Miután több órán át érzelmileg zsibbadtnak éreztem magam, úgy döntöttem, felhívom az orvost, és még aznapra kértem időpontot.

Megcsinálni még egy terhességi tesztet, hogy megbizonyosodjak a terhességről, életem egyik legnehezebb dolga volt.

Hallani, hogy a baba akkora, mint egy áfonya, elég ok volt arra, hogy az egész első ultrahang alatt figyelmen kívül hagyjam az orvost. Régebben álmodoztam erről a pillanatról, és kicsit másnak képzeltem, de ez pont az ellenkezője volt. Teljesen összetörtem.

Nem tudtam, hogyan kérjek beutalót egy abortuszklinikára, de sikerült megoldanom. Ha most eltávolítom a babát, nem fogok túlságosan ragaszkodni a gondolathoz, hogy valami élő dolog van bennem. Igaz?

Igen, ezt fogom tenni. Élem tovább az életem, és továbblépek, mintha mi sem történt volna, és miután megszabadultam a babától, minden visszatér a régi kerékvágásba; nincs okom stresszelni, és ezért döntöttem úgy, hogy a szokásos módon bemegyek dolgozni.

Nem akartam abortuszt. Amit valójában akartam, az az volt, hogy felneveljem a gyermekemet, és legyen valami teljesen az enyém, amit szerethetek és kincsként őrizhetek.

Annak ellenére, hogy nem ez volt az első alkalom, a vetkőzés gondolata, miközben egy apró emberke élt bennem, hányingert keltett, és határozottan nem állt szándékomban megtenni.

– Enzo – szóltam oda, mielőtt lehetősége lett volna becsukni az irodája ajtaját. Összehúzott szemöldökkel és széles mosollyal fordult meg. Valószínűleg örült, mert az alatt a fél év alatt, amióta itt dolgoztam, most először fordultam hozzá én, és kivételesen nem fordítva történt. – Szerinted be tudnál osztani a bárpult mögé ma estére?

Enzo betessékelt az irodájába, és becsukta az ajtót. Megismételte ugyanazt a rutint, mint tegnap, és a homlokomra tette a kezét, mintha keresne valamit.

– Megint beteg vagy?

– Nem, vagyis igen, talán egy kicsit, de még tudok dolgozni... csak táncolni nem – hazudtam a szemébe. Nem volt éppen hazugság, de távol állt az igazságtól. Enzo megragadott egy mappát, átlapozta, majd becsukta és az asztalára dobta.

– Tudod mit, beszélek a bátyámmal, menj csak. – Mosolygott, miközben elöntött a bűntudat. Gioval nehéz volt beszélni, és rendkívül szigorú volt, ezért mentem elsősorban Enzóhoz.

– Biztos vagy benne? Mert ha nem lehetséges, nekem az is megfelel – kérdeztem, miközben próbáltam kedves lenni, és reméltem, hogy figyelmen kívül hagyja a szavaimat, amit szerencsére meg is tett.

– Igen, menj csak, rendben van.

Nem volt szükség harmadszor is említeni, mert már felfogtam a szavait, és megfordultam, hogy távozzak, de mielőtt megtehettem volna, nekikoccantam egy kőkemény mellkasnak, és pontosan tudtam, kihez tartozik.

– Ez valami szokásod? – szólalt meg Christian, miközben visszatolt.

– S-sajnálom – hebegtem, és szokás szerint lehajtottam a fejem.

– Ha már úgyis itt vagy, Mókus megy a bárpult mögé ma este, még mindig beteg – mondta Enzo Christiannak. Enzónak ez biztos megkönnyebbülés volt, mert azt jelentette, hogy nem kellett Giotól kérdeznie – de Christiant látni magam előtt még szörnyűbb érzés volt.

– Nézz rám! – mondta ugyanazzal a parancsoló hangnemmel, mint mindig, és kényszerített, hogy felnézzek rá.

Vegigmérte a testemet, miközben körbesétált körülöttem, én pedig próbáltam megőrizni a nyugalmamat.

– Még mindig szarul nézel ki – állapította meg Christian.

*Igen, így van, és ez azért van, mert a te gyerekedet hordom.*

– Szóval rendben van? – kérdezett rá biztosra menve Enzo. Néha meglepett, mennyire tisztelte Christiant; idősebb volt nála, de a szabályok világosak voltak, ahogy Lucio elmondta nekik. Christian volt a főnök, aztán Gio, és végül Enzo.

– Felőlem táncolhatnak a lányok egy tábortűz körül is, csinálj, amihez kedved van – vonta meg a vállát, és Enzo kezébe nyomott egy aktát. Annyira közömbösnek hangzott. Vajon ezt mondaná akkor is, ha elmondanám neki, hogy terhes vagyok? *Te meg a baba táncolhattok a tábortűz körül.*

– Csak azért jöttem, hogy odaadjam az aktát – mondta Christian a testvérének, mielőtt gyengéden a hátamra tette a kezét. Egy pillanatra lefagytam, és rá néztem, zavartan, hogy mit csinál. – Elviszlek a bárig, gyere – mondta meglepetésemre.

Nem tiltakoztam, és nem löktem el magamtól, csak hagytam, hogy vezessen a folyosón, amely a klubhoz vezetett. A lányok közül sokan csúnyán néztek rám, és nem tudták levenni a szemüket a kezéről, amely még mindig a hátamon pihent. *Mit tennének velem, ha megtudnák, hogy a gyerekét hordom?*

A klub még zárva volt, ami azt jelentette, hogy az összes lány, aki már a társalgóban volt, felém fordult, hogy csúnyán nézzenek rám. Egy átlagos napon nem bántam volna, mert tudtam, hogy Luna és Faith megvédenek, de ma volt a szabadnapjuk, így teljesen egyedül voltam.

– Anthony! – kiáltotta Christian, miközben kinyitotta a nagy konyha ajtaját. Csak egyszer jártam ott, amikor még csak kezdtem. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem felejtem el, ahogy Lucio elhúzott onnan, mert úgy gondolta, hogy inkább erre a munkára lennék alkalmasabb. A vetkőzés jobban fizetett, így akkoriban szóba sem jöhetett a konyha.

Abban a pillanatban, ahogy Christian belépett, a személyzet minden tagja abbahagyta, amit éppen csinált, és tökéletes sorba álltak, mint az engedelmes kutyák.

– Hé, mit kerestek itt? – kérdezte a férfi, aki egy fal mögül bukkant elő, miközben lassan végigmért engem.

– Ő Serena, ideiglenesen besegít itt. Vigyázzatok rá, ne engedjétek mosogatni, ne adjatok neki nehéz feladatokat, és legyetek kedvesek. Ha egy panaszt is hallok, ki vagytok rúgva! – jelentette ki Christian. Mindenki egyszerre bólintott, és gyorsan elsiettek, hogy visszatérjenek a munkához, miközben Anthony előttem maradt.

*Ideiglenesen.* Csak erre az egy napra kértem, hogy dolgozhassak itt, mert féltem, hogy túlhajszolom magam, de ő helyettem intézkedett. A legjobban az tetszett, hogy a nevemen szólított. Lución kívül ez nem történt meg túl gyakran. Valami zavart abban a „Mókus” dologban.

– Szóval újra találkozunk. – Anthony elmosolyodott, és kezet nyújtott. – Ne aggódj, gondját viselem.

– Jobb is, ha úgy teszel – mondta Christian, mielőtt megfordult, és mindkét kezét a vállamra tette. – Te nem vagy egy jó hallgatóság, ugye? Mondtam, hogy maradj otthon – mondta ingerült hangon. Csendben maradtam, és bámultam rá, míg Christian, rájövén, hogy nem fog választ kapni, levette a kezét, és távozott.

– Szóval, hadd mutassam meg, mit csinálhatsz. – Anthony összekulcsolta a kezét, mielőtt utasításokat adott. Az egyetlen dolog, amit aznap este tennem kellett, citromok és más gyümölcsök felvágása volt, ami semmi különös, és rendkívül unalmas, de legalább fizettek érte. Lehet, hogy nem kapom meg azokat a borravalókat, amikhez hozzászoktam, de legalább ki tudom fizetni a lakbért.

Jó sok idő eltelt már, és a karjaim kezdtek elzsibbadni, de az utolsó dolog, amit tehettem, a panaszkodás volt. Nem is kellett volna itt lennem, így nem volt jogom panaszkodni.

– Mókus, leléphetsz! – kiáltotta Anthony. Megdöbbentem, és elejtettem a kést, hogy megfordulhassak.

– Leléphetek? Legalább három órám volt még hátra a műszak végéig.

– A főnök parancsa – vonta meg a vállát Anthony. Ügyetlenül bólintottam neki, mielőtt összeszedtem a cuccaimat, és elindultam a hátsó kijárat felé. A korai távozás éppen nem jött jól, tekintve az Ubert, amit beütemeztem. Talán össze kéne szednem magam, és legközelebb autóval jönni.

A garázs felé vettem az irányt, és éppen egy újabb fuvar lefoglalására készültem.

– Serena? – szólított meg egy hang. Megfordultam, és egy férfira néztem, aki az autó mellett állt, majd hátraléptem egyet. Sötét volt, de nem volt nehéz felismerni. A Lamberti fivérek sofőrje volt, de honnan tudta a nevemet?

– Igen?

– A főnök mondta, hogy győződjek meg róla, hogy épségben hazaérsz. Induljunk – mondta, miközben kinyitotta az ajtót. Ingyen hazajutni és nem fizetni az Uberért olyasmi volt, amit nem kellett kétszer mondania, így nem tettem fel kérdéseket, és beszálltam.

De miért?

Miért gondoskodott rólam Christian ilyen jól?

Lenéztem a lapos hasamra, és arra gondoltam, milyen lehetett volna az élet. Félreismertem őt? Ha elmondanám neki az igazat, vállalná a felelősséget, és segítene felnevelni a gyermekünket?

Nem, természetesen nem.

Már elmondta, hogy Lucio utasította, hogy vigyázzon rám. Már elmondta, hogy törődik minden alkalmazottja jólétével, és én határozottan nem voltam kivételes eset. Kizárt dolog, hogy valaha is elfogadna engem vagy a gyereket. Gazdag családból származott, maffiakapcsolatokkal, és egy olyan valaki, mint én, határozottan nem illett a képbe, és ezenkívül nem is érezném biztonságosnak egy gyermeket belevinni abba az életbe. Úgy döntöttem, elengedem az őrült gondolataimat, mert a helyes dolog az lett volna, ha figyelmen kívül hagyom. Ezek az emberek veszélyesek voltak, nem akartam túlságosan belekeveredni ebbe a társaságba, és ez nem egy tündérmese volt.

Mi lenne, ha megtartanám a babát, csak azért, hogy Christian kényszerítsen, hogy adjam oda? A parancsolgatás nem volt újdonság számára.

Egyáltalán megnyernék egy ilyen bírósági ügyet?

Enyhe szédülést éreztem a fejemben, és behunytam a szemem.

– Jól van, hölgyem? – szólalt meg a férfi a volán mögött. Bólintottam egyet, és leráztam magamról a kérdést.

– Igen.

Csak néhány órát dolgoztam, de úgy éreztem, feladom. Nemcsak a munka, hanem a zene és a világítás is. Túl sok volt nekem. Még ha meg is tartanám ezt a babát, más munkát kell találnom, és amilyen gyorsan csak lehet.

Ha megtartom ezt a babát, megadom neki azt az életet, amit megérdemel, apával vagy anélkül.

Ha megtartom ezt a babát, egyedül fogom csinálni, hogy senki se vehesse el tőlem...