Aiden lehajtotta a fejét, amikor ezt meghallotta, és a látványa mérhetetlen fájdalmat okozott Lilacnak. Nem tudta elhinni, hogy ez az a férfi, akire mindvégig várt, a társa, a lelki társa… valaki, akivel az élete hátralévő részét kellett volna töltenie.

– A csata olyan heves volt. Nem értheted meg, hiszen nem voltál ott. – Aiden álla megkeményedett, miközben elmondta Lilacnak, mit kellett átélnie a háború alatt. – Magányos voltam, és te nem voltál ott.

– Tehát az első gondolatod az volt, hogy keresel egy másik nőt, akit megdughatsz?! – Lilac felemelte a hangját, annyira bántották a férfi gyenge kifogásai. Lényegében azt mondta neki, hogy csak azért ejtette teherbe azt a nőt, mert nem bírta elviselni az egyedül létet, és nem tudta a nadrágjában tartani a férfiasságát.

– Lilac! – Aiden is felemelte a hangját, de nem volt semmilyen érvényes érve a lány kijelentése ellen. – Nem érted, hogyan érzek! Nem te voltál az, aki harcolt a likánok ellen! Nem tudod, milyen érzés minden lépéssel közelebb kerülni a saját halálodhoz!

Egy könnycsepp gördült le Lilac arcán a hallottakra. Még csak bocsánatot sem kért azért, amit tett. Próbálta igazolni a tetteit, és azt akarta, hogy Lilac az ő szemszögéből lássa a dolgokat, hogy megértse őt.

De mi van vele?!

– Én vártam rád, próbáltam megtanulni, hogyan legyek tökéletes Luna számodra, mire visszatérsz. Büszkévé akartalak tenni. – Lilac durván letörölte könnyeit az arcáról. – Én is magányos voltam. Azt akartam, hogy mellettem légy. Minden nap és éjjel imádkoztam a biztonságos hazatérésedért, hogy újra együtt lehessünk. Még csak eszembe sem jutott, hogy keressek egy másik férfit, aki betölti a hiányod okozta űrt.

Aiden összeszorította a fogát. Lilac látványa, ahogy keserűen sírt, mérhetetlen fájdalommal töltötte el. A párkötelék még mindig működött köztük. Érezte a fájdalmat, amit Lilacnak el kellett viselnie, érezte a vérében; hogy mennyire megbántotta a másik felét. A lány hangja remegett minden szótagnál, mert nehezére esett visszatartani az érzelmeit.

– Ez más, Lilac. – Aiden megrázta a fejét. – Nem érted. A mi helyzetünk más.

Még mindig. Még mindig nem kért bocsánatot.

Lilac összeszorította a fogát, és hitetlenkedve meredt Aidenre. – Még csak bocsánatot sem kértél azért, amit tettél, Aiden, és én itt állok, azt gondolva, hogy legalább egy kicsit sajnálsz engem.

Aiden meglepettnek tűnt, erre nem is gondolt. Annyira el volt foglalva a védekezéssel és a feszültséggel, mivel tudta, hogy hibázott, és az alapvető ösztöne az volt, hogy inkább megértesse magát Lilackal.

– Lilac, én… – dadogta kissé. – Sajnálom.

A szó olyan olcsónak tűnt Lilac számára, amikor végre kimondta. – Nem sajnálod, Aiden, nem bánod meg. A szavaid üresen csengenek.

– Lilac. – Aiden közelebb lépett, és szorosan megragadta a kezét. – Lilac, találhatunk kiutat ebből… még mindig együtt lehetünk.

Lilac összehúzta a szemét. Volt egy olyan megérzése, hogy nem fog tetszeni neki, bármi is jöjjön most Aiden szájából.

– Hogy érted ezt?

Aiden arcán bonyolult kifejezés ült, amikor újra megszólalt. – Még mindig együtt lehetünk… – csak megismételte, amit mondott, és ez elég volt Lilacnak.

Elrántotta a kezét, és rámeredt. – Ha azt hiszed, hogy belemegyek ebbe, nagyobbat nem is tévedhetnél – mondta szigorúan, összeszorított fogai között.

És mielőtt Aiden bármi mást mondhatott volna, Lilac megfordult, és elfutott tőle. Visszatartotta a hangos zokogást, miközben a távolban hallatszott a hangos zene, ahol az emberek még mindig a harcosok visszatérését ünnepelték a csatatérről.

De Lilac most a társával való kötelék halálát gyászolta.

El akarta utasítani Aident, de a szíve még nem bírta volna el az elutasítást. Soha nem érezte még magát ekkora fájdalomban, mint most.

A hét hátralévő részében Lilac a hálószobájában maradt, alig jött ki, és valahányszor Aiden látni akarta, az ajtaja mindig zárva volt.

Csak Luna Jasmine, Alfa James és néhány közelebbi barátja tudta, mi történt, míg a többiek azon tűnődtek, ki az a nő, aki mindig Aidenbe csimpaszkodik.

– Lilac, ne légy már szomorú… – szólt hozzá lágyan Aria. Lilac közeli barátnője volt, kiskoruk óta ismerték egymást, még az árvaházból. – Menjünk ki, jobban fogod érezni magad, ha részt veszel az ünnepségeken. – Aria megbökte a lány oldalát, próbált vidámnak tűnni, bár nagyon sajnálta Lilacot.

Hogyan tehet valakinek a társa ilyen szörnyűséget, mint amit Aiden tett vele?

– Nem akarom jobban érezni magam, Aria. El akarok tűnni. – Könnyek szöktek ki újra gyönyörű szeméből; hosszú haja zilált volt, mivel napok óta elhanyagolta magát. Úgy nézett ki, mintha gyászolná Aident, noha a férfi épségben visszatért a falkájukhoz.

– Ne légy ilyen, Lilac. Menjünk ki sétálni egyet, ma este lesz a parti a likán falka fogadására.

Igen. A likán falka legalább egy hétig itt lesz, mivel a vezérük békeszerződést ír alá a másik öt alfával.

Az öt alfa tegnap érkezett meg, és most már csak a Likán Alfára és embereire vártak.

Éppen ekkor Luna Jasmine kopogott az ajtón, és Aria kinyitotta.

– Lilac. Meg akarom mutatni a ruhát, amit a ma esti partin viselsz majd. Úgy gondolom, jobban fogod érezni magad, ha eljössz.