A stúdió oldalában lévő ivókút vize fémízű, de azért megtöltöm a kulacsomat, és iszom belőle; a hideg végigszánt a torkomon.

A stúdió túlsó végében Madame Loretto még mindig úgy járkál fel-alá, mint egy tábornok, aki a csatatér romjait méri fel. A sarka kopog a keményfa padlón, ez az egyetlen zaj a három lány fojtott szipogásán kívül, akik úgy tesznek, mintha nem sírnának.

Ilyen napunk volt.

Madame nem azért kiabál, mert rosszak vagyunk.

Nos – talán néhányan rosszak vagyunk ma.

De leginkább azért kiabál, mert dühös.

A hír gránátként robbant a próba első órájában:

A Tavaszi Gála meghallgatását előrehozták. Két nappal korábbra.

Úgy tűnik, a helyszínt duplán foglalták le, és a társulatot, amelyik általában bérbe adja nekünk, kitúrták. Most minden kész káosz.

Madame a terem közepén robbant fel, kezeivel hadonászva; a francia szitkozódások dühös angol káromkodásokkal keveredtek, ahogy nekiesett bárkinek, aki a szemébe mert nézni.

Igazságtalan volt, üvöltötte.

Szakszerűtlen.

Kegyetlen.

A legtöbb lány már amúgy is alig tartotta magát a Gálaszezon súlya alatt. Ez volt az utolsó lökés. A terem fele vagy remegett, a könnyeivel küzdött, vagy nyíltan a törölközőjébe zokogott.

Visszacsavarom a kupakot a kulacsomra, és egy pillanatra a falnak döntöm a fejem.

Madame kiabálása nem igazán rám vonatkozik.

Ma nem.

A tegnapi katasztrofális botlást leszámítva jó voltam.

Jobb, mint jó.

A szólóm hetek óta tiszta. A koreográfia mostanra a csontjaimba vésődött – az izommemória olyan mély, hogy valószínűleg félálomban is meg tudnám csinálni, és még úgy is hibátlanul érkeznék.

Ha őszinte vagyok, ez az extra két nap nem sokat változtatott volna számomra.

De ezt soha, de soha nem mondanám ki hangosan.

Madame találna hibát. Mindig talál.

Ez a munkája. A kedvenc sportja.

Az órára pillantok.

Öt óra tizenöt perc.

Tyler valószínűleg már kint van, a parkolóban vár járó motorral és lehúzott ablakkal.

Írt, amikor odaért – tíz perccel korábban, mert mindig furcsán pontos, amikor nem a kémiaházijára kell emlékeznie.

Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, nyugtalanul.

A stúdió másik végében egy újabb lány fakad sírva, miután elvétett egy tripla piruettet, Madame pedig a levegőbe dobja a karját.

– Elég! – csattan fel. – Elég mára! Menjetek haza, mielőtt megfulladtok a saját középszerűségetekben!

A szegény lány még hangosabban zokog, és kimenekül a teremből, balettcipője csikorog a padlón.

Madame Loretto a halántékához szorítja az ujjait, mintha egy migrént próbálna elűzni, és odakiált a többieknek: – Menjetek. Mindannyian. Ki. Csak az oxigénemet pazaroljátok.

Mindenki úgy kapkodja össze a táskáját, mintha az élete múlna rajta.

Én is.

Felkapom a táskámat és a kulacsomat, és gyakorlatilag kocogok a kijárat felé, amikor...

– Penelope.

Madame hangja úgy hasít át a zajon, mint egy penge.

Megdermedek.

A gyomrom egy kicsit összeszűkül.

Vitatkozhatnék.

Mondhatnám, hogy mennem kell.

Mondhatnám, hogy valaki vár rám.

De hát... Madame Lorettóval vitatkozni körülbelül olyan okos dolog, mint beleköpni egy hurrikánba.

Megfordulok, szorosabban szorítva a táskámat. – Igen, Madame?

Olyan precizitással szeli át felém a termet, amitől megbotlik a pulzusom.

Egy pillanatra felkészülök rá –

a szidásra, a kritikára, a megsemmisítésre.

Ehelyett megáll előttem, és karba teszi a kezét.

– Jó voltál ma – mondja.

Pislogok.

Egyszer.

Kétszer.

Ő most tényleg...?

– Hallod, amit mondok? – kérdezi élesen.

– Igen, Madame – dadogom. – Köszönöm.

Legyint egyet, mintha nem bírná elviselni a hála hangját. – A második fele... a grand jeté az arabesque-be. A leérkezés felénél elveszíted a kiforgatást. Javítsd ki.

Olyan hevesen bólogatok, hogy a kontyom majdnem kioldódik. – Ki fogom.

– Jó esélyeid vannak – mondja kelletlenül. – Ha nem lustulsz el.

– Nem fogok – ígérem, miközben a szívem kalapál.

– Úgy is legyen – mondja, majd sarkon fordul, és anélkül, hogy megvárná a választ, elmasírozik.

Kifújom a levegőt, a tüdőm egyszerre ereszt le.

Most már gyorsabban szedem a holmimat, és szinte sprintelve hagyom el a stúdiót, útközben átvetve a táskámat a vállamon.

Tyler kocsija pont ott parkol, ahol gondoltam, a motor halkan brummog, az ablakok résnyire lehúzva.

A kormánynál ül, és valami olyan dalra dobol az ujjával a kormánykeréken, amit nem hallok, és teljesen nyugodtnak tűnik – mintha nem várt volna rám fél órát.

Abban a pillanatban, ahogy meglát, kiegyenesedik, elmosolyodik és int.

A bosszúságnak még csak a nyoma sincs rajta.

Átsietek a parkolón, és feltépem az ajtót, a táskámat pedig a lábam elé dobom a padlóra.

– Bocsánat, bocsánat, bocsánat – hadarom. – A próba katasztrófa volt. Madame idegösszeomlást kapott. A stúdió fele sírt. Egy ponton azt hittem, valaki tényleg el fog ájulni.

Tyler halkan felnevet, és sebességbe teszi az autót. – Keményen hangzik.

– Brutális volt – nyögöm, miközben bekapcsolom a biztonsági övet. – Aztán visszatartott, hogy elmondja – képzeld el –, hogy jó voltam. És hogy javítanom kell a kiforgatásomon. De egyébként talán tényleg túlélem a meghallgatást.

– Látod? – mondja, és átnyúl, hogy megszorítsa a térdemet. – Mondtam, hogy csodálatos vagy.

A szememet forgatom, de elmosolyodom; melegség árad szét a mellkasomban.

Kihajtunk a parkolóból a főútra, és a háza felé vesszük az irányt.

Benyúlok a táskámba, előhúzok egy farmert, és elkezdem belepréselni magam, amennyire csak tudom anélkül, hogy kikötném a biztonsági övet.

Kínos, és valószínűleg veszélyes is, de nem állíthatok be vacsorára harisnyában és dresszben.

Tyler odapillant és felnevet. – Segítsek?

– Csak ha azt akarod, hogy véletlenül arcon rúgjalak.

– Csábító – mondja, én pedig nevetek.

Sikerül felrángatnom a farmert a dresszemre, és kihúzok egy puha, túlméretezett kardigánt a táskám aljáról, amit felveszek.

Nem éppen haute couture, de megteszi.

Lehajtom az utasoldali tükröt, és gyorsan felviszek egy réteg szempillaspirált, próbálva kicsit kevésbé úgy kinézni, mint akivel két órán keresztül folyamatosan üvöltöztek.

– Gyönyörű vagy – mondja Tyler, miközben a szeme még mindig az úton van.

Elmosolyodom, kicsit félénken. – A hízelgéstől nem fogunk kevésbé késni.

Kuncog. – Egy próbát megért.

Az út nem tart sokáig.

Talán tizenöt perc.

De gyorsabbnak tűnik.

Talán azért, mert egész úton remeg a térdem, az idegesség bizsereg a bőröm alatt.

Majdnem harminc percet késünk.

Tyler nem tűnik aggódónak, de én nem tudom lerázni a szorító érzést a mellkasomból.

Utálok késni.

Különösen olyasmiről, ami... nagyobbnak tűnik a szokásosnál.

Behajtunk a kocsifeljárójukra; a ház melegnek és aranylónak tűnik az esti fényben, a tornáclámpák már fel vannak kapcsolva.

Tyler ugrik ki először, és átkocog, hogy kinyissa az ajtómat, mint egy idétlen úriember.

Nevetek, és hagyom neki.

Odabent fokhagyma, friss kenyér és valami sülthús illata tölti be a házat.

Abban a pillanatban, hogy belépünk, az anyukája lecsap ránk egy ölelésre.

Mrs. Hayes csupa lágy ív és ragyogó szem, szőke haja kócos kontyba csavarva, derekán kötény, mintha épp egy főzőműsort készülne indítani.

– Hiányoztál, édes lányom – mondja a hajamba, és szorosan megölel.

Amikor elhúzódik, Mr. Hayes is ott van, és egy félkarú ölelésbe von, aminek borotvíz- és meleg pulóverillata van.

– Rég láttalak, kölyök – mondja vigyorogva, és összekócolja a kontyomat.

– Hé, még egyben van! – tiltakozom nevetve.

– Legközelebb jobban csinálom – ugrat.

A fogadtatásuk melegsége kiolvaszt belőlem némi szorongást.

Ez.

Ez hiányzott.

Erre volt szükségem.

Az otthonra, még akkor is, ha technikailag nem az enyém.

Épp kinyitom a számat, hogy megköszönjem nekik, amikor...

Valaki megköszörüli a torkát mögöttem.

Ösztönösen megmerevedem, és lassan hátrafordulok.

És ekkor meglátom őt.