Elhaladtunk a bár mellett a klub hátsó része felé, miközben Kevin különböző dolgokra mutatott rá menet közben.

– Majd tartunk egy rendes bejárást is, amint berendezkedtél, de ez itt – mutatott egy billentyűzetre egy piros ajtó mellett –, ez természetesen csak a lányoknak van, kivéve engem és Lucianót.

Megmutatta a PIN-kódot, és beléptünk a helyiségbe. Sokkal nagyobb volt, mint a Thrive öltözői. Vastag, plüss vörös szőnyeg borította, és feketék voltak a falak. Tükrök és sminkasztalok sorakoztak a térben, és néhány lány már ott ült és készülődött. Örültem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki szeretett korán érkezni.

– Szia! Óóó, ez az az új lány, akiről meséltél, Kevin!?

Ez a szőke, Barbie-kinézetű robbanás felpattant a székéből, és gyakorlatilag odaszökdécselt egy húszcentis rózsaszín tűsarkúban. Hogy hogyan sikerült nem kitörnie a nyakát, az rejtély volt számomra. Egy kétrészes, élénk rózsaszín bőr melltartót és hozzá illő forrónadrágot viselt. A mellei úgy néztek ki, mintha bármikor felpattanhatnának az arcába, és kiüthetnék. Platinaszőke haját magas lófarokba fogta, és a sminkje valahogy ártatlannak mutatta, már ha az ember nem nézett a válla alá, a ruhája többi részére.

– Candy vagyok! – mondta, és egy olyan ölelésbe vont, amiért őszintén szólva fizetnem kellett volna, tekintve, hogy mennyi a melleiből nyomódott hozzám.

– Ez azért van, mert csupa édes vagy, meg pezsegsz, meg minden szar? – kérdeztem, mielőtt felfoghattam volna a kirívóan nyers hangnemet a hangomban.

– Ha! Pontosan. Édes, mint a cukor, és mindenki meg akar kóstolni – mondta egy kacsintással.

– Szóval, mi a neved?

– Ó, bocs. Lilly – válaszoltam egy félmosollyal.

– Neeem, csajszi, szükséged van egy művésznévre! Isten a tanúm rá, hogy a szüleim sosem neveztek volna Candynek. Azért választunk művésznevet, hogy megvédjük magunkat a zaklatóktól, akik megpróbálnak beférkőzni a kinti életünkbe.

– Ó. Hát, nekem nincs.

Nem kellett elmondanom neki, hogy a Lilly sem az igazi nevem, így sosem gondoltam, hogy számítana, ha a klubokban használom. Ha bárki is megpróbálna megtalálni ezen a néven, nem sikerülne neki. Erről gondoskodtam.

– Téged nem egy másik klubból helyeztek át ide?

– De?

– És hogyan védted meg magad a zaklatóktól? Mi történt volna, ha valaki a nevedet használva kideríti, hol laksz?

– Ó, hát, ha bárki zaklatna, egyszerűen tökön rúgnám, kinyomrnám a szemét, vagy eltörném a karját, vagy ilyesmi – mondtam vállat vonva.

Candy szeme elkerekedett, Kevin láthatóan megmerevedett mellettem, és csak ekkor fogtam fel, mennyire nem normálisan hangzott ez a kijelentés egy alig százötven centis nőtől, akinek törékenynek és csábítónak kellene lennie.

Miután eltelt egy örökkévalóságnak tűnő idő, ami valószínűleg csak egy percnyi lélegzetvisszafojtás volt, a lány felnevetett – úgy igazán nevetett –, előrehajolva, a hasát fogva, letörölve egy kósza könnycseppet, mielőtt tönkretehette volna a tökéletesen beállított arcát.

– Oké, szóval a művészneved mától fogva Violence lesz – mondta egy gonosz vigyorral.

Igen. Bírom ezt a csajt.

Miután Candy elhessegette Kevint, mondván neki, hogy a lányok innentől megoldják, megismerkedtem a többiekkel, és megmutatták a saját asztalomat. Minden megvolt rajta, amire szükségem lehetett, vadonatúj, csúcskategóriás termékek. Candy elmagyarázta, hogyan gondoskodik Luciano arról, hogy minden lányról jól gondoskodjanak itt, és mindent megkapjanak, ami a szerepükhöz kell. Aztán megmutatta a gardróbokat, amelyek kényelmesen elhelyezve sorakoztak az asztalok között a fal mentén. Minden lánynak saját bejárható gardróbja volt, ami esküszöm, akkora volt, mint a hotelszobám. Ugyanaz a vörös szőnyeg és fekete falak jellemezték arany díszítéssel, és a padlótól a mennyezetig érő állványok mind a négy falon tele voltak ruhákkal, cipőkkel és kiegészítőkkel. Minden vadonatújnak tűnt, még az árcédulákkal, és tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy minden az én méretemben van, a melltartókosaraktól a cipőkig.

– Haha, igen, én is pont így néztem ki, amikor először megláttam a ruhatáramat. Itt mindent személyesen válogatnak össze neked, általában Kevin. Kiváló ízlése van, és valahogy ráérez a lányok stílusára.

– Kevin válogatta ezt össze nekem?

– Nos, nem, nem pontosan – mondta, meg sem próbálva leplezni a derültségét. – Nekem azt mondták, a te ruhatáradat személyesen Luciano válogatta.

Mi a fenéért tenne ilyet értem Luciano? Honnan tudná egyáltalán a méreteimet? Még nem is találkoztam a férfival. Csak egy szánalmas eset vagyok, akit a húga kérésére vállalt el, és ő ennyi pénzt költött, és megvette mindezt, rám gondolva? Ennek semmi értelme...

Mintha nem vette volna észre, vagy nem érdekelte volna a belső összeomlásom, Candy megragadta a kezemet és visított egyet, visszarántva a valóságba. Hunyorogva néztem a szőke energiabuborékra, aki most jobbra-balra rángatta elő a darabokat, a testemhez tartva őket, mintha egy életnagyságú Barbie-t öltöztetne.

– Oké, igeeen! Ez az. Ezt vedd fel – mondta, felmutatva egy fekete bőr fűzőt és a hozzá illő alsóneműt.

Miután belebújtam a ruhába, egy pár masszív fekete tűsarkúval párosítottam, amely a vádlim köré fűződött, és egy fekete bőr nyakpánttal, ami nyakörvre hasonlított, de illett a hangulathoz. Candy a hosszú, fekete hajamat egy sima, magas lófarokba fésülte, majd füstös szemekkel, egy leheletnyi pirosítóval és szempillaspirállal fejezte be. Azt mondta, nincs szükségem sok sminkre, mert a bőröm hibátlan, és csak ki akarta emelni a vonásaimat, különösen az elektromoskék szemeimet és a puha, rózsaszín ajkaimat.

– Ó, a fenébe is, csajszi, te tényleg kitettél magadért nála, Candy. A férfiak fel fogják falni. Most már lesz egy kis konkurenciád – mondta az egyik másik lány, Ruby, mögülünk, csodálva a tükörképet a padlótól mennyezetig érő tükörben.

Magamra nézve megdöbbentem. Viseltem már ruhákat Stacytől, és kiöltöztem minden este, amikor a Thrive-ban dolgoztam, de azok az ő stílusát tükrözték. Ez? Amit most láttam?

Ez én voltam.

Tiszta.

Sötét.

Violence.