A nappali ajtaját betölti a meleg fény és a beszélgetés halk moraja.

És ott van ő.

Először az agyam megpróbálja a *srác* kategóriába sorolni.

Csak egy újabb srác, aki itt lóg, valószínűleg Tyler egyik barátja, vagy egy szomszéd, vagy...

Nem.

Nem egy srác.

Egy férfi.

Neki dől az ajtófélfának, mintha övé lenne a tér, ugyanakkor neheztelne is rá, mellkasa előtt szorosan összefont karral, alkarjának izmai megfeszülnek a testére simuló fekete Henley ujjai alatt.

Hatalmas.

Nem csak magas – *magas*.

Elég magas ahhoz, hogy kicsit nyújtanom kelljen a nyakam, ha a szemébe akarok nézni.

Ha Tyler száznyolcvan centi, ez a férfi legalább százkilencven, talán több is, és úgy van megépítve, mint minden amerikaifoci-edző álma. Széles vállak, vastag karok, olyan kemény mellkas, hogy úgy tűnik, az ing talán feladja a harcot, és szétreped a varrások mentén, ha túl mélyet lélegzik.

És a haja – sötét. Majdnem fekete. Hullámos, kócos, olyan módon, ami véletlennek tűnik, valahogy mégis tökéletes, éppen az állkapcsa vonaláig ér.

Engem bámul.

Nem mosolyog.

Nem kíváncsi.

Nem barátságos.

Kemény, hűvös kifejezéssel tanulmányoz, amitől a gyomrom engedély nélkül is görcsbe rándul kicsit.

Semmi barátságosság a szemében.

Semmi melegség.

Csak... számítás.

Tyler hangja megtöri a levegőt köztünk.

– Várj – mi?! Tesó!

Előrelendül, és lazán átkarolja a férfi vállát.

A férfi alig reagál. Csak egy kicsit megmozdul a súly alatt, inkább tűri, mintsem viszonozza.

Pislogok rájuk.

*Tesó?*

– Tesó? – visszhangozom, a hangom kicsit magasabb, mint szántam.

Tyler vigyorog, gyanútlanul és boldogan, mint mindig. – Igen! Ő a bátyám.

Rá meredek, aztán a férfira, aki még mindig ott áll, szilárdan és mosolytalanul.

Ez Tyler bátyja?

Tudtam, hogy van egy bátyja a haditengerészetnél. Említette egyszer-kétszer, mindig homályosan, ahogy az ember olyasvalakiről beszél, aki akár egy másik bolygón is élhetne.

De ezt sosem képzeltem el.

Míg Tyler csupa napfény és könnyed mosoly, ez a férfi maga az árnyék.

Tyler szálkás és sportos – ruganyos izomzat és sebesség.

Ez a pasas nehezebb, keményebb, valami durvább anyagból faragták.

Tyler barna haja mindig kócos, fiús.

Ennek a férfinak a haja sötétebb az éjfélnél, és lágy hullámokban omlik alá, éppen az álla alá érve, keretbe foglalva az arcot, ami csupa éles vonal és éles tekintet.

És Tyler – Tyler melegszívű.

Ez a férfi úgy néz ki, mintha bárhol máshol szívesebben lenne.

Lerázom magamról a furcsa feszültséget, visszarántom magam a valóságba, és előrelépek, udvarias mosolyt erőltetve magamra.

– Örülök, hogy megis...

– Késtél – mondja szenvtelenül, félbeszakítva.

A mondat közepén elhallgatok.

Tyler szülei kínosan nevetnek mögöttem, a hang törékeny.

Pislogok rá, teljesen kizökkenve az egyensúlyomból. – Öö...

– Úgy értem – mondja halkan és tagoltan –, ez a módja annak, hogy megköszönd az embereknek a meghívást?

Bámulok rá.

Ez most komoly?

Tyler anyukája közbelép, kicsit túl harsányan nevetve. – Amit a fiam, Asher *próbál* mondani, az az, hogy hiányoztál nekünk, Penny. Annyira örülünk, hogy itt vagy!

Finoman megfogja a kezemet, és a konyha felé húz.

Hagyom neki, az arcom lángol.

Tyler elkapja a másik kezemet, és megnyugtatóan megszorítja, gyengéden húzva előre.

Próbálom követni – de suta mozdulattal kell megkerülnöm Asher hatalmas testét, mert nem mozdul el az útból.

Egy centit sem.

Elcsúszok mellette, a vállam éppen csak súrolja a karját, és olyan, mintha egy szobor mellett mennék el – kemény, mozdulatlan, hideg.

Nem merek újra felnézni rá.

A konyha meleg és aranyló, az asztal pedig szinte roskadozik az étel súlya alatt.

Egy hatalmas sült csirke, ropogós és aranybarna. Egy óriási tál vajas krumplipüré, zöldfűszerekkel megszórva. Sült zöldbab mandulával. Frissen sült, gőzölgő zsemlék egy kosárban. Színes saláta, tele áfonyával és morzsolt fetával. Tálak tele húslével és illatos mártásokkal.

Úgy néz ki, mintha a Hálaadás felrobbant volna az asztalon.

Mrs. Hayes felé fordulok, még mindig próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. – Ez csodálatosan néz ki. Köszönöm szépen, hogy vendégül látnak.

Rám ragyog. – Te mindig szívesen látott vendég vagy itt, édesem.

Mindannyian a helyünkre csoszogunk, Tyler a mellette lévő székre húz.

Asher az asztal túlsó végére ül, a lehető legtávolabb tőlem.

Helyes.

Talán ha elég étel lesz köztünk, elfelejtem, ahogy a tekintete súlyként nehezedett a bőrömre.

Tyler szinte vibrál az energiától, még mindig úgy mosolyog, mint egy kisgyerek karácsonykor.

– Komolyan fogalmam sem volt róla, hogy hazajössz, ember! – mondja Tyler, és felkap egy zsemlét.

– Nem volt betervezve – mondja a bátyja, Asher, olyan éles hangon, ami üveget tudna vágni.

Tylernek úgy tűnik, fel sem tűnik az éle. Vagy talán csak figyelmen kívül hagyja, hozzászokott.

Mr. Hayes kuncog, miközben felvágja a csirkét. – Csak ma reggel érkezett. Három év egyhuzamban, igazi szünet nélkül, és végre elengedték egy kis időre.

Három év.

Három év bakancsban és vérben, és bármilyen borzalomban, amivel a Navy SEAL-ek foglalkoznak, és amiről nem beszélnek.

Felpillantok – és elkapom Aszert, ahogy már engem néz.

Nyelek egyet, és gyorsan elkapom a tekintetem.

– Hűha – nyögöm ki. – Ez... igazán lenyűgöző.

Asher csak megvonja a vállát, mintha semmiség lenne.

Keresek valami mást, amit mondhatnék. – Milyen a haditengerészet?

Szándékos lassúsággal leteszi a kését és a villáját.

– Nem árulhatok el semmit – mondja hűvösen.

A beálló csend súlyos.

Bólintok, próbálok normálisan viselkedni, még akkor is, ha a feszültséget a bordáimban érzem.

Szerencsére Mrs. Hayes közbevág.

– És hogy megy a balett, Penny? A gála előkészületei biztosan javában zajlanak!

Úgy kapaszkodom a témába, mint egy mentőövbe.

– Jól megy – mondom. – Stresszes, de... jól. A meghallgatásokat előrehozták. Pár száz táncos pályázik ugyanarra a helyre, szóval... – megvonom a vállam. – Nincs garancia.

És ekkor meghallom.

Halk.

Éles.

Egy gúnyos horkantás.

Oldalra pillantok.

Asher már nem is néz rám, visszafordult az ételéhez, mintha nem az imént kürtölte volna világgá a véleményét elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Senki másnak nem tűnik fel.

Vagy talán igen, csak tettetik.

A szükségesnél erősebben nyomom a villámat a krumplipürébe.

Mi a baja?

Nem ismerem őt.

Ő sem ismer engem.

Mégis, valahogy eldöntötte, hogy első látásra utálni fog.

A beszélgetés folyik tovább – Tyler a fociról beszél, Mrs. Hayes ugratja Mr. Hayest az odaégetett zsemlék miatt, ezer apró, hétköznapi dolog –, de mindezek alatt ott van egy csendes zúgás.

Egy zúgás, amit nem tudok nem hallani.

Mert néha-néha, akaratlanul is felnézek.

És valahányszor megteszem...

Asher már figyel.