***Logan szemszöge***

– LOGAN!

Felnyögtem, és átfordultam az ágyban.

– Esküszöm az Istenre, Logan. Ha azt hiszed, megúszod az indulást, nagyot tévedsz.

– Mióta vagy ennyire oda ezekért a hülye Gyűlésekért? – A fejemre húztam a párnát. Bryan túl átkozottul hangos volt ma reggel.

– Ez nem a Gyűlés, Alfa. Ez a természetfeletti bár a szomszéd városban! Egy átkozottul jó énekesnő lép fel, és már tizennyolc éves korom óta el akarok menni oda! – nyavalygott Bryan az ajtónak dőlve.

A párnámat az ajtóhoz vágtam. Ez volt évek óta az első nap, hogy üres volt a naptáram, és minden szándékom az volt, hogy kialusszam magam. Tizennégy évesen vettem át a falkát. A szüleim abban az évben haltak meg, és elvesztettük a falkatagok közel felét. Most mi voltunk a második legnagyobb falka, közvetlenül az Alfa Királyé után. Büszke voltam a falkám erejére, és tiszteletet követeltem. Beletelt egy kis időbe, de elértük. Huszonhárom évesen mindent kézben tartottam a falkámmal kapcsolatban. Kivéve azt, hogy megússzam a Gyűléssel kapcsolatos tevékenységeket.

Még mindig volt egy Vének Tanácsa, akik sajnos rengeteg régi eszmét és ideált erőltettek ránk. Az egyik ilyen az volt, hogy a falkának szüksége van egy Lunára. Őszintén szólva, nekem nem volt szükségem senkire. Teljes egészében vállaltam a falkát, beleértve a Luna kötelességeit is. Bryan, a Bétám, huszonegy éves volt, és szintén nem találta még meg a társát, de őt bezzeg nem nyaggatták ezzel.

Tizenhárom éves korom óta minden egyes ilyen hülye eseményen ott voltam. A társam egyszer sem bukkant fel. Mostanra pedig már aggódtam, hogy a végén tíz évvel leszek idősebb a társamnál. Bryan folyamatosan ezzel ugratott. De állítólag volt néhány új farkas, akik nemrég változtak át, és ezúttal izgalmasnak ígérkezett a Gyűlés.

– Kérlek, Alfa. Légyszi.

– Jóságos istennő, Bryan. Egy férfinak aludnia kell. Életedben egyszer hagyd, hogy kialudjam magam.

Csend támadt a túloldalon, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Végre. Végre...

– Alfa, beszélnünk kell, mielőtt elindulsz.

– A FRANCBA IS, MICHAEL! – üvöltöttem, a földre hajítva a párnát, és az ajtóhoz dübörögtem. Csak egy melegítőnadrág volt rajtam, és majdnem kitéptem az ajtót a zsanérból, ahogy kinyitottam.

Michael, a tanács egyik vénje, cseppet sem tűnt megilletődöttnek a kirohanásomtól. – Van valami, amit meg kell beszélnünk arra az esetre, ha ma este megtalálnád a Lunádat.

Felnyögtem. – Nem elég, hogy el kell mennem erre a vacakra, most még azzal is nyaggatnak, mi lesz, ha tényleg megtalálom? Hol volt ez a beszélgetés három évvel ezelőtt?

Megköszörülte a torkát. – Csak emlékeztetni szeretnénk, hogy az elutasítást nem tűrjük...

– AZ ELUTASÍTÁST?! – ordítottam rá, mire végre tényleg hátrált egyet. – Hogy merészelsz nekem elutasításról beszélni, amikor ez nem csak az én döntésem? Tudatnám veled, hogy NEM TI döntitek el, ki a társam, és MIT KEZDEK a társammal, ha megtalálom. Szóval NE mondd meg nekem, mit tűrtök el és mit nem! – morogtam, és a hang belőlem és Catóból, a farkasomból is jött egyszerre.

A feje enyhén meghajolt, a nyakát szabaddá téve előttem, jelezve a behódolását felém, mint Alfának. Lassan hátrált, mielőtt elhagyta a házat. Megcsíptem az orrnyergemet.

– Nos, most, hogy ébren vagy, kérsz reggelit? – Bryan nézett le a folyosó végéről, rajzfilmmacis kötényében, kezében egy serpenyővel, amiben még sült a palacsinta.

Cüccögtem egyet. – Igen, persze. Csak felkapok egy pólót.

Bryan nevetett, ahogy megfordultam, és készülődni kezdtem a napra.

-

Körülbelül délután 3 óra volt, amikor Bryan és én a falkaház előtt álltunk. Keresztbe tett kézzel méregettük az autóválasztékot.

– Mi van, ha csak az egyikünk találja meg a társát? Akkor nem akarok gyertyatartó lenni, és te sem.

– De tényleg két kocsival akarunk menni?

– Úgy értem, mennyi lesz, négy óra az út? Kibírod nélkülem négy óráig, Alfa. – Bryan felkuncogott, én pedig elfojtottam a vágyat, hogy megüssem.

– Ha mindketten megtaláljuk a társunkat, vagy ha egyikünk sem, idiótának fogunk tűnni.

– Nem vághatnánk fel egy kicsit? Úgy értem, köztünk szólva, mi vagyunk a legkapósabb vérfarkas agglegények egész Amerikában, sőt talán Kanadában is. Mindkettőnknek több vállalkozása van, amelyek milliókat hoztak, és szó szerint nyolc autót bámulunk éppen.

Felnevettem. Igaza volt, persze. Lehet, hogy energikus volt, és partyállatnak tűnt, de okos volt. Okos, aprólékos és strategikus. Amikor akart. Máskor meg egy éretlen egyetemista volt, aki hazajött egy sárga Lamborghinivel, mert az „hívogatta őt” a kirakatból. – Rendben. Te viszed a Lambódat, én meg a Bugattit. Ha egyikünk sem találja meg a társát, elmegyünk abba a természetfeletti klubba, ahová akarsz.

– Igen! – Bryan szökdécselt egyet, felkapta a kulcsokat a falról, és beindította a Lamborghinit.

Sóhajtva felkaptam a kulcsokat, és beültem a Bugattiba. Bryan már el is húzott, én pedig kihajtottam, követve az útvonalát. Négy óra volt az út az Éjféli Hold falkához. Bekapcsoltam a rádiót, és hátradőltem, belehelyezkedve a vezetésbe. A gondolataim azon jártak, mit tennék, ha ma este tényleg megtalálnám a társamat.

'Azonnal hazavinnéd és megjelölnéd.' jelentette ki Cato tényszerűen.

'Kivéve, ha visszautasít minket.'

Cato felhorkant. 'Miért utasítana vissza minket bármelyik társ? Nézz ránk.'

'Talán a hírnevünk miatt.'

Cato morgott. 'A te hírneved miatt.'

'A miénk miatt, Cato. A mi hírnevünk. És nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy halálra rémítsek egy tizenhárom éves kislányt, akinek az a balszerencse jutott, hogy a társam legyen, azzal, hogy azonnal hazaviszem és megjelölöm.'

Cato felkuncogott. 'Amit Bryan mondott, tényleg betalált nálad.'

Fújtattam egyet, és fészkelődtem az ülésben. 'Még nem találtam meg, Cato. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg új. Tizenhárom-tizenöt éves, esetleg tizenhét, ha szerencsém van. Az nagy ugrás a huszonháromhoz képest.'

'Talán nem tudott eljönni a többire.' Éreztem, ahogy vállat von, én pedig megráztam a fejem.

'Az összesre? Tizenhárom éves korom óta? Ugyan már.' Figyeltem, ahogy Bryan cikázik a forgalomban előttem.

Az igazat megvallva, aggódtam. Amit a vén mondott, keveredve a saját aggályaimmal, ezúttal idegessé tett. Talán ideje lenne feladni a sorsszerűt, és választani egy társat. Cato felmorgott.

'Még nem adod fel a társunk keresését, Logan. Ott van valahol, tudom.' mondta Cato ellentmondást nem tűrően.

'Néha utálom az optimizmusodat. Meg azt, hogy olvasol a gondolataimban. De lehet, hogy erre kerül a sor, Cato. Csak készülj fel.'

Hallottam egy halk morgást, hogy „soha”, de Cato visszahúzódott az elmém hátsó zugába, és egyedül maradtam az út hátralévő részére. Tudtuk, hogy a Gyűlés programja este 6-kor kezdődik, és kicsit később indultunk a vártnál, de 6:30-ra megérkeztünk, és még mindig rengeteg ember tartott az épület felé. Fejek fordultak utánunk, ahogy begördültünk, Bryan közvetlenül mögöttem a csicsás autóinkkal. Láttuk, ahogy a lányok bámulnak, majd magasabbra emelik a fejüket. Bryan élt-halt a figyelemért. Én azonban nem rajongtam érte.

Ahogy kiszálltam az autóból, Cato felmorgott. 'Itt van, Logan. Érzem az illatát. Itt van a társunk.'

Megdöbbenve néztem Bryanre, ő pedig tágra nyílt szemeimet látva megértette. Feltartotta a hüvelykujját.

'Biztos vagy benne, Cato?'

'Biztos vagyok. Itt van. Itt van a társunk. Meg kell találnunk.'