Kyle a kórházból távozva a Sachs-kúria felé vette az irányt, ahol Simon Sachs sürgetően kérdezte: – Beleegyezett Cordy az eljegyzés felbontásába?

Kyle megrázta a fejét, tekintetét az imádnivaló, mégis engedelmes Noel Sachsra szegezte, és szelíden így szólt: – Szakítottunk. A felbontás csak idő kérdése. Bocsáss meg, hogy megint megvárakoztattalak, Noel.

– Nem, semmi baj. – Noel megrázta a fejét, szeme gyengédségtől csillogott. – Boldog leszek, amíg veled lehetek, Kyle.

Kyle szíve valósággal elolvadt a lány szelíd természetétől – jól tette, hogy őt választotta!

Mégis visszafogta magát, és így szólt: – Épp meg akartam látogatni Cordyt, de egy másik férfival volt – azzal a tűzoltóval tegnap estéről.

– A régi szokások nehezen múlnak, mi? Már az elején ki kellett volna dobnod! Nem érdemel meg téged! – csattant fel Simon röviden.

Kyle bólintott – Cordy kétségtelenül túl mocskos volt!

– Őszintén szólva, ne is foglalkozzunk vele többet. Csinálhat, amit akar – úgy teszek, mintha sosem lett volna ilyen szégyentelen lányom! – gúnyolódott Simon könyörtelenül Cordy említésére, mielőtt témát váltott volna. – Nemrég hallottam, hogy John Levine, a Levine Vállalat sarja épp most tért vissza az országba. A Starstream Csoport vezérigazgatójaként találkoznod kéne vele, Noel, ha lesz rá lehetőséged.

– Hagyod, hogy átvegyem a céget, Apa? – kérdezte Noel kissé izgatottan.

Végtére is Cordy anyja volt az, aki a Starstreamet alapította, és ez azt jelentette, hogy elveheti azt, amire Cordy a legjobban vágyott.

– Köszönöm, Apu! Nem fogok csalódást okozni! – sietett kinyilvánítani elszántságát.

– Természetesen bízom benned – mondta Simon szeretetteljesen.

– Egyébként, a Levine-ok a leggazdagabb család a városban, nem? Úgy hírlik, Johnnak is van egy gyereke külföldön, de az anyjáról semmit sem tudni? – kérdezte Noel kíváncsian.

Simon bólintott. – Azt beszélik, hogy nagyapja, Alan Levine megbetegedett, és Alan megkérte Johnt, hogy térjen haza és vegye át a családi vállalkozást. John új magasságokba emelte a Levine-ok üzletét a külföldi piacon, és üzleti érzéke állítólag Alanéval vetekszik. Körülbelül egyidősek vagytok, Kyle, szóval próbálj meg ismeretséget kötni vele – elvégre a Levine-ok gyakorlatilag North City urai.

– Én magam is beszéltem erről apámmal – meglátogatom a Levine-okat, amint John hivatalosan is átveszi az irányítást – mondta Kyle alázatosan.

– Még csak huszonhét éves, ugye?! De már olyan fiatalon ilyen sikeres… Vajon hogy néz ki? – mormolta Noel maga elé.

– Jövő hónapban lesz Alan Levine hetvenedik születésnapja. Akkor találkozhatunk vele – mondta Kyle, miközben figyelte a lányt. – Mi az, érdekel téged?

– Dehogyis! – tagadta Noel, és így búgott: – Engem csak te érdekelsz, Kyle… Szerintem biztos csúnya, azért dobták ki! Valószínűleg úgy néz ki, mint azok a középkorú férfiak azokkal az óriási pocakokkal. North Cityben csak neked van meg mindened, Kyle: külső, siker és családi kapcsolatok.

Kyle nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon ezen, miközben látszólag hanyagul témát váltottak.

-

A sivár kórterem, ahol Cordy tartózkodott, éles ellentétben állt a Sachs-kúria vidám hangulatával.

Cordy kissé éhes volt, bár nem számított rá, hogy több mint egy órát sír Kyle miatt, aki egyáltalán nem érdemelte meg.

Mielőtt azonban ételt rendelhetett volna, egy ötvenes éveiben járó férfi lépett a kórterembe, akit két, húszas éveiben járó hölgy követett.

– Jó napot, Ms. Sachs – köszöntötte tiszteletteljesen az idős férfi. – John Levine inasa vagyok, de hívhat Winstonnak.

Miközben Cordy zavartan pislogott, Winston bemutatta a többieket: – Ő Flora, ő pedig Scarlet. Ők szakképzett szobalányok, akiket Mr. Levine hozatott, hogy segítsenek önnek, és nyugodtan rendelkezhet velük igényei szerint, amíg itt tartózkodik.

Aztán utasítást adott: – Lányok, tálaljátok fel Ms. Sachs ebédjét, kérlek.

Flora és Scarlet fürgén előhozták az ebédes dobozokat, és különféle ételeket helyeztek el a gurulós asztalon, ami Cordy túlságosan is ínycsiklandó ebédjéül szolgált, sőt két kézzel, tiszteletteljesen nyújtották át neki a kést és a villát. – Jó étvágyat, Ms. Sachs.

Cordy tényleg úgy gondolta, hogy John túlzásba viszi – nem kellett volna ilyen messzire mennie érte, különösen, mivel a szállodájában keletkezett tűz biztosan komoly károkat okozott.

Mégis, átvette a kést és a villát, és így szólt: – Köszönöm.

Bár az étel íze messze felülmúlta a várakozásokat, Winston hirtelen feltett egy olvasószemüveget, és előkapott egy kis jegyzetfüzetet, mindent feljegyezve, miközben Cordyt figyelte. – Elnézést kérek, ha az étel nem az ízlése szerinti. Megkérdezhetem, hogy van-e bármilyen preferenciája, vagy olyan összetevő, amit nem szeret?

Cordy egy pillanatra zavarba jött, de aztán lassan így szólt: – Nincs.

Winston nem faggatta tovább, hanem egyszerűen csendben figyelte a közelből, miközben felírta a jegyzetfüzetébe: Ms. Sachs szereti a halat, de idegenkedik a sárgarépától és a hagymától…

Miközben írt, újra felnézett az ételekre, amiket Cordy evett, és összegezte a dolgokat: Richard úr preferenciáihoz igazodni.

Miután Cordy befejezte az ebédet, Winston átnyújtott neki egy dobozt.

Egy SIM-kártyával ellátott mobiltelefon volt benne.

Cordy megköszönte Winstonnak, aki nem időzött tovább, mivel a dolgát elvégezte.

Flora és Scarlet viszont maradtak, mivel az volt a feladatuk, hogy ellássák őt.

– Ne zavartassák magukat – mondta Cordy, miközben beült a kerekesszékbe, és kigurult a kórteremből.

Megígérte, hogy meglátogatja Richardot, és elve volt, hogy betartja az ígéreteit, nem beszélve arról, hogy voltak dolgok, amiket úgy érezte, közvetlenül Johnnal kell megbeszélnie.

Ahogy bekopogott a szomszéd kórterem ajtaján, az kinyílt.

John tornyosuló alakja jelent meg előtte.

Válla széles volt, dereka izmos, lábai hosszúak – fehér ingének ujját felgyűrte, láttatni engedve formás kezeit.

Cordy azonban csak ekkor vette észre, hogy a csuklója be van kötözve…

És a férfi a karjában vitte őt!

Elfordítva a tekintetét, megkérdezte: – Dicky bent van?

– Igen, de épp alszik – válaszolta John.

Cordy azon tűnődött magában, vajon a férfi megpróbálja-e távol tartani őt a fiától, és összeszorította a száját. – Majd később visszajövök…

Richard azonban úgy tűnt, hallja őt bentről. Hirtelen hangosan megkérdezte: – Ott vagy, Anyuci? Velem tudnál aludni?

– Egy kis időre el kell mennem. Kérem, tartson neki társaságot, ha nem túl elfoglalt, Ms. Sachs – mondta John rögtön, mielőtt Cordy bármit is szólhatott volna. – Dickynek most volt vakbélműtétje, és az orvosai ágynyugalmat írtak elő. Segítsen elaltatni, ha tudja.

Ezzel John távozott, anélkül, hogy megvárta volna a beleegyezését.

Cordy viszont értetlenül állt a viselkedése előtt. Nem félt, hogy imádnivaló fiát ez megviseli?!

– Anyuci? – szólt ki neki Richard édesen.

Cordy mélyet lélegzett, és tartózkodott attól, hogy kijavítsa. – Rendben, csak aludj. Itt leszek veled.

– Kösz, Anyuci – mondta Richard, kis kezeivel szorosan átkulcsolva a nő karját, és a mellkasához szorítva azt.

Aztán behunyta a szemét és ásított, a következő pillanatban már el is aludt.

Cordy bizony irigyelte a gyermektől, hogy ilyen könnyen el tud szundítani – ő évek óta melatonin tablettákat szedett.

Mégis, látva, hogy alszik, megpróbálta kihúzni a kezét a szorításából.

Ám alighogy ezt megtette, Richard kis pufók kezei megszorultak rajta, miközben azt mormolta: – Anyuci, ne hagyj el…

Cordy úgy döntött, nem tehet ellene semmit – miközben Richard apró, imádnivaló arcát nézte, azon tűnődött, milyen szívtelen lehet az anyja, hogy képes volt elhagyni őt.

Nem tudta megállni, hogy fölé hajoljon, és adjon neki egy puszit.

Ahogy felnézett, hirtelen meglátta, hogy John visszatért a kórterembe; sötét tekintete minden mozdulatát figyelte, de gondolatai kifürkészhetetlenek voltak.

Cordy kínos helyzetben érezte magát, mert rajtakapták, amint egy másik ember gyerekét puszilgatja…