Öt évvel később egy kék kertésznadrágot és kockás inget viselő kisfiú keltett nagy feltűnést a Dellmoor Nemzetközi Repülőtér fő termináljában.

Hullámos haja, finom vonásai és babásan felfelé ívelő, hosszú szempillái mindenkiben azt a benyomást keltették, hogy ha felnő, sok lány álompasija lesz.

Épp amikor mindenki az anyja szépségére volt kíváncsi, egy lapos orrú, vastag ajkú, szeplőkkel teli arcú nő kiáltott oda neki:

– Megvetted a kólát, Kicsim?

– Igen, megvettem, Anyu.

Ennek hallatán a tömegben lévő hölgyeknek leesett az álla a hitetlenkedéstől. <i>Lehetséges, hogy egy ilyen jóképű kisfiúnak ilyen csúnya nő legyen az anyja?</i>

Amióta az anyja elkezdte viselni azt a visszataszító, hiperrealisztikus maszkot, az ilyen jelenetek mindennapossá váltak, így Xavian Nichols már hozzászokott.

Odasétált Natalie-hoz, és átnyújtotta neki a szénsavas italt, majd engedelmesen ivott egy kis vizet.

– Anyu, meddig tervezed még hordani ezt a csúnya dolgot?

– Azt mondod, hogy csúnya vagyok, Kicsim?

– Dehogyis, Anyu. Csak aggódom, hogy befülledsz alatta, ha ilyen sokáig viseled.

<i>Nincs jogom megjegyzést tenni Anyu külsejére!</i>

Xavian volt a legkevésbé vonzó, ha a bátyjához, Claytonhoz és Natalie-hoz hasonlították.

Ezért úgy érezte, sem joga, sem bátorsága nincs ahhoz, hogy megjegyzést tegyen anyja földöntúli szépségére.

– Jó, hogy tisztában vagy a vonzerőd hiányával, Kicsim.

A járókelők teljesen elképedtek. <i>Baj van a szépségideálommal? Az anya sokkal csúnyább, mint a gyereke!</i>

Natalie szájának sarka enyhén felfelé görbült, miközben a repülőtér padlótól mennyezetig érő ablakain keresztül figyelte az ismerős, mégis idegen várost.

<i>Eltelt öt egész év. Ideje visszatérni és rendezni a számlát!</i>

Épp ahogy Natalie elmerült a gondolataiban, egy imádnivaló kislány nekiütközött, megbotlott, majd a földre esett.

Ezt látva gyorsan leguggolt, és felsegítette a lányt.

– Jól vagy? Megütötted magad?

Sophia Bowers szeme megrebbent, ahogy mereven Natalie-ra bámult.

Nem csapott patáliát, csupán ennyit nyögött ki:

– A-Anyu...

– Nem hívhatsz csak úgy bárkit az anyukádnak. Ő az én anyukám, nem a tiéd! – kiáltotta Xavian, rendkívül féltékenynek tűnve.

Sophia figyelmen kívül hagyta szavait, és átölelte Natalie-t.

Natalie érezte az ölelés szorosságát, mintha a kislány félne attól, hogy elveszíti őt.

Xavian arca eltorzult a féltékenységtől, de Natalie szúrós pillantására kelletlenül ott maradt, ahol állt, és meghúzta a vizespalackját.

– Elszakadtál az anyukádtól? Hol van? Elviszlek hozzá, rendben?

Sophia hevesen rázta a fejét, kissé ijedtnek tűnve.

Azt feltételezve, hogy a kislány bizonytalannak érzi magát, Natalie megsimogatta az arcát.

– Bízz bennem, rendben? Segítek megtalálni az anyukádat.

Az ötéves kislány korábban soha nem beszélt, hangot sem adott ki.

Azonban a találkozásuk pillanatától kezdve azonnal megkedvelte Natalie-t, és még azt a szót is sikerült kiejtenie.

Valamiért Sophia erős vágyat érzett arra, hogy rátámaszkodjon.

Így hát makacsul tovább mormolta Natalie-nak:

– Anya... Anyu...

Ellentétben Natalie-val, akit csupán váratlanul ért a kislány viselkedése, Xavian intenzív féltékenységi rohamot érzett.

Eközben a Bowers család második fia, Steven, teljesen megkönnyebbült, amikor megpillantotta Sophiát. <i>Ha nem sikerült volna megtalálnom, Sam a fejemet vette volna!</i>

Észrevéve, hogy a kislány egy idegennel van, épp fel akarta venni, hogy elvigye, amikor életében először meghallotta a hangját, amint azt gagyogta:

– Anyu...

Steven nem hitt a fülének. Leguggolt, és Sophia vállára tette a kezét.

– Mit mondtál az előbb? Meg tudnád ismételni?

Látva, hogy érte jöttek, a kislány Natalie-ra mutatott.

– Anya... Anyu...

Steven követte az ujja irányát, és egy átlagos kinézetű, szeplőkkel teli arcot látott.

<i>Mi a fene? Ezt a nőt hívja Anyunak?</i>

Feleszmélve a révületből, kérdőre vonta a nőt:

– Mit tett Sophiával?

– Ön bizonyára az apja. Honnan veszi a bátorságot, hogy kérdőre vonjon? – Még mindig azt gondolva, hogy a kislány bizonytalannak érzi magát, nem tudta megállni, hogy megjegyezze: – Miért nem becsüli meg ezt az édes kislányt? Bizonyára nehéz élete lehetett, ha engem szólít anyjának.

Steven ismét elképedt.

– Önt szólította anyjának?

Natalie megforgatta a szemét.

– Ki mást szólíthatott volna így? Magát?

Stevent elnémította a megjegyzés.

Többszöri megerősítésre volt szüksége, hogy végre eloszlassa hitetlenkedését.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Sophia nagybátyja vagyok, Steven Bowers. Azért lepődtem meg annyira az előbb, mert gyermekkora óta afáziában szenved, és még soha nem beszélt senkivel.

Amint Natalie ezt meghallotta, megsajnálta a kislányt.

– Meg lehet bízni benne, Sophia?

A kislány bólintott.

– Igaz, hogy afáziád van, Sophia?

Válaszul újabb bólintást kapott.

– Mivel téged keresett, haza kellene menned vele – mondta Natalie, miközben megsimogatta a kislány fejét.

Sophia hiszti nélkül nézte végig, ahogy Natalie elsétál Xaviannel.

Épp amikor Steven meg akarta kérdezni a kislányt, hogyan tudott hirtelen megszólalni, ösztönösen rá pillantott, és meglepődött a látványon.

Sophia szeme tele volt könnyel, miközben némán zokogott.