Samuel futólag Natalie-ra pillantott, sokatmondó tekintettel. Enyhén elhúzott szájjal így szólt: – Ms. Nichols, az ébersége valóban túlzás. De mitől fél? Aggódik, hogy akarok öntől valamit?

Natalie rendkívül kényelmetlenül érezte magát a férfi tekintete alatt.

A férfi szeme úgy szegeződött az arcára, mintha a lelkébe akarna látni.

Végre megértette, miért tartják róla azt a szóbeszédet, hogy mérhetetlenül domináns és nehéz eset. Senki, akit Samuel egyszer célba vett, nem tudott menekülni a karmai közül.

Nem arról volt szó, hogy eddig nem vette volna komolyan, egyszerűen csak nem akart semmilyen módon kapcsolatba kerülni egy ilyen veszélyes emberrel.

Ebben a pillanatban Gavin lépett be, és jelentette: – Uram, a vacsora kész.

Samuel ajka enyhén felfelé görbült, amikor azt mondta: – Ms. Nichols, vacsorázzunk együtt. Kóstolja meg a séfem főztjét.

Natalie nem próbált ellenkezni, csupán követte Samuelt az ebédlőbe, hogy elfogyasszák az ételt.

Az étkezőasztal roskadásig volt mindenféle finomsággal. Miután helyet foglalt, azonnal hozzálátott. Bár kellemesen meglepte a séf főztje, evés közben sikerült megőriznie az önuralmát. Így incidens nélkül vészelte át az étkezést.

Éppen amikor már majdnem végzett az étellel, Samuel telefonja rezegni kezdett.

– Kérem, mentsen ki – mondta a férfi.

– Csak nyugodtan.

Amikor Samuel távozott, Natalie végre ellazulhatott egy kicsit.

<i>El sem hiszem, hogy sikerült befejeznem az étkezést anélkül, hogy Samuel feleslegesen megnehezítette volna a dolgomat. Lehetséges, hogy én voltam túl paranoiás? Tényleg túl rosszat feltételeztem róla?</i>

Éppen befejezte volna az ételt, amikor hirtelen valami hűvöset és puhát érzett a vádliján.

<i>Mi a fene?</i>

Natalie lefelé nézett, és egy hófehér kígyót pillantott meg, amely a vádlijára tekeredett, és lassan araszolt felfelé a lábán. Szeme tiszta és borostyánszínű volt, és időnként kiöltötte a nyelvét.

Natalie nem olyan volt, mint Yara, aki a városban nőtt fel. Tizenkilenc éves koráig Natalie vidéken élt. A földeken és a folyókban mindig voltak kígyók, így nem félt tőlük. Gyerekkorában még fogott is kígyókat a barátaival szórakozásból.

Azonban, amióta a városba került, ritkán volt alkalma kígyókat látni.

Letette a villát, lefejtette magáról a lábára tekeredett kis jószágot, majd felemelte, egyenesen az arca elé. Aztán gyengéden megsimogatta a kígyó fejét, miközben így szólt: – Szia, kicsike. Különlegesnek tűnsz. Albinó vagy?

Azt tervezte, hogy hazaviszi magával a kígyót, ha nincs gazdája. Xavian imádná háziállatként tartani.

– Nem félsz Moonytól? – hallatszott egy gyerekes hang.

– M-Moony?

Natalie tekintete Moonyról egy kisfiúra vándorolt, aki az ebédlő ajtajában állt.

A kisfiú csinos volt, és sötét szemeit mereven a lányra szegezte. Jóvágású külseje Xavianéval és Claytonéval vetekedett. Közelebbről szemügyre véve észrevette, hogy a kisfiú valamelyest hasonlít Xavianra és Claytonra. Talán ez a hasonlóság volt az oka, hogy halványan elmosolyodott.

Kezébe vette Moonyt, és Franklin felé sétált, majd leguggolt elé.

– Ez a kígyó a tiéd? Cuki! – Natalie mosolygott, miközben a kisfiú sötét szemébe nézett. – Moony a neve?

A kisfiú csücsörített, és felhorkant. – Nem vagy vonzó, de elég bátor vagy. Legalább jobb vagy, mint azok a nők, akik sikoltoztak, amikor meglátták Moonyt.

– Tessék. Visszaadom neked. – Natalie Franklin kis tenyerébe helyezte Moonyt.

Franklin ismét felhorkant, de egy pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. – Az imént azt mondtam, nem vagy vonzó. Miért nem vagy dühös rám?

Mivel Natalie egy hiperrealisztikus maszkot viselt, hogy csúnyának tűnjön, a legkevésbé sem zavarták a kisfiú kemény szavai.

– Nos, tény, hogy nem vagyok vonzó. Ezért nincs okom haragudni emiatt. – Miközben beszélt, megdörzsölte Franklin fejét, amely a rövid haj miatt szúrós volt. – Ráadásul már így is csúnya vagyok. Nem lennék még csúnyább, ha még mérgelődnék is miatta?

Franklin már ötéves volt. Mégis, a nagyapján kívül soha senki nem érintette meg a fejét.

Az apja sosem nyúlt hozzá, mások pedig még gondolni sem mertek volna rá. Még a nő is, aki életet adott neki, megijedt tőle pár szava után. Így ő sosem közeledett hozzá.

Leírhatatlan melegség öntötte el a fiú mellkasát, amikor Natalie megsimogatta a fejét.

Olyan érzés volt ez, amit még sosem tapasztalt.

– T-te... – Szorította ökölbe kicsi kezét.

– Hmm? Mi az? – Natalie megállt a mozdulatban, majd felemelte a fejét, hogy a fiúra nézzen, aki úgy tűnt, küzd valamivel.

– Te nő, megérintetted a fejemet! Vállalnod kell a felelősséget. – Franklin egyenesen a szemébe nézett, miközben beszélt. – Mától légy az asszonyom. Esküszöm, hogy életem végéig minden erőmmel gondoskodni fogok róla. Senki sem mer majd bántani!

– Pfft!

Natalie nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen.

<i>Ez a kis fickó nagyjából egyidős Claytonnal és Xaviannal, mégis csak úgy, minden további nélkül szerelmet vallott nekem?</i> Az volt a vicces, hogy a kisfiú annyira imádnivaló volt, mégis valami olyasmit mondott, ami annyira parancsoló volt, mintha egy cég elnöke lenne. A kontraszt annyira éles volt, hogy nem tudta abbahagyni a nevetést.

– Miért nevetsz? – Franklin felfújta az arcát, és teljes komolysággal bámult rá. – Nincs sok nő, aki megfelelne az elvárásaimnak. Te vagy az első. Mivel Moony és én is elfogadhatónak találunk, mától fogva mellettem kell maradnod.

Natalie el tudta képzelni, mennyire dühös lenne ennek a gyereknek az apja, ha ezt hallaná.

Miközben elmerült a gondolataiban, egy magas és szikár alak lépett be a nappaliból.

A férfi szeme szigorú és fagyos volt, ahogy elkiáltotta magát: – Franklin Bowers!