Az illat a parkolóba vezet, pontosabban egy nagyon is ismerős autó elé.

Kinyílik az autó ajtaja, és ő lép ki rajta. Dylan Baxter. Dylan Baxter a társam? Ne, ne, ne, ne...

Gyönyörű kék szemei elkerekednek, ahogy rám néz. A tekintete kissé megenyhül, de ez nem rejti el a benne bujkáló meglepetést. Látom a zavarodottságot a szemében, ahogy végigméri a testemet.

A farkasom vonyít, és azt akarja, hogy ugorjak rá, de vele ellentétben én látom és érzem, hogy ez nem a megfelelő pillanat.

Furcsa mosolyra húzódik a szája, és megrázza a fejét.

– Az Istennő bizonyára viccel – mondja végül egy kis kuncogással.

– Tessék? – kérdezem ostobán.

Persze tudom, mire gondol.

– Mi a neved? – kérdezi. Gyönyörű szemei már nem is fáradnak azzal, hogy rám nézzenek.

Nem tudom levenni a szemem tökéletesen faragott arcáról. Még sosem álltam ilyen közel hozzá. Közelről sokkal jóképűbb.

– Vir... Virginia Miller, de hívhatsz Ginnynek – válaszolom végül.

Összeráncolja a homlokát, és elgondolkodik egy pillanatra.

– Miller? Kik is a szüleid?

– A szüleim meghaltak... nevelőszülőknél lakom. A gyámjaim Wilmerék – magyarázom. Mit számít, kik a szüleim?

Az arca komorrá válik.

– Wilmerék? A státuszuk még rosszabb, mint egy omegáé. Nem lehetsz a társam. Olyan valakire van szükségem, aki erős és megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik.

– Valaki olyanra, mint Samantha – suttogom, de valahogy meghallja.

– Pontosan, és ezenkívül: Samantha és én szerelmesek vagyunk. Fogalmam sincs, milyen beteg viccet űz az Istennő azzal, hogy téged tett a társammá, de nem hagyom, hogy megtörténjen – mondja keserűen.

A szavai tőrként hasítanak a szívembe. Soha nem képzeltem, hogy a társammal való találkozásnak ez lesz a vége.

Alexa fájdalmasan nyüszít.

A szívem hevesen kezd verni. Tudom, mit fog mondani ezután. A légzésem lelassul, a fejem fájni kezd. Nem tudom elmagyarázni, mit érzek, csak annyit tudok, hogy megszakad a szívem.

– Én, Dylan Baxter, az Abuja Hold falka jövőbeli alfája, elutasítalak téged, Virginia Miller, mint társamat és falkám jövőbeli Lunáját – jelenti ki hidegen, anélkül, hogy akár egyszer is rám nézne, mielőtt visszaülne az autójába és elhajtana.

A farkasom vonyít és sír a fájdalomtól. Alexának néha nehezére esik olvasni a helyzetet, de ezúttal tökéletesen érti, mi történt. Dylan Baxter épp most utasított el mint társát.

A mellkasomhoz kapok, és lassan a földre rogyok. Miért fáj ennyire a szívem? Tizennyolc évet vártam arra, hogy találkozzam a társammal. Rendben lettem volna azzal, ha bárki a párom, akár egy szolga is, amíg szeret, de ez...

Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat. Olyan érzés, mintha kitépte volna a szívemet, és addig taposott volna rajta, amíg teljesen meg nem semmisül.

Alexa még egy utolsót sír, mielőtt teljesen elhallgat.

Az utolsó dolog, amit hallok, hogy Hailey felém rohan, mielőtt elájulok.

*****

Lassan nyílik ki a szemem. Körbenézek. A hálószobámban vagyok.

– Hé. Jól vagy? – kérdezi Hailey.

Bólintok, és próbálok felülni, de éles fájdalom nyilall a bal mellembe, ami miatt vissza kell feküdnöm.

– Mi történt? – kérdezi Hailey, miközben fogja a kezem. Mrs. Wilmer épp akkor lép be, amikor Hailey ezt kérdezi.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon.

– A társam elutasított. Dylan elutasított – nem tehetek róla, de elerednek a könnyeim. Hogy hangosan kimondtam, csak most tudatosította bennem, mennyire valóságos ez. Reméltem, hogy nem igaz. De sajnos ez a valóságom.

Ezer és egy érzelem fut át Hailey és Mrs. Wilmer arcán. Döbbenet, düh, szánalom, szomorúság...

Mrs. Wilmer előrelép, és magához ölel. A mellkasomban lévő éles fájdalom folytatódik, de ezúttal rosszabb. Ezúttal a szívemben is érzem.

– Annyira fáj. Kérlek, segítsetek – sírom, és szorosan Mrs. Wilmerhez bújok.

Ő is sírni kezd, és Hailey is.

– Annyira sajnálom, kicsim, semmit sem tehetek – mondja a könnyei között.

Óráknak tűnő idő után... végre abbahagyom a sírást. Csak fekszem az ágyamon. Nincs bennem erő, hogy bármit is mondjak vagy tegyek.

Hailey-nek haza kellett mennie, Mrs. Wilmer pedig elment vacsorát készíteni a többi gyereknek, és elintézni pár dolgot.

Azóta nem mozdultam. A párnám nedves a könnyektől. A legrosszabb az, hogy nem érzem Alexát. A parkolóban történt pillanat óta rendkívül csendes. Még azt sem érzem, hogy szenved-e vagy fájdalmai vannak. Csak a csendjét érzem, és ez annyira fáj. A mellkasomhoz szorítom a kezem, és összekuporodom.

Még egy könnycsepp csúszik le a szememből. Úgy látszik, maradtak még könnyeim. Kibámulok az ablakon, és lassan felkelek az ágyról. A távolság az ablakom és a föld között nem túl nagy, de talán ha leugrom, szerzek annyi sérülést, ami esetleg elnyomja a szívemben lévőt.

Épp felmásznék az ablakpárkányra, amikor nyílik az ajtó. Bella lép be, lesütött szemmel kerüli a tekintetemet. Nem hibáztatom, ha az ő helyében lennék, én is zavarban lennék, hogyan közeledjek magamhoz.

Ellépek az ablaktól, és próbálok rámosolyogni. Túl nehéz. Helyette egy könnycsepp gördül le az arcomon. Bella hozzám siet, és átkarol.

– Sajnálom, Ginny. Hallottam, mi történt. Bolond, hogy elutasított. Te vagy a legjobb nővér a világon. Nem tudja, mit veszített – minden szava megérint. El sem hiszem, hogy öngyilkosságot akartam megkísérelni.

– Köszönöm, Bella – bontom ki az ölelést, és letörlöm a könnyeimet. Túl fogom élni.

Muszáj.

– Amúgy Mrs. Wilmer mondta, hogy hívjalak. Itt vannak valakik, akik téged keresnek – teszi hozzá Bella.

– Kik azok? – kérdezem rekedt hangon.

– Nem tudom, de az alfa küldte őket.