Lucien szemszöge

Az Árnyfog Falka tanácsterme fojtogató volt, tele falkám Véneinek súlyos jelenlétével. Arckifejezésük komoly volt, vonásaikat megviselte a kor és a tapasztalat, szemükben az évszázados hagyományok súlya tükröződött. Karba tett kézzel álltam előttük, állkapcsom megfeszült, ahogy a kötelességről és az örökösökről papoltak.

– Nem halogathatod ezt tovább, Lucien – mondta Orlan Vén éles hangon. – A falkának örökösre van szüksége. Anélkül kockáztatjuk, hogy mindent elveszítünk, amit felépítettünk.

Ökölbe szorítottam a kezem, karmaim hegye a tenyerembe mélyedt. – És mi lesz azzal a nővel, akit kényszerítenek, hogy hozzám jöjjön? – Hangom hideg volt, átitatva egy fortyogó dühvel, amit alig tudtam visszafojtani. – Meg fog halni, pont úgy, mint a többiek, akik meghaltak, miután hozzámentek az őseimhez. – Tényleg véget akartam vetni ennek.

Ryna Vén, a legidősebb közülük, előrehajolt, halványszürke szemei áthatóan néztek. – Ismerjük az átok árát. De az Árnyfog falka túlélése az első. Az erőd tart minket életben, de az erő önmagában nem biztosítja a jövőnket.

Szavaik vatláncokként fonódtak körém, visszahúzva abba a rémálomba, amit minden nap átéltem. Az átok – vérvonalam kegyetlen öröksége – minden menyasszonyt elragadott, akit őseim magukhoz vettek. A kötődésünk megpecsételését követő telihold éjszakáján eljött értük a halál, lassan, csendesen és végérvényesen. Egy éven belül mind meghaltak. Hány nőnek kell még meghalnia csak azért, hogy továbbvigye a véremet?

Azt beszélték, hogy évszázadokkal ezelőtt a Holdistennő megátkozta az Alpha vérvonalunkat, amiért elárultuk a szerelmet vagy megszegtünk egy szent köteléket. Az elutasítások mindennaposak voltak, de nem tudom, miért átkozta meg az Istennő az ősömet. Mi volt olyan különleges abban a társkötelékben?

Elfordultam, és az ablakhoz lépkedtem. A hold alacsonyan lógott az égen, viharfelhők takarták. – Azt hiszik, egy örökös megoldja ezt? – kérdeztem keserűen. – Az átok őket is elviszi. Nem áll meg a menyasszonyomnál.

Orlan nehéz sóhajt hallatott. – Ezt nem tudhatjuk. Van esély…

– Nincs esély! – csattantam fel, megfordulva, hogy szembenézzek velük. – Ez az átok abszolút. Nem számít, milyen erős vagyok, vagy mennyire csúsznak-másznak Észak Alphái a szövetségemért. Az erőmet akarják, nem az átkomat.

Ryna tekintete nem ingott meg. – Az erő az, ami életben tart minket, Lucien. Ezért keresnek téged az átok ellenére is. Ezért kell biztosítanunk a vérvonalad folytatását. Nélküled Észak elbukik.

Szavaik felkavaróak voltak, nem azért, mert nem értettem egyet, hanem mert tudtam, hogy igazuk van. Az Árnyfog falka miattam virágzott – az erő miatt, amit birtokoltam. Alphák minden sarokból keresték a kegyeimet. Szövetségeik az erőm bizonyítékai voltak. Mégis, mindezek alatt üres voltam, egy átok által megkötözve, amely mindent beszennyezett, amihez hozzáért.

Orlan Vén megszólalt: – Van egy ajánlat Bram Alphától. Egy szövetség, cserébe az egyik omegájáért, aki a menyasszonyod lenne. Számára a lány feláldozható, de ez a szövetség biztosítja a hűségét. Ez egy olyan megoldás, ami mindenkinek előnyös. Már régóta keresi a szövetségedet.

Egy omega. A gyomrom felfordult a gondolattól. Nem volt szükségem olyan szövetségekre, amelyek a gyengék és ártatlanok hátán épültek. Alapvetően nem kedveltem Bramet. Egy nyálkás gazember volt.

Lehunytam a szemem, tekintetük súlya rám nehezedett. – Ha beleegyezem, ennek a szövetségnek mindenekelőtt a falkát kell szolgálnia.

– Természetesen – mondta Ryna, elégedetten hátradőlve a székében.

A döntés kőként nehezedett a mellkasomra. Elveszek egy újabb menyasszonyt, ismerve a sorsát, mert nem volt más választásom. Már huszonhét éves voltam, és nem találtam meg a társamat. És tudtam, hogy nem szerethetem a kényszerített menyasszonyomat. Soha.

---

Az út a Vörös Üvöltéshez eseménytelen volt, de a gondolataim minden mérfölddel kavarogtak. Amikor megérkeztünk, észrevettem, hogy a falkaház nyüzsgő. Bram széles mosollyal fogadott. – Öröm, hogy itt van, Lucien Alpha. – Válaszul csak morogtam.

A falkaháza nagytermébe vezetett. – Az ígért omega – mondta, a távoli sarok felé intve. – Auren.

Tekintetem követte a kezét, és megállapodott a lányon. A lélegzetem elakadt. Aurennek aranyló haja volt, amely megfogta a fényt. Kicsi volt, alig ért a vállamig, és úgy remegett, mint egy őz a reflektorfényben. Arca lágy volt, mint egy tündéré, jelenléte törékeny. Sápadtnak és vékonynak tűnt, mintha napok óta nem evett volna. A feje kissé lehajtva, de nem az alázat miatt – úgy tűnt, mintha el akarna tűnni.

Ahogy előrelépett, megcsapott az illata – az alma édes, meleg illata, amely felkavarta a farkasomat. Egy pillanatra rám emelte a tekintetét. Szürke volt, mint a ködbe burkolózó sápadt hold.

– Lucien Alpha – mondta Bram Alpha, kizökkentve gondolataimból. – Remélem, megfelel a célnak – tette hozzá úgy, mintha a lány egy árucikk lenne. Mellettem állt, hamis bajtársiasságot árasztva. Vigyora feszes volt, és nem volt nehéz átlátni rajta. Ez nem a jóakarat gesztusa volt – ez egy üzleti tranzakció volt, egyszerűen és világosan. Nem tetszett, ahogy a tekintete elidőzött a lányon.

Ami Aurent illeti, nem érdekelt a törékenysége vagy a félelme. Ami a belsőmet forrongásra késztette, az az úgynevezett szövetség mögötti nyilvánvaló manipuláció volt. Nem állt szándékomban szórakoztatni ezt a színjátékot. Mégsem volt választásom.

– Készítsék elő a szerződést – mondtam ridegen, anélkül, hogy még egy pillantást vetettem volna rá.

Bram arcán izgatottság villant át. – Természetesen, Lucien Alpha. Azonnal megíratom.

Megfordultam, hogy távozzak, de egy felfordulás megállított.

– Értéktelen lány! – harsant fel Maris hangja, méregtől csöpögve. Tudtam, ki volt Maris. Bram leendő Lunája. Egy aranyásó. Az apja megkeresett, hogy vegyem feleségül, de visszautasítottam, nem azért, mert megtudtam, hogy el akar válni tőlem és elvenni a pénzem felét kevesebb mint egy hónap alatt, hanem mert egy visszataszító teremtés volt. És most megtalálta Bramet. Jól összeillettek.

Sarkon fordultam, éles tekintetem a jelenetre szegeződött. Aurent a karjánál fogva rángatta Maris durva szorítása. Szegény lány összerezzent, szabad kezével próbálta védeni magát.

Maris ajkai gúnyos vigyorra torzultak. – Hálásnak kéne lenned ezért a lehetőségért. Arra sem vagy méltó, hogy ugyanazt a levegőt szívd, mint mi, nemhogy arra, hogy Lucien Alpha menyasszonyának ajánljanak fel. És most rossz színben tüntetsz fel minket?

– Elég legyen. – Hangom pengeként hasított a levegőbe.

Maris megdermedt, szorítása meglazult Auren karján. Felém fordult, arckifejezése gyorsan hamis ártatlanságra váltott. – Lucien Alpha, én csak…

– Nem érdekelnek a magyarázataid – mondtam hidegen. – Viselkedj rendesen.

Maris arca elvörösödött, de tiltakozott: – Ő csak egy omega. Tudnia kellene a helyét, hogy ő nem más, mint egy tenyészállat.

Léptem egyet előre, jelenlétem tornyosult fölötte. – Az ő helye nem a te gondod. Ne tégy próbára.

Meglepődve, Maris nagyot nyelt, ahogy elengedte a lányt. – S-sajnálom – motyogta.

Figyelmemet visszatereltem Bramre. – Gondoskodj róla, hogy a falkatagjaid tudják, hogyan viselkedjenek előttem – mondtam, hangomban figyelmeztetéssel.

Bram összeszorította a fogát, és Marisra meredt. – Igen, sajnálom, Lucien Alpha. – Tekintete ismét Aurenre tévedt, és ezúttal láttam benne a vágyat.

Ezt cseppet sem kedvelve intettem Tariannak, a bétámnak. – Intézd el – mondtam röviden, Aurenre utalva. – Csomagoljon össze, és álljon készen. Két óra múlva indulunk.

Tarian semleges arckifejezéssel bólintott, és odalépett a lányhoz.

Ahogy megfordultam, hogy elinduljak, éreztem valami halvány húzását – egy suttogást az elmém hátsó zugában, amely arra ösztökélt, hogy nézzek vissza. Figyelmen kívül hagytam. Ez nem az én választásom volt, és nem hagyom, hogy az érzelmek elhomályosítsák az ítélőképességemet.