– Nővérem... nem nézel ki jól. Jól vagy?

Celeste hangja meleg mézként siklott be a szobába. De most már hallottam mögötte a pengét.

Megmerevedtem. A szemem az arcára emelkedett, ugyanarra az arcra, amely egykor sötét gyerekkoromat lámpásként világította meg. Tökéletesnek tűnt, mint mindig. Fényes fekete haja a vállára omlott, meleg barna szemei látszólagos aggodalommal teltek meg. A biztonságot sugározta. Az otthont.

De most már tudtam az igazságot.

– Nem aludtam – mondtam halkan, lesütve a szemem. – Én... rémálmom volt. Cassian úrról.

A keze gyengéden a vállamra landolt. – Sss... a falnak is füle van – suttogta. – Annyi nyomás nehezedett rád. Megértem. De a jövőben óvatosnak kell lenned, hogy ne mondj ilyeneket, különösen északon.

Nyomás?

Az arcom belső felébe haraptam. A nyomás nem volt a megfelelő szó. Nyomást azon a napon éreztem, amikor nem sikerült felébresztenem a farkasomat. Ez... ez valami más volt. A tegnap este után, miután az erkély előtt álltam, és hallottam, ahogy a saját anyám jutalmat ad Celeste-nek az árulásáért, már nem maradt bennem semmi, amire nyomást lehetett volna gyakorolni. Üres voltam.

Cassian egy szót sem szólt, miután megtörtént. Csak ledobott a padlásszobám ágyára, a vihartól átázva, és eltűnt. Sem gúnyolódás. Sem fenyegetés. Még csak egy pillantás sem. Egyszerűen elment. Valahogy... az a csend kevésbé fájt, mint most Celeste mosolya.

Most követtem Celeste-et a folyosón, mintha semmit sem tudnék. Egyik lábam a másik után. Meglepő módon csak zsibbadtságot éreztem.

Hogyan lehet valaki egyszerre ilyen tiszta és ilyen gonosz? Talán naiv voltam, annyira naiv, hogy azt hittem, egy farkas nélküli lány is megérdemel némi szeretetet.

– Készítettem neked egy fürdőt – mondta Celeste, mintha szívességet tenne. Válasz nélkül bólintottam, hagyva, hogy bevezessen a szobába.

A kád tele volt tejjel és szirmokkal, levendulával, rózsával, ibolyával. Ezek voltak a kedvenceim, és Celeste tudta. A víz lágyan gőzölgött a gyertyafényben. Olyan fürdőnek tűnt, ami egy királynőnek vagy egy menyasszonynak való.

Csendben levetkőztem és beleléptem. A meleg átitatta a bőrömet, de a csontjaimat nem érte el.

Celeste mellettem ült, dúdolgatott, régi emlékekről csevegett, amiket alig hallottam. Valami piték lopásáról a konyhából. Arról, hogyan bújtam az ágyába a viharok idején.

Emlékeztem azokra az éjszakákra. A karjai körém fonódtak, amikor a viharok túl hangosak lettek. Arra, amikor nekem adta a sálját, miután lehorzsoltam a térdem. Arra, hogyan hívott „kisegérnek”, amikor nem tudtam aludni.

Akkoriban azt hittem, ezek a pillanatok jelentenek valamit.

Most... már nem voltam benne biztos.

Hazugságok. Mind. Vagy talán nem hazugságok. Talán féligazságok fegyverré csavarva. Milyen kegyetlen.

Amikor megszáradtunk, az öltözőszobájába vitt. – Válassz bármilyen ruhát – mondta, szélesre tárva a szekrényt. – Ma este van a bemutatkozásod. Cassian úr eljön, hogy elvigye a menyasszonyát.

Elvigye a menyasszonyát. Egy nappal ezelőtt ez talán éreztetett volna velem valamit, talán félelmet. De most? Semmit sem éreztem. Nem azután, amit tegnap este hallottam.

Válaszomat meg sem várva, előhúzott egy ruhát. Burgundivöröset. Mélyet, mint a vér. Sápadttá, kimerültté tenne. Kísértetiessé. A tökéletes áldozat.

– Ezt – mondta lágy mosollyal. – Kihozza a szemed kékjét.

Ismét bólintottam. Szótlanul. Mint mindig.

Aztán elkezdtem azon tűnődni. Mikor lettem ilyen csendes?

Régen nevettem. Régen kérdéseket tettem fel. Régen álmodtam.

Talán az évekig tartó zaklatás tette. A gúnyolódás. Azok a napok, amikor azt mondták, egyek a konyhaajtónál, mert nincs farkasom. Talán apám csendje. Anyám hideg hangja. Vagy talán Celeste – az én napom –, aki lassan árnyékba fakult.

Apránként eltűntem. A szememben a napsugár elhomályosult. Az ajkamon a mosoly elhalványult. Az lettem, amire szükségük volt. Engedelmes és kicsi.

Könnyen használható. Könnyen eldobható.

Celeste tapsolt, és a személyes szobalánya szó nélkül belépett. – Csináld meg a haját. Tökéletesnek kell lennie.

A lány gyorsan dolgozott, húzta és csavarta, rezgőt, halvány rózsákat és ezüstszalagot szőtt bele. Hagytam, hogy felöltöztessenek, mint egy babát.

Celeste a kezemért nyúlt, hüvelykujjával végigsimítva a kézfejemen. – Ígérd meg, hogy nem felejtesz el írni – mondta lágyan. – Tudni akarom, hogy biztonságban vagy... hogy meleged van... hogy jól vagy.

Rábámultam.

– Hallottam, hogy északon fagy van – folytatta. – Szóval többet csomagoltam, mint csak kabátokat. A vastag, szőrmével bélelt kabátot, amit apa hordott, anya két köpenyét, még a padláson lévő paplant is betettem, azt, amit régen loptál az ágyamból.

A lélegzetem elakadt.

– Csomagoltam neked gyapjúzoknit. A bársonybéléssel ellátott kesztyűt. Egy-két extra takarót, arra az esetre, ha a kastély huzatos lenne.

Minden felsorolt tárgy mélyebbre vágott az előzőnél. Ezt bűntudatból tette?

Felnyúlt, hogy egy hajtincset a fülem mögé tűrjön. – Vigyázz magadra, Atasha. Még ha senki más nem is teszi... neked kell. Érted?

Bólintottam és egy újabb mosolyt erőltettem magamra.

– Ha abbahagyod a levélírást, megmondom apának, hogy látogasson meg – duzzogott Celeste. – Nem viccelek. Te vagy az egyetlen nővérem. Írnod kell nekem leveleket, és mindent el kell mesélned a hóról.

Ránéztem. Igazán ránéztem. És egy pillanatra hinni akartam neki. Hogy talán, csak talán, nem akart megbántani. Talán a falkáért tette. Talán tényleg azt hitte, hogy a Zsarnok Úrhoz menni feleségül több kárt okozna, mint hasznot. Hogy a becsapásom volt az egyetlen mód.

Talán azt mondogatta magának, hogy ez kegyelem.

Talán azt hitte, megérteném.

De ha ez igaz lett volna... miért éreztem mégis úgy, mintha mosolyogva kizsigerelt volna?

Hallottam a hangját tegnap este. Hallottam a nevetését.

És tudtam. Mindazok az éjszakák, amikor takarók alatt titkokat osztottunk meg, a folyosói viccek, az asztal alatt átadott zsemlék... semmi sem számított. Nem akkor, amikor választani kellett köztem és a jövője között.

Szóval ilyen érzés, amikor valaki, akit szeretsz, elárul.

– Tudok vigyázni magamra – mondtam lágyan, mosolyt erőltetve. – Nem kell aggódnod. – Már megmutattam az átkozott képességemet a Zsarnok Úrnak. Válaszul ő megmutatta a családom valódi arcát. Ennek jelentenie kell valamit, igaz? – És írni fogok.

Elégedettnek tűnt. Talán még megkönnyebbültnek is. Mintha éppen megkönnyítettem volna a dolgát.

– Úgy nézel ki, mintha sírni készülnél – mondta, könnyedén megsimítva az arcomat. – Elrontja a sminkedet.

Bólintottam.

Aztán kopogtak.

Egy másik szobalány lépett be, hangja nyers volt. – Cassian úr megérkezett.

Mozdulatlan maradtam, a lányt tanulmányozva a tükörben. A bőröm szinte áttetszőnek tűnt, az ajkaim szándékosan karmazsinvörösek voltak, és a hajam tökéletesen rögzítve feküdt egy sor gyöngytű alatt.

A szemem sarkából láttam. Egy villanásnyi megkönnyebbülést Celeste arcán.

Aztán egy nyakláncot csúsztatott a nyakamba, az ő nyakláncát. Azt, amit az udvari látogatásokon viselt. – Olyan szép vagy – suttogta. – Nem fogja tudni levenni rólad a szemét.

Belül gúnyosan felhorkantam. Az a férfi tegnap este megpróbált végezni velem. Szörnyeteg volt, semmi több. Egy szörnyeteg ördögien jó külsőbe és hatalomba csomagolva, amit pengékként forgatott. Ha valami, most csak csendben akartam maradni, kicsi és láthatatlan. A látóterén kívül.

– A hajad ékszernek tűnik, aranynak – mosolygott Celeste. – Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja.

Ismét bólintottam. Gyöngyök csillogtak a feltűzött hajamban, a tincsek finoman kunkorodtak az arcom körül, mintha kiállításra készítenének.

Évekig tűnődtem, miért szőke a hajam. Miért kék a szemem. Miért nem hasonlítok Celeste-re, anyámra, vagy bárki másra Éjfattyakban. Mindenki másnak sűrű, sötét haja volt. Meleg barna szeme. A déli nap csókolta, földszínű bőre.

Én mindig is kilógtam a sorból. A bőröm természetellenesen sápadt volt, az a fajta sápadtság, ami miatt az emberek betegségről vagy törékenységről suttogtak. A vonásaim összetéveszthetetlenül idegenek voltak. Évekig azt mondogattam magamnak, hogy csak egy oka lehet: szerencsétlen anomália vagyok.

Most... azt hiszem, végre megértettem, miért.

Mielőtt a gondolataim elszabadulhattak volna, a szobalány visszatért. – Collin Alfa úr a szalonba kéreti – mondta. Majd egy pillantás után hozzátette: – Cassian úr ragaszkodik hozzá, hogy lássa a menyasszonyát.

Menyasszony.

Felálltam. Az ujjaim enyhén begörbültek az oldalamnál, éppen annyira, hogy ne remegjenek.

Tudtam, hogy nem kellene gyászolnom. Ez a hely sosem volt kedves hozzám, sosem volt meleg, sosem volt biztonságos. És mégis... valami bennem visszahúzódott a távozás gondolatától.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznem.

Ehelyett csak az ismeretlen súlyát éreztem.

Mert bármilyen hasznosnak is gondoltam magam... láttam, ahogy Cassian rám nézett. Mintha még mindig azon gondolkodna, hogy érdemes-e megtartani vagy elégetni.

Sajnos tudtam, hogy még a hasznosak is véreznek, amikor végzett velük.

– Ó, milyen romantikus tőle – vágott a révületembe Celeste hangja, ártatlan mosolya éles volt, mint az üveg. – Nővérem, nem vagy izgatott, hogy találkozol a vőlegényeddel?