Hideg futkosott a hátamon. Jól ismertem ezt az arckifejezést.

...Dühös volt rám.

Azonnal próbáltam hátrálni tőle, de tudtam, hogy már késő. Odalépett hozzám, és gyors mozdulattal megragadta a nyakamat, a mögöttem lévő falhoz szorítva. A vállamból, ahol durván a falnak csapódott, azonnal fájdalom hasított belém.

– Aleric... Kérlek... – nyöszörögtem a szorítása ellenére, levegőért küzdve.

A keze kissé megenyhült, de csak azért, hogy biztosan odafigyeljek rá.

Őrület volt, de még egy ilyen pillanatban is, a párkötelék szikrákat szórt ott, ahol a keze a bőrömhöz ért. Hányingerkeltő volt, hogyan tehet ilyet egy Istennő a gyermekével, hogy ilyen érzéseket keltsen benne még egy ilyen helyzetben is.

– Azt hiszed, vagy annyira fontos, hogy így bánhatsz Theával? – üvöltötte az arcomba.

– Aleric... ő jött oda hozzám először, és...

– Elég! – vágott a szavamba. – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Thea nem olyan, mint te. Ő egy gyengéd, kedves lány! Mi van, ha akkora stresszt okoztál neki, hogy elvetél? Tényleg vagy annyira kicsinyes, hogy puszta rosszindulatból megölj egy gyermeket? Ráadásul egy jövendőbeli Alfát?

Még a dühtől eltorzult arccal is olyan jóképű volt. Kócos, éjfekete hajának egy fürtje a homlokába hullott, zöld szemei pedig csillogtak. Egy fejjel magasabb volt nálam, széles vállú, és olyan az alkata, mint egy istennek. Ilyenkor olyan tisztán éreztem a magasságkülönbséget, amikor így a közelemben állt. Tekintélyt parancsoló, ijesztő férfi volt, de nem volt más választásom, mint ellenállhatatlannak találni.

Megpróbáltam kitisztítani a gondolataimat, emlékeztetve magam, hogy csak a párkötelék miatt érzem ezeket iránta. Érintése és illata bódító volt, de már nem én éreztem így iránta valójában. Csak az átok volt az.

– Aleric... nem, sosem tennék ilyet. Ő jött oda hozzám, bár tudta, hogy...

És hirtelen arcon vágott. Keményen.

Pislogtam, ahogy a látásom elhomályosult, és az arcom égett.

– Egy senki vagy, Ariadne. Csak azért vagy itt, mert megengedem, ezt sose felejtsd el. Lehet, hogy az Istennő Lunának választott, de ebben a falkában az enyém az utolsó szó. Ha még egyszer bántani mered Theát, gondoskodom róla, hogy megbánd.

Azzal elengedett, a hátam pedig végigsúrolta a falat, ahogy a lábaim felmondták a szolgálatot.

Biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban megfordult a fejében, hogy megöljön. A dühe nem volt újdonság számomra, de ez volt az első alkalom, hogy azzal fenyegetőzött, teljesen megfoszt a pozíciómtól... vagy rosszabb.

Egy utolsó, undorodó pillantást vetett rám, majd ugyanolyan hirtelen távozott, ahogy érkezett. De amint becsukódott mögötte az ajtó, hisztérikus nevetésben törtem ki, miközben ismét könnyek patakzottak a szememből.

Ha már az elején megfosztott volna a pozíciómtól, ez sosem történt volna meg. Ha azonnal elutasított volna mint párját, ahelyett, hogy ennek a kínzásnak vet alá az elmúlt hat évben, talán egy nap megtanulhattam volna tisztességes életet élni nélküle.

Csak miatta voltam itt. Mert a falka és Aleric felkértek, hogy legyek a Lunájuk. Megpróbálhattam volna normális életet élni, és megpróbálhattam volna elfelejteni őt, ha korábban elenged.

...Talán egy nap még olyat is találhattam volna, aki szeret.

– Aria? – kérdezte tétován Sophie, aggodalommal figyelve a nevetésemet.

Biztos azt hitte, végleg megőrültem, és valószínűleg igaza is volt. Sophie végignézte, mit szenvedtem el az imént, csak azért, hogy aztán lássa, ahogy nevetek az egészen.

Talán tényleg elpattant bennem valami. Ki gondolta volna, hogy épp ma történik meg?

– Ez csak egy vicc, Sophie, nem látod? – mosolyogtam széles vigyorral, még mindig kuncogva. – Az egész egy nagy vicc. Az egész életem! Fogadom, hogy az Istennő szórakozásból figyel engem fentről. Szerinted az istenek unatkoznak? Kíváncsi lennék, mi másért tenne valaki Lunává csak azért, hogy elviseljem mindazt, amit el kellett viselnem.

– Ó, Aria – mondta Sophie, leguggolva, hogy ismét a karjaiba zárjon. – Szegény kicsikém. Minden rendben. Minden rendben lesz.

Simogatta a hajamat, miközben a nevetésem lassan zokogásba fulladt a mellkasán.

– Veled megyek – mondta végül Sophie, miután lecsillapodtam. – Együtt elmehetünk. Biztos vagyok benne, hogy sikeresebb lesz a szökésünk, ha összedolgozunk.

Sophie... eljönne velem?

Döbbenten néztem az idősebb hölgyre. Sokat kockáztatna azzal, hogy kóborrá váljon velem, és elszökjön. Ha valaha is elkapnának minket, valószínűleg kivégeznék.

– Gyere, készítek neked egy teát, és megbeszélhetjük, mit tegyünk – mondta, és talpra húzott.

Tétován bólintottam, és rámosolyogtam az idős hölgyre.

Sophie törődött velem. Minden rendben lesz. Rendben leszünk.

Másnap elkészültem a nyolc órai gyűlésre a falkatanács magasabb rangú tagjaival. Hosszú, ezüstszínű hajam még mindig kócos volt, de mindent megtettem, hogy amennyire lehet, megzabolázzam.

Ibolyaszinű szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek az előző éjszakai stressz és alváshiány miatt. Sajnos a sminkkel alig sikerült valamit is eltakarnom belőlük.

A külsőm hűen tükrözte a családomat, a Chrysalisokat. Az ezüst haj és az ibolyaszinű szem árulkodó jele volt ősi Béta vérvonalunknak. Szokatlan látvány volt azoknak, akik nem a mi falkánkhoz tartoztak, de én büszke voltam a tükörképemre. Több mint egy évszázada én voltam az első lány, aki a Béta családunkba született, és a szüleim egyetlen gyermeke. Két évvel Aleric után születtem, így szinte garantált volt, hogy társak leszünk, mivel a családjaink mindig is szoros kapcsolatban álltak. A vének még azt is megjósolták, hogy egyesülésünk nagy sikert hoz a falkának; igazuk volt.

A gyűlésteremben Aleric jobbján foglaltam helyet. De a megszokott napokkal ellentétben ma éreztem a többi rangos falkatag és a vének tekintetét, ahogy rám szegeződik. Nem tehettem ellene semmit. Nem, az egyetlen válaszom az volt, hogy lesütve tartottam a szemem. Mindig csak lefelé nézve.

Mindenki tudta. Tudták, mennyire megalázottnak érezhetem magam, mennyire megvetettek, és mégis úgy néztek rám, mintha egy cirkuszi látványosság lennék. Mintha nem csak egy lány lennék, aki belefáradt abba, hogy kihasználják.

A gyűlés a szokásos témákról szólt: határőrizet, kóberek észlelése, területi szövetségek. De ezúttal senki sem mert kérdezni tőlem semmit. Mind úgy tettek, mintha ott sem lennék. És az igazat megvallva, bárcsak ne lettem volna ott.

Mondtam Sophie-nak, hogy a hét végén indulunk. Még voltak dolgok, amiket el kellett intéznem, és biztosítani akartam, hogy a falka elég felkészült legyen ahhoz, hogy a távollétemben is működőképes maradjon legalább egy kis ideig. Azt reméltem, hogy pár napig senkinek sem tűnik fel a hiányom, és némi szerencsével elég nagy távolságot tehetünk meg ahhoz, hogy ne találjanak ránk, még ha megpróbálják is; remélhetőleg addigra a nyomaink és a szagunk is eltűnik.

– …Mit gondol, Luna? – kérdezte hirtelen Luke, az egyik vén.

Meglepődve kaptam fel a fejem, kiszakadva mély gondolataimból. Nem számítottam rá, hogy bárki is hozzám szól a gyűlés alatt.

Köhintettem egyet, megköszörültem a torkom, és próbáltam visszaemlékezni, miről is beszélgettek éppen. Vigyázatlanul hagytam, hogy túlságosan elkalandozzanak a gondolataim.

– Nos... az ööö... – kezdtem bele.

De szerencsére az ajtó pont abban a pillanatban kivágódott, megkímélve a válaszadástól.

Arra azonban nem számítottam, hogy az apám lesz az, aki beront. Észre sem vettem, hogy nincs jelen a gyűlésen, mivel végig lesütött szemmel ültem.

Nos, most itt volt, előttünk állt, és... dühösnek tűnt. Amitől legbelül felsírtam.

Egyetértett Alericcel? Dühös volt azért, ahogy Theával bántam?

– Ez meg mit jelentsen?! – követelte a választ. Én pedig ösztönösen összerezzentem. Bár végül kiderült, hogy felesleges reakció volt.

Mert meglepetésemre a tekintete nem rám szegeződött... hanem Alericre.

Élesen odanéztem, és láttam, hogy Aleric sztoikus nyugalommal néz vissza, arca teljesen kifürkészhetetlen. Vagy talán tényleg nem érdekelte az egész.

– Mi a baj, Jarred Béta? – kérdezte Aleric. – Nem elég, hogy késtél, de most még hatalmas felfordulást is okoztál a gyűlésünkön.

– Ne játszd meg magad előttem – morogta apám. – Azt hiszed, így megalázhatod a családomat, én pedig továbbra is hűségesen szolgállak? Ő a lányom! A mi Lunánk, a te párod! Te pedig hagyod, hogy valami ribanc szülje meg a gyermekedet, és örökösnek nevezed ki?

A lélegzetem azonnal elakadt, majdnem megfulladtam. Apám... megvédett? Alericcel, az Alfánkkal szemben? Mindig is hűségesebb volt az Alfa családhoz, mint bármi máshoz.

Bár szomorú, de emiatt sosem álltunk különösebben közel egymáshoz; az évek során az egyetlen érzelem, amit felém mutatott, a csalódottság volt. Csalódottság, annak ellenére, hogy továbbra is mindent megtettem, dacára ennek a pokoli életnek, ami nekem jutott.

Aleric álla azonnal megfeszült a szavai hallatán. – Azt hiszem, le kellene higgadnod – mondta lassan. Mindenki hallotta a figyelmeztetést a hangjában, de apám úgy tűnt, vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte.

– Lehiggadni? Lehiggadni?! – üvöltötte. – Nem, túl sokáig hagytam, hogy tiszteletlen légy vele, kölyök. Ő egy Chrysalis lánya, és megérdemli a tiszteletedet, ha másért nem, hát pusztán a Béta vérvonala miatt. Hogy képes vagy úgy eldobni, mintha szemét lenne, és teherbe ejteni egy másik nőt. Ez elfogadhatatlan.

Aleric szemmel láthatóan másodpercről másodpercre dühösebb lett. Ezt az egész terem érezte.

– Jarred Bé... – Próbált megszólalni, de apám folytatta a dühöngést, beléfojtva a szót.

– Az apád undorodna tőled, ha élne. Ha Aria nem tud gyermeket szülni, akkor azzal az Istennő téged átkoz meg, és a megvető viselkedésedet a párkötelék alatt. Aria nem érdemli ezt. Te nem érdemled meg őt.

Ez volt az utolsó csepp. Alericnél végleg elszakadt a cérna.

– Azt mered sugallni, hogy én vagyok az oka a lányod meddőségének, mint üzenet az Istennőtől?! Felfogod, hogy éppen árulással felérő dolgokat beszélsz? Az Istennő mindenekfelett engem választott Alfának, hogy folytassam a falka vezetését és a vérvonalat. Ha Aria ezt nem tudja elfogadni, az az ő baja. Thea fogja megszülni a gyermekemet, és őt nevezem ki örökösnek. Ez végleges. Most pedig azt javaslom, azonnal távozz a gyűlésről, és nyugodj meg, Béta.

Egyetértő moraj futott végig a jelenlévőkön. De bár Aleric az Alfa-hangszínét használta, úgy tűnt, apámra ez csekély hatással van.

Ehelyett apám dühös kiáltásban tört ki a körülötte lévők önelégült hozzáállása miatt, mire mindenki azonnal elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Szemei elsötétültek, jelezve, hogy farkasa a felszínre tör, és átvenni készül az irányítást; a teremben pattanásig feszült a levegő. Úgy festett, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné az önuralmát.

Mindenki érezte a belőle áradó erőt. Ő volt a második legerősebb tag az egész falkában, tekintélye és ereje elég volt ahhoz, hogy bárkit megtörjön; kivéve persze Alericet és engem. Ráadásul, tekintve, hogy most mi voltunk az ország legerősebb falkája, vitathatóan az apám erősebb volt még a legtöbb falka Alfájánál is.

Ám valahogy Aleric még ezen harag láttán is csupán gúnyosan felhorkant a viselkedésén...

...És ez elég volt ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, szinte látni lehetett, ahogy apámban végleg elpattan valami.

– Megöllek! – ordította tébolyult tekintettel, miközben az asztalon átvetve magát Alericre rontott.

– Apa! Ne! – sikoltottam, de már késő volt.

Mert a levegőben átváltozott szürke farkasává, és a földre teperte Alericet.