Másnap Julianát a kintről beszűrődő beszélgetés zaja ébresztette.

– Már tíz óra van, és Miss Lewis még nem jött ki. A fiatalúr megölte volna?

– Nem tudom. Tegnap este akkora volt a zaj, aztán meg semmi hang a szobából. Ijesztő csend volt. Ilyen még sosem történt.

– A fiatalúr régebben csúnyán elverte a többieket, amikor dühös volt. Miss Lewis valószínűleg nem tudott elmenekülni, és meghalt.

Philip meghallotta a zajt, odament, és leszidta őket: – Miről beszéltek itt? Nem akartok már itt dolgozni?

A szobalányok szétszéledtek.

Philip aggodalommal telve nézte a szoba csukott ajtaját, de nem mert kopogni.

Lement az idős Mr. Leachhez, és megkérdezte: – Uram, kopogjak be?

Az idős Mr. Leach komolynak tűnt: – Nem, bízom Julianában.

Persze hallotta a csörömpölést a szobából tegnap este, és át akart menni, hogy véget vessen neki, mielőtt Juliana megsérül.

De végül letett róla.

Ez volt Benson utolsó reménye.

Juliana felébredt a szobában, még mindig Benson karjai közé zárva, mozdulatlanul ugyanabban a helyzetben.

De a férfi már nem tartotta olyan szorosan, mint tegnap este.

Juliana megmozdult, és érezte, hogy a végtagjai bizseregnek, mintha számtalan hangya rágná őket. Annyira kellemetlen volt, hogy felnyögött.

Egész éjjel egy pózban volt, mozdulatlanul, így a végtagjai elzsibbadtak.

Juliana az ujjával oldalba böködte Bensont: – Benson, engedj el. Elzsibbadtam.

Benson, aki három napja nem aludt, még nem aludta ki magát, de a lány felébresztette. Hirtelen kinyitotta vöröslő szemeit, mint egy felébresztett vadállat, és úgy nézett Julianára, mint a zsákmányára.

Juliana, a férfi karjaiban tartva, nem látta az arcát, de érezte a veszélyt.

Benson veszélyes ember volt.

Nem engedte el Julianát, hanem kicsit szorosabban ölelte magához, belélegezve a testéből áradó friss gyógyszerillatot, és rekedtes hangon mondta: – Aludj.

Eszében sem volt elengedni a lányt. Ritka volt az ilyen álom nélküli, jó alvás.

Rövid csend után Juliana megszólalt: – Nekem... ki kell mennem a mosdóba.

Nem tudott tovább várni.

Ha Benson látta volna az arcát, észrevette volna, hogy a lány elpirult.

A helyzetük kínos volt, és a lány tisztán érezte a férfi reggeli merevedését, ahogy testük egymáshoz simult.

Benson összeráncolta a homlokát, de elengedte.

Amint Juliana kiszabadult, kikelt az ágyból, és a fürdőszobába ment, nem törődve végtagjai zsibbadtságával.

Benson szigorú tekintettel nézte a csukott ajtót, majd arca megenyhült.

Amikor Juliana végzett a mosakodással és kijött, Benson már felkelt és felöltözött.

A tegnap esti hideg és vérszomjas énjéhez képest a ma öltönyt viselő férfi távolságtartónak és nemesnek tűnt.

Juliana is rendezte gondolatait, és megkérdezte tőle: – Mr. Leach, jól aludt az éjjel?

Benson odalépett Julianához, lenézett rá, és halkan, hideg hangon szólította meg: – Juliana.

Juliana felemelte a tekintetét, hogy találkozzon a férfiéval.

Benson lehajtotta a fejét, szemeiben agresszió és dominancia csillant: – Juliana, nem hátrálhatsz meg, miután kikezdtél velem.

Juliana kissé összezavarodott. Mivel kezdett ki vele?

– Mr. Leach, én csak azt kérdeztem, hogy jól aludt-e. Mivel kezdtem ki...

Mielőtt Juliana befejezhette volna a mondatot, Benson lehajolt, ajkát közel vitte a lányéhoz, és halkan így szólt: – Mostantól a te kezedben van a méregtelenítésem, Mrs. Leach.

Juliana meglepődött!

Felnézett rá: – Most már hisz az orvosi tudásomban?

Benson halványan elmosolyodott: – Nem, nem hiszek.

Juliana szóhoz sem jutott.

Benson hátralépett egy felet, kiegyenesedett, és ránézett: – Te vagy az ellenmérgem.

Tetszett neki a lány illata.

A lány az övé volt.