Auren szemszöge

Árvának lenni mindig is nehéz volt számomra. Előző Alphánk szerint, aki Bram Alpha apja volt, a szüleim egy falkaháborúban haltak meg. Ő volt olyan kedves, és menedéket adott a falkaházban, sőt, még az omegák iskolájában való tanulást is engedélyezte. Azonban néhány évvel később, amikor meghalt, és Bram lett az Alpha, kivett az iskolából, a falka szolgájává tett, és alantas munkákat bízott rám, világosan kijelentve: ha a falkában akarok maradni, meg kell dolgoznom a megélhetésemért. Kéjsóvár tekintete gyakran megpihent rajtam, én pedig félénken húzódtam el, félve a szándékaitól. De aztán úgy kapta el rólam a tekintetét, mintha férget látna.

Egy fallabda méretű tetoválással a hátamon születtem. Egy arany hold, amelyet sötét tövisindák béklyóztak meg. A Sámán kedvesen figyelmeztetett, hogy ez egy átok jele, ezért mindig el kellett rejtenem, attól tartva, hogy ha bárki meglátja, megölnek.

Hirtelen kinyílt az ajtó, kizökkentve gondolataimból. Sietve letöröltem a könnyeimet, de már túl késő volt. Maris állt az ajtóban, karba tett kézzel, önelégült mosoly játszott az ajkán, arcára gonosz kifejezés ült ki.

– Nos, nos – mondta, és közelebb lépett. – Csak nem a mi kis árvánk az, aki itt szipog, mint egy gyerek?

Nem válaszoltam, fejemet lehajtva tartottam. Egész testem remegett a félelemtől, noha Siena ki akart törni, hogy rátámadjon Marisra.

– Tudom, mi történt – mondta, hangja csöpögött a méregtől. – Azt hiszed, különleges vagy, mert Bram a társad? Hadd mondjak neked valamit, Auren. – Leguggolt, arca közel került az enyémhez. – Mi már régóta tudtuk. De te egy senki vagy. Mindig is egy senki leszel. Bram nem akar téged. Hamarosan el fog utasítani, és amikor megteszi, azt fogod kívánni, bár sose tetted volna be a lábad ebbe a falkába.

Nagyot nyeltem, próbálva visszatartani a feltörő könnyhullámot.

– Ha bárkinek – bárkinek – beszélsz erről – folytatta halkan, veszélyesen –, gondoskodom róla, hogy megbánd. Érted?

Gyengén bólintottam, túl rémült voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Maris felegyenesedett, láthatatlan porszemeket söpörve le a szoknyájáról.

– Helyes. Most pedig szedd össze magad. Szánalmas vagy. Nem akarom, hogy bárki sírni lásson, mert ha meglátják, megkérdezik az okát. Esküszöm, megbánod, ha megtudják az igazságot. – Ezzel élesen sarkon fordult, megbillentve a haját, és kimasírozott.

Szavainak súlya tovább zúzott. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, és szorosan átöleltem őket. A társaknak vigyázniuk kellene egymásra. Bram árulása rosszabb volt, mint a szolgaságban eltöltött éveim minden szenvedése. És ők tudták, hogy én vagyok a társa? A felismerés sokkolt.

Amikor végre kiléptem a mosókonyhából, a megaláztatás nem ért véget. Reya a konyhában várt rám. – Át vagy osztva a vécék takarítására! – ugatta rám. – Maradj ott, amíg nem kapsz új feladatot. Ki ne gyere onnan!

Megrökönyödve bámultam rá. – Tessék? – A vécék voltak a legrosszabb munkahely.

Egy nagyot kevert le az arcomra. Felvisítottam a fájdalomtól, ahogy a földre estem. Ajkai gúnyos vigyorra húzódtak. – Nem hallottad, amit mondtam? Pucold ki az összes vécét. Most!

Rémülten indultam a mosdók felé, biztosra véve, hogy ez Maris parancsa volt.

A következő napokban Maris, aki mindig ügyes volt az ármánykodásban, rám mutogatott olyan dolgokért, amiket nem én követtem el. Egy törött váza, egy kiömlött ital, és hirtelen én lettem mindenki bűnbakja. A többi falkatag összesúgott és gúnyolódott, megjegyzéseik késként hasítottak belém. Mindennel és bármivel megvádoltak. Bram Alpha pedig egyszerűen szemet hunyt a zaklatások felett.

A dolgok kicsit lecsillapodtak, de egyik reggel, amikor felébredtem és a konyhába siettem, hallottam, ahogy Reya kiabál a többiekkel. Amikor beléptem, Reya nagyon drága evőeszközöket dobott közvetlenül a földre, mellém.

Maris épp abban a pillanatban sétált be, mintha csak erre várt volna, mintha végszóra érkezett volna. – Reya, ne hagyd, hogy ezt megússza – mondta, hangja tele volt haraggal. – Csak a baj van vele.

Reyának nem kellett sok a beleegyezéshez. Ő és Maris sarokba szorítottak a kamránál, arcuk eltorzult a dühtől. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem volt időm reagálni.

– Épp elég problémát okoztál – sziszegte Reya azonnal. – Ideje, hogy leckét kapj. – És aztán jöttek az ütések. – Nem! – kiáltottam, sikoltoztam és könyörögtem nekik, hogy hagyjanak békén, de senki sem jött a megmentésemre.

– Mi folyik itt? – hangzott fel egy hangos morgás. Bram Alpha volt az, a társam. Azért jött, hogy megmentsen?

– Bram Alpha – változtatta meg Maris azonnal az arckifejezését, és mézesmázos hangon szólalt meg. – Auren törött üveget dobott rám. Nézd, vérzem. – Megmutatott neki egy kis vágást az ujján, amit akkor szerzett, miközben engem vert.

– Nem, ez nem…

– Hogy merészeled? – vágott belém Bram Alpha, és felüvöltött dühében. – Vessétek a tömlöcbe! – parancsolta.

Megbénultam. Én voltam az, a társa, aki vérzett, és neki még annyi szíve sem volt, hogy erre reagáljon. Milyen naiv voltam, hogy azt hittem, megmenteni jött. Ez csak egy tökéletes terv volt számukra, hogy megszabaduljanak tőlem. És Maris és Reya már rángattak is a tömlöc felé – egy sötét, nyirkos lyukba a falkaház alatt, ahol a levegő sűrű és dohos volt, és az egyetlen fényt egyetlen pislákoló fáklya adta.

– Itt maradsz, amíg úgy nem döntünk, hogy megtanultad, hol a helyed – mondta Maris, hangja mérgezően csengett. Még egy utolsó diadalmas mosolyt vetett rám, mielőtt rácsapta volna az ajtót. – Kibaszott szuka.

Hét nap telt el a sötétségben. Testem sajgott a hideg kőpadlótól, és az éhség marta a gyomromat. Egyetlen társaságom a farkasom, Siena volt, aki próbált vigasztalni, bár az ő fájdalma tükrözte az enyémet.

De a hetedik napon kinyílt az ajtó. Reya állt ott a szokásos megvetésével.

– Kelj fel – mondta élesen. – Bram Alpha hívat.

Tántorogva álltam talpra, gyengén és zavartan. Meglepődés villant át rajtam. Végre akart engem? De a következő szavai olyanok voltak, mintha valaki jeges vizet zúdított volna rám.

– Fel fog ajánlani Lucien Alphának. Tudod, mit jelent ez, ugye? A menyasszonya sosem marad meg sokáig. Egy éven belül halott leszel. – Alattomos mosolyt villantott rám.

A szívem a gyomromba zuhant. – Micsoda? – kérdeztem gyenge hangon. – Ezt nem teheti. Én… én… – Ez rosszabb volt, mint a tömlöcben lenni. Mindenki tudott Lucien Alpháról. Elátkozott volt, mint a családjában minden Alpha, és olyan könyörtelen, hogy előbb ölt, és csak aztán kérdezett.

– Pofa be! – kiáltotta Reya. Amikor hátráltam, odajött, durván megragadott, és kirángatott a tömlöcből. – Te féleszű – vágta oda. – Tényleg azt hitted, hogy valaha is versenyezhetsz Maris úrnővel? Most nézd meg, milyen szépen megszabadult tőled azzal, hogy meggyőzte Bram Alphát. Senki sem akar hozzámenni Lucien Alphához. Azzal, hogy felajánl téged neki, elnyeri a szövetségét Bram Alpha számára. És te? Te nem leszel több, mint egy tenyészállat az elátkozott Alpha számára. Szóval ez egy remek kis megállapodás, ami mindkét falkának csodálatosan előnyös.