(Lily szemszöge)

Este kilenc óra körül érek vissza a falkához, Stephanie halálának hatodik évfordulója előtti estén. Amikor a határkapuhoz hajtok, utasítanak, hogy parkoljam le az autót, és szálljak ki a járműből.

A kapunál posztoló három őr – Marcus, Joey és Aiden – a nevemet kérdezi, amitől önkéntelenül is megforgatom a szemem. Mindhármukkal együtt jártam iskolába. Hetediktől tizedikig minden matekórán Aiden mellett ültem. Tizedikben Marcus volt a laborpartnerem kémiaórán. Joey barátnője, sőt, most már társa, Jessica pedig az egyik legjobb barátnőm volt, mielőtt minden megtörtént volna.

Elismerem, másképp nézek ki, mint régen, de AZÉRT annyira nem változtam meg. A kamaszkori pattanásaim eltűntek; kicsit magasabb és karcsúbb vagyok; a hajam hosszabb; a melleim végre kifejlődtek; és már nem vesződöm a szemüvegviseléssel. (Amióta nem élünk életvitelszerűen a falkában, Rose kicsit lazábban kezeli ezt a konkrét óvintézkedést. Bár átváltozni még mindig nem enged errefelé.)

A szemüveget leszámítva a külsőm változásainak többsége fokozatosan, az idő múlásával történt. Ha valaki nem ismer fel, az azért van, mert nagyon régóta nem nézett rám igazán.

Persze nem tudom, miért lepődöm meg. Hacsak nem azért, hogy gúnyoljanak vagy bántsanak, a falka legtöbb tagja Stephanie halála óta nemigen méltatott figyelemre.

Bizonyos értelemben hálásnak kellene lennem, hogy a három őr nem ismer fel. Az iskolában ők hárman voltak a legnagyobb zaklatóim. Biztos vagyok benne, hogy ők – mint sokan mások a falkában – azt hitték, ha rosszul bánnak velem, azzal jó pontokat szereznek a leendő alfájuknál.

Egy rövid pillanatra – ahogy felidézem a zaklatások néhány emlékét – eljátszom a gondolattal, hogy kihasználom a tudatlanságukat, és hamis nevet adok meg. Ez határozottan megkönnyítené az életemet.

Sajnos, dacára annak, amit az emberek mondanak rólam, nem vagyok hazug. Mély levegőt veszek, és őszintén válaszolok:

– Lily Brogan.

– Lily Brogan? Nem így hívják a Béta gyerekét? – kérdezi Marcus.

Kinyitom a szám, hogy válaszoljak, de elhallgatok, amikor rájövök, hogy Marcus nem hozzám beszél, hanem Aidenhez.

– Azt hiszem. De ez határozottan nem ő. Jobb, ha elkéred az igazolványát – válaszolja Aiden.

– Ja, egyáltalán nem hasonlít a Béta gyerekére. Úgy hallottam, a Holdistennő büntetésből elvette a farkasát, és szörnyű külsővel átkozta meg, amiért megölte Luna Stephanie-t. Amikor utoljára láttam, hatalmas kráterek voltak az arcán – teszi hozzá Joey.

Marcus felnevet.

– Biztos vagy benne, hogy kráterek voltak? Lehetett az spagettiszósz is.

Mindhárom nevetni kezd, én azonban két okból is összerezzenek.

Először is, egy gólyakori incidensre utalnak, amikor Joey az iskolai menzán a fejemre borította az ebédemet. Jól emlékszem arra az esetre, nemcsak a nyilvános megszégyenülés miatt, hanem azért is, mert nem maradt pénzem másik ebédre, és emiatt 48 órán át nem ettem semmit.

Másodszor, Joey az imént „Luna Stephanie”-nak nevezte a nővéremet. A falkatagok most már így hívják? Értem én, hogy a falka szerette a nővéremet, de néha azon tűnődöm, vajon az egész rohadt falka elment-e az eszétől. Elfelejtették, hogy Stephanie és James sosem erősítették meg ténylegesen, hogy társak lennének? És hogy Stephanie-t sosem iktatták be hivatalosan Lunaként? Úgy tűnük, minden egyes eltelt évvel egyre nagyobbra nő a Stephanie-ra aggatott szent dicsfény. Talán jövőre a falkatagok már azt is hinni fogják, hogy Stephanie fedezte fel a rák ellenszerét.

Jaj. Tudom, hogy keserűnek hangzom. Keserűnek is érzem magam.

Marcus visszafordul felém.

– Személyi igazolványt kérek. – Átnyújtom neki a jogosítványomat.

Kíváncsian megnézi, majd megmutatja Joey-nak és Aidennek.

– Úrfarkasok, úgy tűnik, személyazonosság-lopással van dolgunk. Azt hiszem, a csinos hölgy épp egy hamis igazolványt adott át nekem. Még csak nem is jó hamisítvány; egyáltalán nem hasonlít a jogosítványon lévő fotóra.

Ó, jóságos Istenem. Komolyan? A jogosítványképem tavaly készült, és nagyon is én vagyok rajta. Ez kezd nevetségessé válni.

– Már miért akarná bárki is ellopni LILY BROGAN személyazonosságát? – kérdezi Aiden.

Joey végigmér tetőtől talpig.

– Kis hölgy, maga biztosan nem idevalósi, mert bárki, aki ötven mérföldes körzetben élt, tudná, hogy Lily Brogan az UTOLSÓ nőstény, akinek a bőrébe bárki bújni akarna. Sőt, ő még csak nem is farkas.

– Hívják Robert Bétát, kérem – kérem őket bosszús hangon.

– Biztos benne, hogy ez jó ötlet, csinos hölgy?

Marcus megdörzsöli az állát, és ismét nevetni kezd.

– Tulajdonképpen talán mégsem olyan őrült ötlet Lily Brogannak kiadni magad. Nem hibáztatnám Robert Bétát, ha jó lehetőséget látna ebben arra, hogy lecserélje azt a selejtes ivadékát.

A másik kettő csatlakozik Marcus nevetéséhez. Megint. Nincs ezeknek a hímeknek jobb dolguk? A közös röhögcsélésük kezd igazán irritálni. Kezdem azt hinni, hogy véletlenül egy hiénafalkához jöttem vérfarkasok helyett.

– Emlékeztek, amikor Sully megetette Lilyvel a...

– Hívják. Robert. Bétát. Kérem – szakítom félbe őket, ezúttal határozottabban, mert Rose is hozzáadott egy kicsit az aurájából. Pontosan tudjuk, melyik történetet készül elmesélni Aiden, és ez egy olyan emlék, amit egyikünk sem akar felidézni.

– Rendben, de a maga fejére hullik vissza – egyezik bele Marcus.

Tíz kényelmetlen perccel később látom, ahogy apám lefékez az autójával, és a beléptető állomáshoz sétál.