Tyler autója már járó motorral várakozik odakint, amikor bezárom magam mögött az ajtót.

Szorosabbra húzom a kapucnimat a derekam körül, és kocogva teszem meg az utolsó pár lépést a gyepen. Ő áthajol, és kinyitja az utasoldali ajtót, még mielőtt odaérnék, úgy vigyorogva, mintha nem tizenkét órája láttuk volna egymást utoljára.

– Jó reggelt, napsugaram – mondja.

Becsúszom az ülésbe, és hátra dobom a táskámat. – Korán jöttél.

Vállat von, és elindul a járdaszegélytől. – Jóvá kellett tennem a dolgokat.

– Meg van bocsátva – mondom, és áthajolok, hogy megpusziljam az arcát.

A keze átcsúszik a konzolon, hogy a combomon pihenjen, hanyagul és melegen. – Még mindig rosszul érzem magam. Az a szendvics szar volt, mi?

– Borzalmas volt – nevetem el magam. – De aranyos gesztus.

Gyorsan rám pillant, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy titokban nem vagyok-e még mindig dühös. Nem vagyok. Egy kicsit sem. Nem, amikor ilyen – mosolygós, lágy tekintetű és igyekvő. Mindig igyekszik, még akkor is, ha elszúrja.

A suli csak tíz percre van a környékünktől, de a forgalom a bekötőút közelében mindig katasztrofális. Tylert láthatóan nem zavarja. Dobol az ujjaival a kormányon, és az orra alatt énekli azt az indie-pop lejátszási listát, amit épp beállított.

A hátizsákomat a szokásosnál nehezebbnek érzem a vállamon, ahogy a főépület felé sétálunk. Két órám lesz ma – semmi komoly, de pont elég ahhoz, hogy stabilan tartsam az átlagomat. A balett felemészti az órarendem nagy részét, a Gála próbái pedig még a szokásosnál is több gyakorlást jelentenek. Mégsem akarok lazsálni. Szeretem az iskolát. Szeretem jól csinálni a dolgokat. Még akkor is, ha fáradt vagyok.

Már a folyosó felénél járunk, amikor meghallom az első nevetést – éles, rideg, gyakorlott.

Aztán Rebecca hangja hasít a levegőbe.

– Úristen, emlegetett jégkirálynő.

Lelassítok. Tyler nem, legalábbis először. De aztán ő is meghallja.

Rebecca a szekrénysoroknak dől, csupa szájfény és önelégültség, a szokásos klikkje veszi körül – és egy új tag. Zoe. A csendes kis Zoe, aki most bólogat, és úgy tesz, mintha mindig is oda tartozott volna.

Rebecca félrebillenti a fejét, amikor meglát. – Penelope. Hú. Fáradtnak... tűnsz.

Nem állok meg, de nem is gyorsítok.

– Még mindig a balerinát játszod, mi? – kérdezi. – Az a sok tánc, és mégsem vagy olyan vékony, mint én.

A gyomrom görcsbe rándul.

Úgy mondja, mintha vicc lenne, mintha segítene.

A körülötte álló lányok nevetnek.

Tyler ujjai megrezzennek az enyémben, de nem szól semmit.

Rebecca előrelép, mosolya csöpög a cukortól. – Eszel te egyáltalán? Vagy csak úgy... jégkockán és kétségbeesésen élsz?

– Rebecca – motyogom, rá se nézve.

De ő még csak most kezd belejönni.

Kinyújtja a kezét, és az ujjait végighúzza Tyler karján – hanyagul, mintha nem jelentene semmit. De közben végig engem figyel.

– Szegény Ty – mondja. – Leszop téged egyáltalán?

Az egész testem kihűl.

– Olyan prűdnek néz ki – folytatja Rebecca, szeme csillog. – Mintha rosszul érnél hozzá, darabokra törne. Vagy feljelentene.

A csoport üvöltve röhög.

Tyler végre elhúzza a karját. – Oké, ebből elég.

De Rebecca még nem végzett. Lusta kézmozdulattal int felém, és a lányaihoz fordul.

– Ez tényleg azt hiszi, hogy a balett valódi karrier.

Még több nevetés.

Észre sem veszem, milyen mozdulatlan vagyok, amíg Tyler el nem kezd húzni előre.

– Nem ér annyit – motyogja, és elterel onnan.

Csak egyszer nézek vissza.

Már a folyosó felénél járunk, mire végre megtalálom a hangomat.

– Az Zoe volt – mondom, bár már tudom, hogy ő volt.

Ty visszapillant, vállat von. – Azt hiszem?

– Mióta lóg ő Rebeccával?

– Nem tudom. Talán mostanában?

Megállok.

Ő is megáll, megigazítja a táskát a vállán. Az állkapcsa feszes. Nem bosszús – még. De látom, hogy afelé hajlik.

– Ő az, akinek segítettél kémiából, ugye? – kérdezem.

– Igen.

– Ő kért tőled segítséget?

Csend. Csak egy másodperc. Talán kevesebb.

– Nem. Én ajánlottam fel. Miért számít ez?

Elbámulok mellette, vissza a folyosón. Rebecca hangja még mindig a fülemben cseng. A nevetése. A kifejezés Zoe arcán – mintha benne lett volna a buliban, még ha nem is szólalt meg.

– Csak furcsa – mondom. – Mintha talán nem véletlen lett volna.

– Pen...

– Múlt félévben – kezdem, és a hangom kicsit megremeg, de nem hagyom abba. – Egy egész tálca kaját öntöttek rám, és azt mondták, baleset volt. Rebecca rágót tett a spicc-cipőmbe. Csinált egy kamu profilt, posztolt rólam, és rávette az embereket, hogy csináljanak róla képernyőfotót és küldjék el az oktatóimnak. Emlékszel erre? Vagy ez nem volt elég ahhoz, hogy feltételezd róluk ezt is?

Tyler kifújja a levegőt, és felhúzza a kapucnis pulóvere ujját a könyökéig. – Nem azt mondom, hogy szentek. Csak azt mondom, hogy Zoe nem tűnik olyannak.

– Nem ismered.

– Tudom, hogy csendes. Okos. Vicces. Csak segítségre volt szüksége, és én segítettem.

Összefonom a karom. – És most ott áll Rebecca mellett, miközben ő megaláz egy folyosónyi ember előtt.

– Ő nem mondott semmit.

– Nem is kellett.

Ty elnéz, aztán vissza rám, láthatóan próbál nyugodt maradni. – Figyelj, talán csak rossz társaságba keveredett. Vagy talán azt hitte, Rebecca viccel.

– Az nem viccelés volt – csattanok fel.

Beletúr a hajába. – Oké. Tudom. Csak azt gondolom, hogy talán elhamarkodottan ítélkezel.

Rábámulok.

Azt akarom, hogy dühös legyen. Azt akarom, hogy menjen vissza oda, és mondjon valamit. Azt akarom, hogy úgy nézzen rám, ahogy tegnap a verandámon, és azt mondja: *Ezt nem érdemelted meg.*

De ehelyett Zoét védi. A lányt a lágy szemekkel és a most már ismerős vigyorral, aki eltűnhet a tömegben, miközben Rebecca mosolyogva kibelez engem.

Erősen pislogok, és elfordulok. – Te ezt tényleg nem érted.

Tyler megenyhül, közelebb lép. – Penny, gyerünk. Ne csináld ezt.

– Nem csinálok semmit.

– Nem gondolta komolyan...

– Rebecca vagy Zoe?

Habozik.

Pontosan.

Megrázom a fejem, próbálom lenyomni a torkomban növekvő gombócot.

– Sok minden van most neked – mondja gyengéden. – A Gála, próbák, az óráid... ez a dolog, ennek nem kellene helyet foglalnia a fejedben.

– Nem én *döntök* erről – mondom. – Nem én választom ki, mi marad meg. Megalázott mindenki előtt. Azt éreztette velem, hogy...

Elhallgatok. Még csak a megfelelő szót sem tudom.

Tyler megérinti a karomat. – Nem kell ezt cipelned. Itt vagyok, oké?

Bólintok, de a mozdulat merev. Gépies.

Olehajol, és megcsókolja a halántékomat, mintha mi sem történt volna. – Írsz óra után?

– Igen – mondom.

Ő elindul az egyik irányba.

Én a másikba.