Jó pár hüvelykkel magasabb volt az én százhatvanhárom centiméteremnél; szőke haj és lágy, karamellbarna szemek. Thea lenyűgöző volt, ezt bárki megmondhatta. Hosszú, karcsú lábai mindig láthatóak voltak, és a ruhái – bármit is viselt – mindig kiemelték legelőnyösebb vonásait. Könnyű volt belátni, miért esett bele Aleric.

– Aria! – kiáltotta felém.

A folyosó végén állt a közös nappali felé, és úgy tűnt, mintha rám várna. De nem álltam meg, hogy beszéljek vele. Nem, inkább úgy tettem, mintha egyáltalán nem hallottam volna, és elindultam a szobám felé.

– Aria, várj! – kiáltott utánam újra. Hallottam, ahogy gyors léptekkel utánam ered.

Thea volt az utolsó ember, akivel most foglalkozni akartam. Miért próbál sót szórni a sebbe, mielőtt még időm lett volna teljesen feldolgozni a történteket?

Ám mielőtt elértem volna a lépcsőt, keze a csuklómra kulcsolódott, és arra kényszerített, hogy felé forduljak. Érintésére azonnal élesen felmordultam. Hogy érhetett hozzám ilyen óvatlanul? Még mindig én voltam a Lunája, még ha ő hordta is az örököst.

Barna szeme tágra nyílt a meglepetéstől a reakcióm láttán, és azonnal elengedte a kezemet; most úgy nézett ki, mint aki sírva fakad.

– Aria, annyira sajnálom! – nyöszörögte. – Nem akartam, hogy így legyen.

Thea mindig ugyanolyan volt. Úgy viselkedett, mintha nővérek lennénk, nem pedig egy Luna és a párjának szeretője.

– Ő az Alfa, hogyan utasíthattam volna vissza? – mondta, miközben könnyek kezdtek hullani a szeméből. – Tudod, hogy sosem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, de én is szeretem őt. És ugyanúgy szeretem ezt a falkát, mint te. Kérlek, ne gyűlölj engem vagy ezt a gyermeket. – Kezét a hasára tette, mintha nyomatékosítani akarná mondandóját.

Hirtelen vörös köd ereszkedett a szemem elé. Éreztem, ahogy a pulzusom hangosan dobol, megsüketítve a füleimet. Minden porcikám cafatokra akarta tépni őt. Micsoda pofátlanság, hogy ilyet mond nekem, mintha ő lenne az áldozat ebben az egész helyzetben.

Nem pedig én, aki évekig szenvedtem és fáradoztam, már azelőtt, hogy párok lettünk volna.

Nem én, aki mindent feláldozott, hogy vele maradhasson, csak azért, hogy olyan hidegen bánjon velem, ahogy tette. Valahogy volt mersze most idejönni hozzám a könnyeivel, hogy együttérzést csikarjon ki belőlem.

A Béta lányaként természetesen mindenki azt feltételezte, hogy Aleric és én társak leszünk. Már jóval azelőtt Luna-kötelességekre képeztem magam, hogy hivatalosan felfedeztük volna: egymásnak rendeltettünk. Valójában éveket adtam oda az életemből érte. Thea senki volt. Csak egy kaland, akiről mindenki azt mondta, véget ér, amint elérem a kort, hogy érezzem a pár-köteléket... Csakhogy sosem ért véget.

Rendes körülmények között figyelmen kívül hagytam volna. Egy hamis mosolyt villantottam volna rá, és odavetek néhány szót, mielőtt távozom, hogy megőrizzem a békét. De ma nem. Nem ma, amikor bekúszott közénk, és szertefoszlatta minden maradék reményemet, hogy Aleric-kel maradhatok.

– Szedd össze magad, te szánalmas nőszemély – csattantam fel összeszűkített szemmel. – E falka örökösét hordozod, mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek? Őszintén azt hitted, együttérzést tanúsítok irántad? Hogy majd megvigasztallak? Mit reméltél elérni azzal, hogy most idejöttél hozzám? Az orrom alá akartad dörgölni, hogy teherbe estél a páromtól?

Éreztem a körülöttem lévők tekintetét, ahogy a falkánk tagjai összegyűltek, hogy figyeljék a szóváltást. Mindannyian vegyes arckifejezéssel néztek, a szomorúságtól a haragon át az együttérzésig... azonban nem tudtam megállapítani, hogy nekem szól-e vagy Theának.

Thea hangos zokogásban tört ki előttem, lábai megcsuklottak, de én csak undorral néztem le rá. Tévedett, ha azt hitte, megvigasztalom. Sőt, elhatároztam, hogy egy tapodtat sem mozdulok, hogy segítsek neki.

– Thea! – kiáltotta az egyik bámészkodó, és a segítségére sietett.

Brayden, a Gamma és a falka harmadik vezetője, Thea oldalához rohant, hogy megvigasztalja. Szeme égető gyűlölettel tekintett fel rám, amire én csak közömbös tekintettel válaszoltam.

– Hiszen terhes, Luna! Méghozzá az Alfa örökösével. Hogy mondhatsz neki ilyen szörnyű dolgokat, amikor csak jóvá akarta tenni a történteket? – mondta dühösen Brayden.

Magasabb rangban álltam nála, mégis úgy érezte, beszélhet velem ebben a hangnemben. A Lunájával. Neki is neki akartam támadni, de elég volt. Már így is eleget tettem.

– Mára visszavonulok, és nem óhajtom, hogy zavarjanak. Gondoskodj róla, hogy a falkaház általam lakott részét ne háborgassák – adtam ki a parancsot Braydennek. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a kifakadását, tekintettel a körülményekre és a ránk szegeződő szempárokra.

Álla megfeszült a dühtől, de azért fejet hajtott.

„Úgy van” – gondoltam. „Legalább valaki kénytelen megadni nekem a tiszteletet, amit megérdemlek, még ha nem is akarja.”

Általában illendően viselkedtem, ahogy egy Lunához illik, de ez a lány nem érdemelt udvariasságot. Éppolyan aljas volt, mint a bánásmód, amit a páromtól kaptam.

Gyorsan felmentem a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol a lakosztályom volt. Saját konyhám, étkezőm és hálószobám volt, teljesen magamnak, ahol nem zavarhattak. Erre a területre csak Sophie-nak, a segítőmnek volt bejárása, illetve Alericnek, ha úgy kívánta. Nem mintha érezhető lett volna még a jelenléte errefelé.

– Megjöttem! – kiáltottam, miközben az ajtóban levettem a cipőmet.

Ekkor megjelent a konyhaajtóban a szomorú külsejű Sophie, szeme telve szánalommal. Nyilván hallotta a híreket.

Elfordítottam az arcomat, mert nem akartam látni a kifejezését, és saját könnyeim a felszínre törtek.

– Ó, drágám – nyugtatott, és hozzám sietett, meleg karjaiba zárva. Azonnal halkan zokogni kezdtem az ölelésében, és úgy kapaszkodtam bele, mintha a saját életembe kapaszkodnék.

Sophie idősebb, őszülő sötét hajú hölgy volt, aki anyámként viselkedett, amióta Luna lettem. A saját anyám nem sokkal azután hunyt el, hogy átvettem a rangot, így sosem lehetett mellettem, hogy átsegítsen a sok szívfájdalmon, amit elviseltem. Az elmúlt öt évben Sophie úgy gondoskodott rólam, mintha a saját lánya lennék, és rengeteg szeretetet adott.

– Sss, minden rendben, drágám – suttogta Sophie, ezüst hajamat simogatva. – Nincs vége a világnak. Még mindig jól vagy és egészséges, és ez minden, ami számít. Az Istennő választott ki, és ezt nem vehetik el tőled.

Persze igaza volt. Úgy éreztem, vége a világomnak, de valójában csak a kicsinyességet éreztem, amiért egy olyan férfinak szenteltem az életemet, aki nem szeretett.

– A szökésen gondolkodom, Sophie – motyogtam a mellkasába fúródva. – Nem bírom tovább. Nincs mit adnom többé.

A Theával való iménti szóváltásom csak megerősítette bennem, hogy a menekülés tűnik a legjobb megoldásnak.

– Ne mondj ilyet! – dorgált meg Sophie. – Tudom, hogy most szörnyen érzed magad, de a falkának szüksége van rád. Te vagy a Lunájuk. Szeretnek téged.

Gondolataim elkalandoztak, felidézve az arcokat, amelyek a Theával való vitám során vettek körül. Biztos voltam benne, hogy most már Theával éreznek együtt, nem velem; különösen, ha Braydenre és a gyűlölködő tekintetére gondolok. Már nem éreztek szeretetet irántam. Segítettem a csúcsra emelni ezt a falkát, de tudtam, hogy a tiszteletük irántam egyre fogy. Biztos voltam benne, hogy ahogy Thea terhességének napjai telnek, ez tovább fog csökkenni.

Megráztam a fejem, és elhúzódtam Sophie-tól. – A szeretetük annak szól, aki a legtöbbet tudja nyújtani a falkának. Ezt tisztán látom az arcukon. Jobban szeretik Theát, mint engem, mert ő olyan ajándékot adott nekik, amit én nem tudok.

Sophie bizonytalanul nézett rám. Tudtam, hogy nehéz lesz hallania, hogy el akarok menni, de úgy éreztem, ezt magamért kell megtennem. Meg kellett tennem az egyetlen önző dolgot, amit valaha is tettem életemben. Tudtam, apám csalódott lenne emiatt, de nem bírtam tovább.

Nem, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Végleg elszököm.

– Elhatároztam magam, Sophie, sajnálom. – Kinyújtottam a kezem, és gyengéden az enyémbe kulcsoltam az övét. – Így lesz a legjobb, biztosan látod, milyen nyomorultul vagyok. Az életemet a falkának szenteltem, Alericnek, most ezt magamért kell megtennem. Itt csak elsorvadok, nemkívánatosan, eldobva, megalázva a saját falkámban. Nem érdemlek jobbat? Nem érdemlek egy esélyt, hogy egyszer boldog legyek?

Sophie kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de mielőtt bármit mondhatott volna, az ajtó hirtelen kicsapódott mögöttem.

Zihálva kaptam a fejem a hirtelen behatolás irányába, de nem volt szükség találgatni, ki az.

Csak egyetlen ember jutott eszembe, aki merészelne így belépni a szobámba...

...És ismerős, hideg zöld szeme találkozott az enyémmel, telve gyűlölettel.