– Tedd le.

– Óvatosan, uram – mondta a férfi, a szemei még mindig rám szegeződtek. – Boszorkány. A boszorkányok el tudják rejteni a külsejüket, és könnyen becsaphatják. Meg kell őket ölni.

Cassian a homlokát ráncolta. A férfira pillantott. – Érzel kénszagot?

A férfi pislogott, zavartan. – Nem, uram.

– Érzel valami rothadtszagot?

– ...Nem.

Cassian visszanézett rám, majd halványan elmosolyodott. – Akkor nem boszorkány. Csak egy tehetetlen Omega.

A férfi szorítása nem enyhült. A szemei Cassian felé villantak, mintha azon vitatkozna, engedelmeskedjen-e.

– Ne ismételtesd velem. – Cassian hangja nem emelkedett fel. Nem volt rá szükség.

A nyomás a szobában azonnal megváltozott. Az a fajta csend, ami a vérontás előtt szokott bekövetkezni.

Végül a penge leereszkedett.

Csípés villant a torkomon, csak egy vékony vonal, sekély, de égetett. A rohadék úgy bámult rám, mintha én okoztam volna.

Cassian nem nézett rám. – Menj.

A férfi nem mozdult.

Cassian tekintete élesebbé vált. – Azt mondtam, menj, és egy hétre vonulj a vezeklőterembe.

A feszültség egy ütemmel tovább tartott a kelleténél. Aztán a férfi mereven meghajolt és sarkon fordult. Az ajtó becsukódott mögötte.

Megkönnyebbült sóhaj szökött ki az ajkaimról. A kezem a nyakam közelében lebegett. Ahogy a vágás a kezemen, úgy a seb a nyakamon is eltűnt. Nyeltem egyet és visszanéztem Cassianra.

– Tud erről valaki más is? – kérdezte.

Kifújtam egy rövid lélegzetet és megráztam a fejem. – Látta, hogyan reagált az embere. Mit gondol, mit tenne az apám? – Keserű nevetés szökött ki belőlem, mielőtt megállíthattam volna. – Neki nem lenne szüksége kardra. Saját maga adna át a Tanácsnak. – Egy boszorkány megölése megtiszteltetés. De egy boszorkány átadása a tanácsnak érdemeket szerezne nekik.

– Még a bájos húgod sem? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Nem akartam kitenni semminek, sem arra kényszeríteni, hogy rejtegesse ezt a titkot miattam. Teher lett volna. – Ez őszinte válasz volt. Hogy is hagyhattam volna, hogy Celeste velem cipelje ezt a terhet? Az együttműködés valakivel, akit boszorkánynak tartanak, halállal büntetendő.

Cassian nem szólt semmit.

Ehelyett előrelépett, és megfogta a kezemet, azt, amelyet megvágtam.

Megrezzentem. – Mit csinál...?

Az orrához emelte, lassan belélegezve, mintha az illatot memorizálná.

Megpróbáltam elhúzni, de a szorítása nem engedett.

– Mit csinál? – kérdeztem, a szívem hevesebben kezdett verni. Nem válaszolt. Aztán közelebb lépett.

Egyetlen tiszta mozdulattal a másik keze a hátam mögé csúszott. Szó nélkül az arcomat a nyakam oldalához nyomta.

Megdermedtem.

Leheletének melege végigsiklott a bőrömön. A kezemet továbbra is erősen fogta. Éreztem szilárd súlyát, kabátjának hideg nyirkosságát, a csendes fenyegetést, amely mozdulatlanságának minden centiméterét körbeölelte.

A szívem a bordáimnak csapódott – hangosan, gyorsan, irányíthatatlanul.

Nem mozdult. Nem rögtön. Csak állt ott, belém szagolva, mint egy ragadozó, amely katalogizálja a zsákmányát.

Amikor végre visszahúzódott, a szemei olyan élességgel találkoztak az enyémmel, ami a padlóhoz szegezett.

– Nincs vérszagod – mondta.

Az arcom égett. – Nem... uram. – Mire gondoltam egyáltalán? Persze, hogy azt próbálta kideríteni, milyen jó a képességem.

– És a sebeid begyógyultak. Nincs heg, semmi jele, hogy ott lett volna.

– Igen.

Habozás nélkül elvette a tőrt a kezemből, és végighúzta a saját tenyerén.

A szemeim kikerekedtek. – Mit csinál...?

– Gyógyítsd meg. – Olyan parancs volt, amit nem utasíthattam vissza.

Rábámultam. Őrült! Ez a férfi őrült! Mégis kérdés nélkül megfogtam a kérges kezét.

Az ujjaim megérintették a sebet.

És ahogy korábban, most is eltűnt.

A felszakadt bőr varratmentesen összeforrt. Sem vér, sem heg, még csak egy jel sem. Mintha soha nem is lett volna ott.

Aztán gyorsan elhúztam a kezem.

Ez nem volt normális. Még a farkasok között sem, még a gyors gyógyulással sem volt ez ilyen. Ez valami más volt. Valami veszélyes.

Cassian a tenyerére nézett, majd felkuncogott.

– Szóval... nem vagy boszorkány.

Nem szóltam semmit. A kezem az oldalam mellett maradt, csak azért volt mozdulatlan, mert én kényszerítettem rá.

Mindenki tudta, hogyan vannak megjelölve a boszorkányok. A rituáléik tartós kénszagot hagytak a bőrükön. Semmilyen mágia nem tudta elrejteni. Még a legfinomabb csillogó bűbájok is idővel elenyésztek.

A boszorkányok bonyolult varázslatoktól és gondos előkészületektől függtek. Egyikük sem tudott egyetlen érintéssel gyógyítani. Valamit mindig vissza kellett adni. – Nem vagyok az – feleltem.

Cassian még egy másodpercig tanulmányozott, majd leengedte a kezét.

– Hasznos lehetek – mondtam halkan. – Ha megkíméli a családomat... szolgálni fogom. Az életemmel tartozom majd. A nevéhez kötöm magam.

A gúnyos fintora azonnali volt.

Teljesen felém fordult. – És mitől gondoltad, hogy fölényben vagy? – A hangja hideg volt, szórakozott. – Mi adta azt az ötletet, hogy olyan helyzetben vagy, hogy feltételeket szabj?

A szavak a torkomon akadtak. A térdeim meginogtak alattam.

– Kényszeríthetlek, hogy szolgálj – mondta, közelebb lépve. – És még a király sem tiltakozna. A kis kedvencemmé tehetnélek, és senki sem merne kérdéseket feltenni.

Kinyitottam a szám, de nem jött ki hang. A szégyen elöntötte az arcomat, ahogy lesütöttem a szemem. Igaza volt. Egyszerűen kényszeríthetett volna, hogy az ő parancsait teljesítsem, és tehetetlen lennék. Gyenge.

– Kérem... – suttogtam. – Kímélje meg őket. Bármi is történik velem... csak őket ne bántsa.

Egy pillanatig csendben volt.

Aztán hirtelen kinyújtotta a karját és megragadott.

– Hé!

Nem válaszolt. Egy kar a derekam köré fonódott, olyan gyorsan rántva előre, hogy a mellkasának csapódtam. Kisajtolta belőlem a levegőt.

– Mit csinál... – A szavaim elakadtak.

Közel hajolt.

– Olyan naiv – motyogta. – Hadd mutassam meg, milyen nagyszerű is a családod valójában.

Aztán megmozdult.

Nem volt időm küzdeni. Nem volt időm gondolkodni. Felkapott, mintha semmi súlyom se lenne, egyik karja a lábam alatt, a másik a hátam mögött. Az ablak kitárult mögöttünk. Hideg levegő és eső nyelt el minket, ahogy a tetőről egy ismerős erkélyre ugrott.

Mozgása olyan volt, mintha ide tartozna, mintha ez mindig is az otthona lett volna.

Mielőtt levegőhöz jutottam volna, halk nevetés szűrődött át az erkély ajtaján. Megdermedtem.

– Látod, Celeste? Működött – visszhangzott anyám hangja a fülemben. – Az a sok évnyi színlelés, hogy úgy bántunk vele, mint a sajátunkkal. Kifizetődött.

A szívem megállt. Színlelés? Miről beszélnek?

– Saját maga írta alá azt a szerződést. Egyenesen besétált a csapdába.

Megmerevedtem. Rólam beszéltek?

– Igazad volt – mondta anyám, a hangja büszkeségtől dagadt. – Meggyőzni arról, hogy te vagy az egyetlen, akiben bízhat... elég volt. Kérdés nélkül feláldozta magát. Tudtam, hogy hasznos lesz, ha a közelünkben tartjuk. A végén nekem lett igazam.

– Anya – mondta Celeste könnyedén. – Ezt nem mondhatod. Évekig úgy bántál vele, mint a lányoddal... legalább egy kicsit rosszul kellene érezned magad, nem?

– Rosszul érezném magam? Tréfálsz? – horkantott fel anyám. – Nem az én vérem. Az apádé sem. Elég sokáig élősködött rajtunk. Etettük, ruháztuk, neveltük, annak ellenére, hogy egy vadember lánya. És most? Megtette az egyetlen dolgot, amire született: meghalt érted.

Éles fájdalom hasított a mellkasomba. Miről beszélnek?

Celeste hangja ismét felcsendült, most lágyabban, szinte vágyakozva. – Azt hiszem... az, hogy tudom, beleegyezett anélkül, hogy kényszerítettük volna, kevésbé érezteti velem a bűntudatot. – Édes hangja felém lebegett. Hogy mondhatott ilyet? Hogy tudott…

Egy szoros fogás a csuklómon emlékeztetett, hogy ne adjak ki hangot. Cassianra néztem. Mosolygott, elégedetten azzal, amit hallott.

– Ne tedd – felelte anyám. – Ez a te ötleted volt. És bevált. Biztosítottad a jövődet, a falkánk szövetségét, és egy ujjadat sem kellett mozdítanod. És ezért… megérdemelsz egy jutalmat a kemény munkáért.

Nem lélegeztem. Mi ez?

Mit mondanak?

A kezem ökölbe szorult, a körmeim a tenyerembe vájtak.

– Mi ez? – kérdezte Celeste.

– Ajándék – mondta. – Megérdemled. Te vagy az oka, hogy ez működött.

– Még nem kellene ünnepelnünk – mondta Celeste. – A Zsarnok Úr még nem vitte el. Amíg el nem megy vele... semmi sem garantált.

– Ne aggódj – mondta anyám nevetve. – Atasha nem más, mint a kedvenced. Ha a Zsarnok Úr elviszi, az élete meg van pecsételve…

És ezzel... Minden összetört bennem.