel, hogy megtanultam emelt fővel járni, ha nem ma este, hát holnap reggel. De a pokolban is rohadhatnak, ha azt hiszik, hogy összezúzhatják a büszkeségemet és a méltóságomat.

Ezért megfizetsz, Blake Knight.

*******************

Kora bármin is menjek keresztül.

Megráztam a fejem a saját hozzáállásomon, mielőtt visszasétáltam a szobába, és bezártam a hálószoba ajtaját. Tudtam, hogy végül kopogni fognak, hogy bejöjjenek, reggel ébredtem, ruháimmal körülvéve.

A padlón szundítottam el mellettük, miközben a táskáimat pakoltam ki.

A hátam fájt a kemény padlótól, de ezen a ponton őszintén szólva nem érdekelt. Minden, ami tegnap este történt, még frissen élt az emlékezetemben, sőt, mondhatni beleégett az agyamba.

A szégyen, amit éreztem, nem olyasmi volt, amit könnyen el tudtam volna fogAz a rémuralom, amit átéltem, nem lesz a jövőm része; ezt elutasítom.