A Stewart család – mindenki ismerte a nevüket. Ők voltak a hatalom csúcsa, úsztak a gazdagságban, és mindenki más számára elérhetetlenek voltak.

A nászajándékok, amelyeket küldtek, nem csupán bőkezűek voltak – hanem észbontóak. Még számolás nélkül is nyilvánvaló volt, hogy milliárdokat érnek.

Egy olyan családnak, mint a Bennettek? A Stewartokhoz kötődni nem volt kevesebb, mint csoda. Még csak nem is egy univerzumban voltak. De a sors egy aranyjegyet nyomott a kezükbe.

William Bennett és Evander Stewart egykor vállvetve harcoltak élet-halál küzdelmekben. Valahol útközben pecsételték meg az ígéretet: házassági szövetség a leendő gyermekeik között.

Kezdetben a Bennettek azt tervezték, hogy Sophiát adják férjhez. Elég egyértelmű terv volt, amíg be nem ütött a rossz hír. A férfi, akihez hozzá kellett volna mennie, a halálán volt, és a szóbeszéd szerint nem sok ideje volt hátra.

Szó sem lehetett róla, hogy Sophiát egy olyan házasságba küldjék, amely özveggyé teszi, még mielőtt elkezdődne. Szerencsére – vagy szerencsétlenségükre – hét hónappal ezelőtt a Bennettek megtalálták rég elveszett biológiai lányukat, Odalys Stone-t.

És máris megvolt a tökéletes megoldás: küldjék Odalyst helyette. Ő biztosítaná a Bennettek kapcsolatát a Stewartokkal, akár özvegy lesz, akár nem. Sophia megúszná, és a család továbbra is nyertesként kerülne ki. Ez egy mindenki számára előnyös helyzet volt – legalábbis mindenki számára, kivéve Odalyst.

– Mit keresek itt? – kérdezte Odalys, hangja nyugodt volt, de éles éllel párosult, ahogy körülnézett. Felvonta a szemöldökét, gúnyos mosolya szélesedett. – Nos, nyilvánvalóan azért vagyok itt, hogy begyűjtsem, ami az enyém.

Nem vette a fáradságot, hogy elrejtse a szemében csillogó derültséget. Túl kielégítő volt nézni a dühöngő Bennettéket, miközben a Stewart család testőrei a közelben magasodtak.

– Mi a baj? Azt terveztétek, hogy megtartjátok mindet magatoknak? – Hangja gúnyosan kíváncsivá vált, hangneme csöpögött a megjátszott ártatlanságtól. – Ó, várjunk csak – értem. Megpróbáltok átverni, mert azt hiszitek, csak a tartalék menyasszony vagyok, igaz?

Szavai gránátként robbantak. A testőrök azonnal abbahagyták a munkát, éles tekintetük kimondatlan gyanakvással szegeződött a Bennettekre.

Hannah arca elsápadt, erősen sminkelt vonásai alig visszafojtott dühbe torzultak. Fogcsikorgatva köpte: – Ha a Stewarték neked adták, akkor rendben. Vidd. A tiéd.

– Rohadtul igaz, hogy az enyém. – Odalys félrebillentette a fejét, gúnyos mosolya még mindig szilárdan a helyén volt. – Indulás, srácok. Pakoljátok fel mindet.

A testőröket nem kellett kétszer kérni. Elkezdték visszapakolni az ajándékdobozokat a várakozó teherautókra.

Egyikük az orra alatt sorolta a leltárt. – Három doboz, mindegyikben hárommillió dollár. Két doboz arany és gyémánt ékszer, összesen 200 darab. Egy kis doboz, benne hat ingatlan tulajdoni lapja a Kristály-öbölbeli villákhoz. Egy kis doboz 11 luxusautó kulcsával.

Sophia öklei az oldalánál szorultak össze, körmei olyan erősen vájtak a tenyerébe, hogy majdnem kiserkent a vére.

Azoknak az ajándékoknak az övéinek kellett volna lenniük. Persze, nem akart beházasodni a Stewartokhoz, de soha nem mondta, hogy nem kéri a zsákmányt. És most azt hitte, Odalys mindent visz. Az utolsó darabig mindent.

Mellkasa összeszorult a dühtől, lélegzete gyorsan és élesen jött. 'Miért? Miért viheti el ő azt, aminek az enyémnek kellene lennie?'

– Odalys Stone, nincs benned semmi szégyenérzet? – csattant fel Hannah, remegő kézzel rámutatva lépett előre. Hangja elcsuklott az igyekezettől, hogy kordában tartsa dühét. – Nem félsz, hogy az emberek kinevetnek? Elvenni mindezt – ez undorító.

– Kinevetnek? Engem? – Odalys megfordult, arckifejezése hűvös, hangja nyugodt és gúnyos volt. – Miért? Hogy elveszem, amit a férjem adott nekem? Nem, Mrs. Bennett, az emberek nem fognak nevetni. Pokolian féltékenyek lesznek.

Ajkai hideg mosolyra húzódtak, szemeiben valami veszélyes csillant meg. – Vagy talán maga az, aki féltékeny?

Tekintete végigsöpört a szobán, megállapodva minden ismerős arcon. Meglepetésére nem érezte azt a haragot, amit gondolt. A Bennettek nem érdemelték meg a dühét.

Amit ehelyett érzett, az egy kísérteties nyugalom volt. Volt már itt korábban, egy másik idővonalon. Ezúttal nem azért volt itt, hogy bárkinek is a kedvében járjon. Ezúttal azért volt itt, hogy elvágja a szálakat, felégesse a hidakat, és elvegye, ami az övé.

– Ezek az ajándékok engem illetnek, mert a Stewarték engem vesznek el. Van ezzel valami problémátok? – Hangja halk volt, de összetéveszthetetlen élt hordozott. Minden szó pofonként csattant.

Szemei pásztázták a szobát, végül Sophián állapodtak meg. Lassan, megfontoltan lépett előre.

Sophia megdermedt, szemei idegesen oldalra cikáztak, miközben botladozva hátrált egy lépést. Tekintete az ajándékdobozokra villant, féltékenység és frusztráció kavargott könnyes szemében.

Soha nem akarta, hogy ez történjen. Persze, beleegyezett, hogy Odalys átvegye a helyét a házasságban, de abba nem egyezett bele, hogy mindent odaadjon neki. És most Odalys mindennel a kezében sétált el. A gondolattól a gyomra felfordult a dühtől és a megaláztatástól.

– Odalys, hogy tehetted ezt? – Sophia hangja remegett, reszketett a hamis kedvességtől, miközben az ajkába harapott, könnyek csorogtak az arcán. – Felzaklatod anyát. Ha mindent elviszel, mit fognak gondolni a Stewarték a családunkról?

Odalys Stone hidegen felnevetett, keze éppen akkora erővel ragadta meg Sophia Bennett állát, hogy a másik nő összerezzenjen. Közelebb hajolva lehalkította a hangját, hangneme csöpögött a méregtől. – És mégis minek képzeled te magad? Egy senkiházi nevelt gyerek, és van pofád nekem jönni?

Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, tekintete éles és gúnyos volt. – Hogy mit gondolnak rólad a Stewarték? Az a te bajod, nem az enyém. – Majd egy fitymáló horkantással hozzátette: – Féltékeny vagy, mi? Szánalmas kis szuka.

Sophia megdermedt, szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől. A sértés pofonként csattant, és egy pillanatig fel sem tudta fogni. Támadni akart, de mivel a Stewarték emberei figyelték, a nyelvére harapott.

Csak annyit tehetett, hogy frusztrációjában dobbantott a lábával, mellkasa zihált, ahogy küzdött, hogy megőrizze a hidegvérét.

– Odalys Stone, mi a fasz bajod van? – mordult fel Atlas, ahogy sötét arckifejezéssel előre viharzott. Védelmezően maga mögé húzta Sophiát, és úgy meredt Odalysra, mintha ketté akarná törni.

Odalys felvonta a szemöldökét, gúnyos mosolya elmélyült. Szótlanul sarkon fordult, és az ajtó felé lépdelt. Amikor odaért, előhúzott egy kulcsot a zsebéből, és a padlóra hajította. Az éles csörrenés visszhangzott a szobában.

Az ajtóban megállva hideg pillantást vetett a válla fölött hátra, hangjából csöpögött a gúny. – És mit fogtok tenni ellene? Vagy még jobb, talán neki kellene férjhez mennie helyettem?

A szobára döbbent csend telepedett, ahogy kisétált, lófarokba kötött haja magabiztos lépteinek ütemére libbent. A Bennettek csak álltak ott füstölögve, miközben a Stewarték testőrei minden gond nélkül folytatták a pazar jegyajándékok kihordását.

Hannah megtántorodott, arca sápadt volt, ahogy nézte, amint milliók – milliárdok – tűnnek el ajándékok formájában.

Ösztönei azt súgták, tegyen valamit, állítsa meg őket, de mielőtt cselekedhetett volna, Sophia pánikszerűen megragadta a csuklóját.

– Anya, ne! Csak fel akar idegesíteni! – Sophia hangja elcsuklott, pánik szőtte át szavait. – Ha lenyugszik, mindent visszahoz. Csak hisztizik – semmi több.

De még ahogy mondta is, kétség villant Sophia szemében.

Az igazság az volt, hogy Crownridge-ben mindenki ismerte a helyzetet a Stewartokkal. A pátriárkájuk már a halálán volt, a kórház lényegében visszaszámlálást adott ki utolsó perceire.

Évekkel ezelőtt a Stewartok és a Bennettek közel álltak egymáshoz, és a házasságnak meg kellett volna erősítenie a köteléküket. De most a Stewartok sürgették az esküvőt, hogy legalább a jó szerencse látszatát elhozzák egy haldokló férfinak.

Még ceremónia sem lesz. Ma elküldték a nászajándékokat azzal a tervvel, hogy azonnal viszik a menyasszonyt.

A Bennettek, mivel nem akarták Sophiát egy ilyen komor helyzetbe beházasítani, Odalyst lökték a szerepbe. Végtére is, csak nemrég került elő évekig tartó eltűnés után, és nem volt valódi kapcsolata a családdal.

A terv egyszerű volt: küldjék el, hagyják, hogy ő foglalkozzon a zűrzavarral, és ha a Stewart pátriárka elhunyt, hozzák vissza. Elméjükben ez volt a tökéletes megoldás.

Henry felhorkant, hangja tele volt megvetéssel. – Tényleg azt hiszi, hogy megcsinálhatja ezt a szart? Ez történik, ha hagyod, hogy valaki azt higgye, egyenlő velünk. Ideje emlékeztetni, hol a helye.

Caspian lustán a falnak dőlt, ajka kegyetlen mosolyra húzódott. – Nyugi. Hadd legyen meg a kis pillanata. Ha a vőlegény feldobja a talpát, visszarángatjuk ide, és olyan leckét adunk neki, amit nem felejt el. Meglátjuk, akkor is azt hiszi-e, hogy ő a valaki.

De ahogy nézték, amint Odalys beszáll a várakozó autóba anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna hátra, hideg szél söpört végig az udvaron, borzongást küldve mindenki gerincére.

A légkör megváltozott, a levegő elnehezült és idegesítően mozdulatlanná vált. Most először megmagyarázhatatlan nyugtalanság telepedett a Bennettekre.

Az autó hátsó ülésén Odalys csendben ült, tekintetét a visszapillantó tükörre szegezte. A Bennett-kúria összement a távolban, kavargó felhőkbe burkolózva, amelyek mintha elsötétítették volna körülötte az eget.

A ház átkozottnak tűnt, mintha saját kapzsisága és rosszindulata nyelné el egészben.

Halk, keserű nevetés szakadt fel belőle, ahogy hátradőlt az ülésen, lehunyva szemét. Elméjét elárasztották az előző életéből származó emlékek – emlékek, amelyek nyílt sebként sajogtak.

Még mindig érezte a megaláztatást, az árulást. Az emberek, akikben egykor bízott – a saját családja – teljesen kifosztották, szó szerint és átvitt értelemben is.

Felvették videóra, a felvételt zsarolásra használták, és kényszerítették, hogy átvegye Sophia helyét. Mindezt a saját önző hasznukért, mindezt azért, hogy biztosítsák pozíciójukat a Stewartoknál.