Tyler mellém szegődik, ahogy átvágunk a zsúfolt folyosón.

Vicces – olyan járása van, amitől az emberek valahogy kitérnek az útjából, anélkül, hogy ő egyáltalán próbálkozna. Régen azt hittem, ez a magassága miatt van, vagy talán azért, mert mindig árad belőle az a nyugodt, könnyed energia, mintha semmi sem tudná kihozni a sodrából. Mostanában kezdek azon tűnődni, nem csak arról van-e szó, hogy amikor elhiszed, hogy a világ félreáll előled, az általában úgy is tesz.

Először nem szól semmit. Csak finoman megbök a könyökével.

– Hé – mondja. – A korábbiak miatt. Sajnálom.

Rápillantok.

Olyan... őszintének tűnik. Az a kissé ráncolt homlok, ami akkor jelenik meg nála, amikor tudja, hogy elszúrta, de nem biztos benne, pontosan hogyan hozza helyre.

Megvonom az egyik vállam. – Rendben van.

Úgy fújja ki a levegőt, mintha eddig visszatartotta volna. – Nincs rendben. Nem akartam azt éreztetni veled, hogy nem állok a te oldaladon.

Megint vállat vonok, ezúttal lassabban. – Tudom, hogy csak kedves próbáltál lenni.

Tyler kicsit lassít a tempóján, pontosan igazodva az enyémhez, még akkor is, amikor a folyosó áramlása szűkebb lesz.

– A te oldaladon állok, Penny – mondja, és ezúttal teljesen megáll. Felé fordulok, kissé zavartan.

Mielőtt bármit mondhatnék, felemeli a kezét, és gyengéden közrefogja az arcomat, tenyere meleg az arccsontomon.

– Mindig a te oldaladon állok – mondja. – Csak... nem szeretem a konfliktust. Tudod ezt.

Olyan egyszerűen mondja, olyan természetesen, mintha ennyi elég lenne.

És talán az is.

Elmosolyodom, kicsit mereven, de igazian. – Értem.

És értem is. Tényleg.

Tyler mindig is a békéltető volt. Aki elejt egy viccet, amikor a dolgok túl komolyra fordulnak. Aki feloldja a feszültséget, ahelyett, hogy növelné.

Ez volt az egyik dolog, amit először megszerettem benne.

Csak... néha úgy érzem, hogy az én oldalamon állni azt jelentené, hogy nem oldja fel.

Néha úgy érzem, azt jelentené, hogy hagyja a feszültséget égni, csak egy kicsit, épp eléggé ahhoz, hogy bebizonyítsa, tényleg, igazán mellettem áll.

De talán ez nem fair.

Talán csak fáradt vagyok. Érzékeny.

Túlgondolom, mert a reggel félresiklott, és én még mindig cipeluem magammal, mint egy idióta.

Lerázom a gondolatot, és egy kicsit több könnyedséget erőltetek a hangomba. – Szóval, miről akartál beszélni?

Tyler azonnal felderül, mintha visszakapcsoltam volna valami rejtett kapcsolót. Kezét leengedi maga mellé, és a sarkán hintázik, ahogy mindig teszi, amikor izgatott, de próbálja nem mutatni.

– A szüleim hívtak reggel – mondja. – Nagy vacsorát rendeznek ma este. Azt akarják, hogy átmenjünk. Te is.

Pislogok rá. – Én?

Halkan felnevet. – Igen, te. Ki másról beszélnék?

Visszafojtok egy mosolyt. – Általában nem szoktak... tudod. Hívni.

– Szeretnek téged – mondja könnyedén. – Tudod jól.

Tudom.

Vagy legalábbis régen azt hittem, tudom.

Nem mintha nem látnának szívesen. Tyler szülei mindig kedvesek voltak hozzám – különösen a saját szüleimhez képest, akik többnyire udvarias távolságot tartanak az életemtől, hacsak nincs szó egy trófeáról.

De általában nem csinálnak ügyet a meghívásból. Mindig kötetlenebb volt. Inkább olyan „ha a környéken vagy, maradj vacsorára”.

Nem pedig... „kérlek, legyél ott”.

– Mi az alkalom? – kérdezem.

Tyler vállat von, mintha a világ leglényegtelenebb dolga lenne. – Azt mondták, meglepetés.

– Meglepetés?

– Izgatottnak hangzottak. Szóval, bármi is az, jó dolog.

Gyanakvóan bámulok rá egy másodpercig. – Nem is vagy kíváncsi?

Vigyorog. – Nem. Úgy vagyok vele, ha jó hír, megéri várni rá.

Arcokat vágok. – Utálok várni a meglepetésekre.

– Tudom – mondja félmosollyal. – Olyan vagy, mint egy macska csukott ajtó előtt.

Enyhén oldalba bököm a könyökömmel. Egyik kezével elkapja a csuklómat, és egy fél lépéssel maga felé pörget, mintha táncmozdulat lenne.

– Nyugi, balerina – mondja. – Jó móka lesz.

Megforgatom a szemem, de most már mosolygok. Lehetetlen haragudni rá, amikor ilyen – olyan laza, annyira biztos benne, hogy a világ valami jót fog adni neki.

Talán szükségem van ebből egy kicsire.

Talán a ma este pont az lesz, amire szükségem van, hogy kizökkentsem magam ebből a furcsa, nehéz hangulatból.

– Edzésem van – emlékeztetem.

– Tudom. Mondtam nekik. Nem gond.

Megint vigyorog, szélesen és ragyogóan.

– Felveszlek utána. Most már tényleg – teszi hozzá kacsintva.

Felhorkanok. – Jobb is lesz.

– Még nasit is hozok, ha akarod.

– Most már csak megpróbálsz megvesztegetni.

– Működik?

Nevetek. – Egy kicsit.

Az enyémnek üti a vállát, és újra egymás mellé rendeződünk. A folyosó kezd kiürülni, egyre több ajtó csapódik be, ahogy a késést jelző csengő közeledik.

Megállunk a tantermem előtt.

Tyler lehajol, nyom egy csókot a fejem búbjára – gyors és hétköznapi, de mégis valami melegség bontakozik ki tőle a mellkasomban.

– Ötkor találkozunk – mondja.

– Ötkor – ismétlem meg, tisztelegve neki.

Aztán megfordul és elindul, beleolvadva a diákok folyamába, kapucnija hullámzik a hátizsákok, a beszélgetések és a kopott tornacipők között.

Egy pillanatig nézem, ahogy távolodik.

Nem azért, mert nem bízom benne.

Nem azért, mert aggódom.

Csak mert... jó érzés. Hogy van kire várni. Hogy van, aki vár rád.

Lerázom az érzést, és belépek a következő órámra, épp mielőtt megszólalna a csengő.