Halála után Odalys lelke céltalanul sodródott, csapdába esve egy végtelennek tűnő létközben. Nem tudott továbblépni, nem tudott reinkarnálódni – mígnem egy ismeretlen, hatalmas erő visszarángatta az élők világába, belecsapva egy olyan valóságba, amelyről nem volt biztos, hogy akarja.

Az emlékre öklei szorosan összeszorultak, körmei a tenyerébe vájtak, ahogy álla hideg elszántsággal megfeszült.

Az elegáns fekete autó megállt egy elterülő, udvarház jellegű kúria előtt, amelynek fenségét kísérteties csend nyomta el. A ház inkább tűnt ereklyének, mint otthonnak, falait titkok és árnyak itatták át.

– Asszonyom, Mr. Stewart az emeleten várja önt – mondta a komornyik, Dorian Huxley, miközben félrehúzódott, és udvariasan intett, hogy kövesse. Hangja nyugodt és kimért volt, de csendes sürgetést hordozott.

Odalys nem válaszolt. Kiszállt az autóból, és belépett az udvarra; a nyomasztó csend fizikai súlyként nehezedett rá.

Ahogy átlépte a küszöböt, tekintete végigsöpört a nappaliban gondosan elrendezett régiségeken – minden darab aprólékos, impozáns és teljesen élettelen volt.

Sarka kopogott a polírozott fapadlón, ahogy felment a lépcsőn; minden lépés visszhangzott a csendben.

A lépcső tetején megállt. Egy magas alak állt a szobában, háttal neki, az ablakon beszűrődő napfény keretezte. A fény szétszóródott széles vállain, lágyítva alakjának kemény vonalait.

Nem látta az arcát, de jelenléte összetéveszthetetlen volt – parancsoló, rendíthetetlen és fojtogató.

– Ön Percival Stewart? – kérdezte, hangja egyenletes volt, de halk és óvatos.

A férfi lassan, megfontoltan fordult meg. Szeme találkozott a lányéval, és egy pillanatra mintha megfagyott volna a világ. Azok a szemek hidegek, feneketlenek és teljesen távolságtartóak voltak, mintha egy fagyott ürességbe nézne.

Egy ütemmel tovább tartotta a szemkontaktust a szükségesnél, mielőtt elkapta volna a tekintetét; arckifejezésének közönye éles volt, mint a penge.

A csend elnyúlt köztük, súlyos és feszült volt, mielőtt a férfi végre megszólalt.

– Ez a házasság? Csak nagyapám haldokló kívánsága – mondta, hangja mély és reszelős, minden szót megvetéssel ejtett ki. – Ne pazarolja az idejét arra, hogy azt hiszi, jelent valamit. Nem lesz ceremónia, nincsenek jogi papírok, semmi. Ha már nem leszek, szabadon távozhat.

Szavainak nyersesége váratlanul érte a lányt, de nem rezzent meg. Csak bámult rá, felmérve a férfit, aki a múltban csak egy árnyék volt.

Az igazság az volt, hogy szinte semmit sem tudott Percival Stewartról. Az időutazása előtt meghalt, még mielőtt a házasság megtörtént volna. Csak annyit hallott, hogy huszonnyolc éves, a Stewart család feje, és valamilyen gyógyíthatatlan betegségben haldoklik.

Ezen túlmenően rejtély volt – egy alak, aki a Stewart-dinasztia áthatolhatatlan falai mögé rejtőzött.

Olyan volt, mint egy láthatatlan király, aki az árnyakból uralkodik, kihívó nélkül, de teljesen egyedül.

Mielőtt válaszolhatott volna, durva, erőszakos köhögés törte meg a csendet. Percival magas alakja enyhén megremegett, és a vér éles, fémes szaga töltötte meg a levegőt, áthatolva a sarokban égő illatgyertya halvány illatán.

– Mrs. Stewart, talán legjobb lenne, ha visszavonulna a szobájába – mondta Dorian, gyorsan előrelépve. Hangja udvarias volt, de mozdulatainak sürgősségét lehetetlen volt nem észrevenni.

Odalys nem mozdult. Éles tekintete Percivalra szegeződött, teljesen figyelmen kívül hagyva a komornyikot. Tett egy lépést előre, szeme összeszűkült, ahogy a vér szaga erősebbé vált. Ez nem csak egy leheletnyi volt – sűrű, fojtogató és figyelmen kívül hagyhatatlan.

Percival érezte a közeledését, és figyelmeztető pillantást vetett rá, arckifejezése megkeményedett. – Menjen vissza a szobájába – mondta, hangja rekedt és parancsoló volt.

Hirtelen megfordult, léptei sietősek és egyenetlenek voltak, mintha menekülni próbálna a lány fürkésző tekintete elől. De éppen, amikor elhaladt mellette, Odalys kinyújtotta a kezét, és megragadta a karját.

A férfi azonnal megdermedt, teste megfeszült az érintésére. Megpróbálta elhúzni magát, de a lány gyorsabb volt. Kicsavarta a szorítását, helyben tartotta, majd felnyúlt, és habozás nélkül megragadta a gallérját.

A szövet szakadásának hangja pofonként hasított a szobába. Percival inge szétnyílt, felfedve kőből faragott mellkasát, bronz bőrén megcsillant az ablakon beáradó, megtört napfény.

A szobára csend telepedett. Még a levegő is mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Dorian lefagyva állt, álla a döbbenettől leesett, tekintete a mentora és a nő között cikázott, aki épp most tépte fel az ingét, mintha mi sem lenne természetesebb.

Senki sem látta jönni. Odalys habozás nélkül, egyetlen, folyékony mozdulattal tépte fel Percival ingét. Még soha senki nem merészelt ilyen közel kerülni hozzá – nemhogy megérinteni. Cselekedetének gyorsasága és merészsége mindenkit lefagyasztott a szobában, szájuk tátva maradt.

– Mi a fenét képzel, mit csinál? – morogta Percival, keze felcsapott, hogy vaskos szorítással átfogja a lány csuklóját.

Csuklója a férfi markában volt, de Odalys még csak meg sem rezzent. Szeme a mellkasára szegeződött, pislogás nélkül, lézeres fókusszal tanulmányozta a bőrét.

A sima felszín alatt valami mozgot – rángatózott, vonaglott, szinte élt. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban átszakíthatja a bőrt. Erei természetellenesen kidagadtak, feszítették a húst, mintha fel akarnának robbanni. A levegő megsűrűsödött, a vér fémes íze olyan éles volt, hogy szinte ízlelni lehetett.

Percival teste csatatérré változott, kínzó fájdalom gyötörte. Olyan volt, mintha üvegszilánkok hasítanának belé, darabokra szaggatva őt. Bőre feszesre húzódott, erek lüktettek alatta, mintha szét akarnának pukkadni, és minden idegszála enyhülésért sikoltott.

– A francba – sziszegte összeszorított fogakkal, veríték csorogott a halántékán. Arca elsápadt, álla megfeszült, ahogy próbálta elfojtani a fájdalmat.

Nagy erőfeszítéssel fordította jeges pillantását Dorianra, aki az ajtóban dermedten állt, és a közelben lődörgő testőrökre, akik túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy mozduljanak. – Vigyék vissza a szobájába – parancsolta, hangja rekedt, de megingathatatlan volt a rajta eluralkodó gyötrelem ellenére is.

– Igen, uram! – dadogta Dorian, és cselekvésbe lendült, Odalys felé rohant, arca sápadt volt a félelemtől.

De mielőtt Dorian elérhette volna, Odalys lépett. Teljesen figyelmen kívül hagyta a komornyikot, szabad kezét felemelte, hogy finoman Percival mellkasára nyomja.

Az érintés szinte játékos volt, ujjbegyei lassú, megfontolt mintákat rajzoltak a bőrén. Aztán figyelmeztetés nélkül, keményen meglökte.

Percival megdermedt, egész teste megmerevedett. A pillanat, ahogy a lány keze érintkezett vele, lökéshullámot küldött át rajta, mintha elektromos áram cikázna az ereiben.

A bőre alatti káosz – a szétrepedni készülő erek, a vérsejtek erőszakos háborúja – hirtelen elcsendesedett. Az energia, amely tombolt benne, visszahőkölt, mint egy hirtelen elhallgattatott vihar.

A vére, amely percekkel azelőtt még át akarta szakítani a húsát, megfordította irányát. Megvastagodott, megfagyott, és visszahúzódott, mintha egy láthatatlan erő elől menekülne. Szíve fájdalmasan összeszorult a mellkasában.

– Ugh! – A hang kiszakadt a torkából, ahogy sötét vér lövellt ki ajkai közül, befröcskölve a padlót.

A fekete, bűzös folyadék csöpögött a szája sarkából, maró bűze betöltötte a szobát. Hátratántorodott egy lépést, pupillái tágra nyíltak, teste remegett, mintha kész lenne széthullani. És aztán hirtelen minden megállt.

A percekkel ezelőtt még markoló gyötrelem tompa fájdalommá szelídült. Az éles, könyörtelen nyomás eltűnt. Légzése egyenletessé vált, mellkasa már nem zihált a fájdalomtól.

Lassan, óvatosan lenézett a testére, várva a szokásos borzalmakat: felrepedt bőrt, szakadt ereket, nyílt sebekből ömlő vért.

De a bőre ép volt. Semmi szakadás. Semmi cafatokra tépett hús. Nem gyűltek vértócsák a lábánál. A sötét vértől eltekintve, amit felköhögött, jól volt. Egész.

A fájdalom, a káosz, a pusztítás, ami mindig követte ezeket a rohamokat – eltűnt.

Percival szeme visszaugrott Odalysra, a sokk átvillant általában sztoikus arcán.

A lány hátralépett, keze lehullott, miközben nyugodt, szinte klinikai távolságtartással figyelte őt. Tekintete úgy söpört végig rajta, mintha egy kirakóst rakna össze. – Szóval a pletykák igazak – mondta, hangja lapos és érdektelen volt. – Tényleg kopogtat a halál kapuján.

Miközben beszélt, előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és elkezdte tisztára törölni az ujjait. – De mivel már világossá tette, hogy ez a házasság csak a nagyapja ötlete a „balszerencse elűzésére”, és valójában nem akar elvenni, ez tökéletesen megfelel. Én amúgy sem terveztem férjhez menni.

Kissé félrebillentette a fejét, szeme éles és számító volt, ahogy a férfiéba mélyedt. – Hadd találjam ki. Az orvosai azt mondták, kevesebb mint egy hónapja van hátra, igaz?

A férfi ajkai vékony vonallá préselődtek, de nem tagadta. Odalys halványan elmosolyodott, szája sarka felfelé görbült, ami egyszerre volt magabiztos és bosszantó. – Szóval, itt az ajánlat. Életben tartom a következő hónapban. Cserébe hagyja, hogy elmenjek, amikor vége. Nincsenek kötelezettségek.

Percival szeme összeszűkült, gyanakvás keveredett a hitetlenkedéssel. – Azt állítja, életben tud tartani egy hónapig?

– Pontosan ezt mondom – felelte a lány, hangja ugyanolyan határozott volt, mint a tekintete.

Közelebb lépett, és újra kinyújtotta a kezét. Ezúttal ujjai a férfi szája sarkát súrolták, letörölve az ott maradt vért.

Ujjait az orrához emelte, és finoman megszagolta, mielőtt újra megszólalt volna. – Nem haldoklik olyan gyorsan, ahogy hiszik. Megmérgezték – csúnyán –, de még nem halálos. Stabilizálni tudom. Adhatok egy kis időt.

Ezzel tisztára törölte ujjait a zsebkendőbe, és egy közeli szemetesbe dobta; mozdulatai simák és megfontoltak voltak. Újra találkozott a férfi tekintetével, arckifejezése olvashatatlan, de megingathatatlan volt. – Ketyeg az óra, Stewart. Maga lép.