Lilac nem tudott tovább nyugodtan ülni, és a partit sem tudta élvezni, amikor Aiden úgy kerülte őt, mint a pestist. A legnevetségesebb kifogásokkal állt elő, csak hogy elkerülje a kettesben maradást, miközben figyelmen kívül hagyta minden kérdését arról, miért távolodik el tőle.

Nem volt ölelés, csók, de még egy aprócska magyarázat sem a viselkedésére, mióta visszatért a falkához. Lilac még csak gratulálni sem tudott neki rendesen, vagy elmondani, mennyire boldog, hogy újra látja.

Nem követelhette a figyelmét, mert rengetegen vették körül őket a főudvaron, miközben a nő, aki reggel Aidennel érkezett, a férfi hálószobájában tartózkodott. Mit jelentsen ez? Luna Jasmine és Alfa James semmit sem mondtak neki, csak annyit: a parti után beszélünk róla.

Talán csak a paranoid énje beszélt belőle, de folyamatosan úgy érezte, hogy a többi harcos, aki Aidennel együtt járt a háborúban, sajnálkozva néz rá.

És hosszú órákig tartó, gyötrelmes várakozás után, amikor Lilac már-már az idegösszeomlás szélén állt, végre leültek együtt az Alfa dolgozószobájában.

Lilac Luna Jasmine mellett ült. Szorosan fogta a kezét, szemét el nem sírt könnyek égették. Miért sír?

– Mi történik itt? Mit tudtok, amit én nem? Ki az a nő? – Lilac minden kérdése csendbe ütközött.

– Várjuk meg Aident, ő majd mindent elmagyaráz – szólalt meg végül Alfa James. Mivel Lilac nem szállhatott szembe az Alfával, abbahagyta a kérdezősködést.

Még tizenöt percig vártak csendben, amíg Aiden be nem lépett a dolgozószobába „vele”, a reggeli nővel. Együtt sétáltak be, és a látványtól Lilac kényelmetlenül érezte magát. Rossz előérzete támadt, de még mindig tagadásban élt.

Aiden sosem tenne ilyet vele. Sorsszerű társak voltak, egymásnak rendeltettek. Biztosan valami félreértés van a dologban.

És ott ült le, a nő mellett, még mindig kerülve a szemkontaktust. Hogy rohanhatott ez a férfi félelem nélkül az ellenség felé, ha még ahhoz sincs bátorsága, hogy rá nézzen?

– Anyám, apám – szólalt meg Aiden, miután megköszörülte a torkát. Idegesnek tűnt, és összekulcsolta a kezét. Ez volt a szokása. – A nő, akit a levelemben említettem: Ruby. – A mellette ülő nőre pillantott, és ismét megköszörülte a torkát. – Őt választom társamul.

Egyetlen pillantást sem vetett Lilacra, aki ott ült, megdöbbenve, miközben Luna Jasmine még mindig fogta a kezét, mintha próbálná egyben tartani őt attól, amit hallani fog.

– És velem mi lesz? – kérdezte Lilac. – Én mi vagyok neked most? Miért teszed ezt velem? Ki ez a lány? – Lilac nem tehetett róla, feltette az összes kérdést, ami az elméjében kavargott. Teste remegett, ahogy a legrosszabb lehetőség valósággá vált a szeme előtt.

Aiden mély levegőt vett, mielőtt felemelte a fejét, és a visszatérése óta először Lilac szemébe nézett. A lány azonban nem látott mást, csak egy férfit, aki fuldoklott az öntudat ébredő bűntudatában és szégyenében, miközben igazolást keresett saját tetteire.

– Mi történik itt valójában? – kérdezte újra Lilac, de hangjának visszhangja a szobában üresnek és reményvesztettnek hatott.

Aiden megszorította a másik kezét, próbált bátorságot gyűjteni, hogy elmondja, de valójában a Ruby nevű lány szólalt meg előbb, mielőtt a férfi magyarázkodni kezdhetett volna.

– Te lehetsz Lilac – mondta Ruby. – Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok számodra, nem akartuk, hogy ez történjen, de most Aidennek vállalnia kell a felelősséget.

– Milyen felelősségre gondolsz? – Lilac érezte, ahogy Luna Jasmine keze megszorul, és halkan zokogni kezd; ekkor tudta meg, hogy rémálma valóra vált.

Aiden vékony csíkká préselte ajkait, és ismét kerülte a tekintetét, így a lány beszélt helyette.

– Várandós vagyok az Alfa első gyermekével – mondta Ruby. – Sajnálom, hogy így kell megtudnod. – Bocsánatot kért, de a hangjában nyoma sem volt sajnálatnak.

Ösztönösen Lilac a nő hasára szegezte tekintetét. Még nem látszott rajta semmi, valószínűleg a terhesség korai szakaszában járt. Ez azt jelentette, hogy Aiden vele hempergett, miközben azokat az édes szerelmes leveleket írta Lilacnak, arról áradozva, mennyire szereti, és alig várja az újraegyesülésük napját.

Lilac nem bírta tovább. Nem akart összeomlani ezek előtt az emberek előtt. Olyan aljasok voltak, sőt…

– Mióta tudtok erről? – Ezúttal Lilac Alfa Jameshez és a síró Luna Jasmine-hoz fordult.

– Két hónapja – válaszolta Alfa James.

Tehát két hónapja titkolták előle, miközben úgy tettek, mintha mi sem történt volna?

Lilac nem bírta tovább elviselni; elrántotta a kezét Luna Jasmine-tól, és felállt. Szótlanul rohant az ajtó felé, de hallotta, ahogy Aiden a nevét kiáltja, és utánaered.

– Lilac! – Aiden utolérte a folyosón, és maga felé fordította a lányt. – Ne csináld ezt, ezt meg tudjuk beszélni.

– Mi mást lehetne ezen megbeszélni?! – Legszívesebben lekevert volna neki egy hatalmas pofont. – Teherbe ejtettél egy másik nőt!

– Hiba volt! Nem voltál ott, és magányos voltam! – emelte fel a hangját Aiden is.

Lilac viszont hitetlenkedve hallgatta, amit a férfi mondott. Ez volt a legjobb kifogás, amivel elő tudott állni? – Azt vártad tőlem, hogy kimenjek a frontvonalra, hogy melegítsem az ágyadat?