Natalie lekapcsolta a zöld lámpát a boncteremben, majd levette a maszkját és a védőszemüvegét, mielőtt az irodahelyiség felé vette volna az irányt.

Amikor épp leülni készült, hogy aláírja a boncolási jegyzőkönyvet, ételhordó dobozokat vett észre az asztalán felhalmozva. Valamennyi műanyag zacskón az „Acapella” felirat díszelegett.

– Ez meg mi, Brandon? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

– Valaki vacsorát rendelt magának, Főnök. – A férfi irigykedve méregette a dobozokat, majd folytatta: – Az Acapella Dellmoor legínyencebb étterme. Állítólag csak tagsággal látogatható, ami egymillióba kerül. Kíváncsi vagyok, milyen embernek van akkora hatalma, hogy rávegye az Acapellát, hogy ilyen késő éjjel házhoz szállítson.

– Nekem? – Natalie még jobban összezavarodott. – Ki rendelte?

Brandon felvett egy kis kártyát a dobozok mellől, és hangosan felolvasta:

– „Bizonyára kimerítő ilyen késő éjjelig dolgozni, Ms. Nichols. Üdvözlettel: Samuel Bowers.”

Miután elolvasta, teljesen elképedt, és Effie sem tudta hová tenni a dolgot.

Azt nem tagadhatták, hogy Natalie hihetetlenül képzett boncnok. A külseje azonban egyáltalán nem volt kiemelkedő. Az arca a felejthetőség mintapéldánya volt. Egyszerűen nem tudták elhinni, hogy Samuelnek annyira rossz ízlése lenne, hogy egy olyan nő után koslatna, mint Natalie. Az Acapellából érkező szállítmány azonban rákényszerítette őket, hogy elfogadják: valamilyen különleges kapcsolat van kettejük között.

Brandon összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:

– Főnök, milyen kapcsolatban van Samuellel?

– Nem ismerjük egymást – erősködött a nő.

– Csak viccel, Főnök.

– Higgyenek, amit akarnak!

Kikapta a kártyát Brandon kezéből, és a kukába hajította. Aztán végigmérte az előtte lévő dobozokat, és fagyosan utasítást adott:

– Ossza szét ezeket a törvényszéki osztályon túlórázók között, Brandon! Ha még nekik is túl sok lenne, adjon belőle az őröknek is!

Ezután elővett némi kekszet a táskájából, és rágcsálni kezdte.

Brandon nem értette, mi történik.

– Nem eszik az Acapella ételéből, Főnök? Miért eszik inkább kekszet?

Natalie megforgatta a szemét.

– Van ezzel valami problémája?

A férfi hevesen rázta a fejét.

– Egyáltalán nincs. Azonnal szétosztom.

Natalie tovább rágta a kekszet. A dobozokra még csak egy pillantást sem vetett.

Nem számított, milyen fényűző az Acapella. Nem volt hajlandó elfogadni olyasmit, amit nem érdemelt meg. Mivel azonban tudta, milyen nehéz ilyen ételhez jutni, úgy döntött, mégiscsak jobb, ha megosztja másokkal.

Effie egyáltalán nem nyúlt az ételhez. Ehelyett pislogás nélkül bámulta Natalie-t.

Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy van valami Natalie-ban. Nemcsak a munkájában volt jó, de az olyan nagykutyákat is, mint Gerald és Samuel, teljesen semlegesen kezelte. Tudta, hol a határ. Bár nem tűnt ki túlságosan, mégis képes volt magára vonni mások figyelmét anélkül, hogy bármit is tett volna érte.

– Kaphatok egy kekszet, Főnök? – kérdezte Effie.

Natalie a szemébe nézett, és elvigyorodott.

– Nem eszik abból az ételből, amit Samuel vett?

– Nem mintha ismerném őt. Csak kíváncsi voltam a kettejük közötti kapcsolatra. Mivel azt mondta, hogy nem ismerik egymást, nyilvánvalóan az ön pártjára kell állnom, Főnök. – Mivel személyesen is tanúja volt Natalie profizmusának és hozzáállásának, már elfogadta őt felettesének.

Natalie meglehetősen érdekesnek találta Effie-t, és nyújtott neki egy kekszet.

– Tessék.

Miközben az íztelen kekszet ették, nem tudták megállni, hogy ne mosolyogjanak egymásra.

Effie hirtelen rájött, hogy Natalie szeme az átlagos külseje ellenére egyszerűen gyönyörű. Különösen akkor, amikor mosolygott. Tekintetének kisugárzását és a szemében bujkáló ravaszságot nehéz volt elfelejteni.

Másnap reggel Samuel egy hatalmas irodaház üvegablaka előtt állt, és lenézett a városban áramló autófolyamra.

A fekete ing, amelyet viselt, még merészebben emelte ki széles vállait és karcsú derekát, míg hűvös, jóképű arca vezetői aurát kölcsönzött neki.

– Azt hiszem, még mindig 2G hálózatot használ, Uram – jelentette Billy komoran. – Natalie nem tudja, mekkora súlya van a Bowers családnak Dellmoorban, és szerintem azt sem tudja, milyen luxusétterem az Acapella. Tegnap este láttam, ahogy szétosztja az ételt az őrök között a munkahelyén.

Samuel szája széle megrezdült.

– Ez nem feltétlenül van így.

Billy a fogát csikorgatta, majd hangot adott merész véleményének:

– Ha igaz, hogy Natalie tisztában van a dolgokkal, akkor jó esély van rá, hogy csak kéleti magát. Azért teszi ezt, hogy horogra akadjon, és felkeltse az érdeklődését. Ha ilyen ravasz, akkor még Sophiát is felhasználhatja a saját érdekében.

Samuel körbepillantott, mielőtt ritmikusan kopogni kezdett az asztalon.

– Látom, nagyon élénk a fantáziád, Billy.

– Uram...

– Még a saját embereink sem tudnak információt szerezni róla. Még mindig azt hiszed, hogy ő egy átlagos ember? – vágott közbe Samuel. Sötét tekintettel ült le irodai székébe, miközben alig észrevehető vigyor jelent meg az arcán. – A boncnoki munkája nem más, mint a jéghegy csúcsa.

Billy e szavak hallatán végre megvilágosodott.

– Alábecsültem őt, Uram. Sajnálom.

– Nem baj. – Samuel összefonta a karját. – Napold el a ma esti programomat! Személyesen megyek érte.