Franklin ledermedt a hallottaktól. Aztán megfordult, hogy Samuelre nézzen, aki éppen belépett az ebédlőbe.

Samuel még mindig a kezében tartotta a telefonját, fekete ingének felső két gombja pedig ki volt gombolva. Rendkívül félelmetesnek tűnt, ahogy sötét szemei haraggal teltek meg.

A kisfiú összeszorította az ajkait, majd felfújta az arcát, és vonakodva megszólalt: – Apu!

Natalie belül megborzongott, amikor találkozott a férfi sötét és feneketlen tekintetével. *Ez a kis kígyófiú valójában Samuel fia? Tehát ikrei vannak? Nem Sophia az egyetlen gyermeke?*

Samuel hidegen Franklinra meredt, mielőtt megszólalt volna: – Mi a fészkes fenét gondolsz azzal a fejletlen agyaddal? Te, hogy a nőddé fogadod? Miből gondolod, hogy ezt megteheted?

Franklin láthatóan félt Samueltől. Ám amikor eszébe jutott, milyen bátran kijelentette korábban, hogy megvédi Natalie-t, rájött, hogy nem viselkedhet túl gyáván az apja előtt. Így hát összeszedte a bátorságát, és így felelt: – Apu, nekem tetszik ő. Azt akarom, hogy maradjon.

Samuel még erősebben ráncolta a homlokát. – Érted egyáltalán, amit beszélsz?

– Persze, hogy értem! – Franklin megérintette a fülcimpáját, miközben arca elvörösödött. – Apu, nem lehetsz ennyire előítéletes. Én már felnőtt vagyok, így tudom, hogy proaktívnak kell lennem, amikor azt a nőt üldözöm, aki tetszik nekem.

– Ki tanította ezt neked? – kérdezte Samuel hidegen.

– Ööö... – Franklin kissé bűntudatosnak érezte magát apja pillantása alatt.

– Franklin Bowers. Ki. Tanította. Ezt. Neked?

A fiú kétségbeesetten nézett körbe, mielőtt végül úgy döntött, hogy beköpi Stevent. – Steven bácsi volt. Hallottam, ahogy ezt mondja egy másik hölgynek. Az a hölgy nagyon boldog volt, amikor ezt hallotta. Azt hittem, ő is boldog lesz, ha ezt mondom neki. Akkor majd mellettem marad, és társaságot nyújt nekem.

Ennek hallatán Samuel gondolatban feljegyezte, hogy tisztáznia kell a dolgokat Stevennel.

– Menj vissza a szobádba. Beszélnivalóm van Ms. Nicholsszal. – Beszéd közben közönyösen Franklinra pillantott.

Utóbbi még szeretett volna némi időt tölteni Natalie-val, de mivel apja hajthatatlan volt abban, hogy elküldje, gyanakodni kezdett, hogy apjának is tetszik ez a nő. *Azért ráz le, mert meg akarja tartani magának? Én vagyok a vér szerinti fia!*

Lefitymálta az ajkát, majd szinte hallhatatlanul dörmögte: – Magadnak akarod őt, ezért visszaélsz az apuci státuszoddal. Majd meglátjuk...

– Franklin, mit motyogsz ott?

A feleselés helyett Franklin csak szelíden megrázta a fejét. – É-én megyek vissza a szobámba.

Mielőtt elment volna, még teljes komolysággal emlékeztette Natalie-t: – Apu nem engedi, hogy maradjak, úgyhogy most el kell búcsúznom tőled. – Bár ezt mondta, a szemében lévő kifejezés mintha azt üzente volna: „Apu öreg és szenilis. Kérlek, értsd meg.”

Natalie leguggolt, és még egyszer megsimogatta a kisfiú fejét. – Szia!

Amikor megfordult, miután nézte Franklin távozását, látta, hogy Samuel szótlanul bámulja őt. Tekintete kifürkészhetetlen volt, amitől hideg futott végig a nő gerincén.

– Ms. Nichols, úgy tűnik, ön ért a gyerekekhez?

– Talán?

Natalie nem tartotta magát szakértőnek a gyermekgondozásban. Valaha úgy gondolta, hogy jól gondját viseli majd annak a két gyereknek otthon, de most, hogy Xavian és Clayton kicsit idősebbek lettek, inkább ők gondoskodtak róla.

Miután végeztek a vacsorával, követte Samuelt a második emeleti dolgozószobába.

Belül a tipikus irodabútorokon kívül egy egész sor könyvespolc állt, amely közel öt méter magas volt. Ebből a magasságból csak létrával lehetett levenni a könyveket. Nem tudta nem elbűvölve nézni a hihetetlen látványt.

Samuel tekintete hideg volt, mégis összpontosított. – Ms. Nichols, van egy ajánlatom, amit meg kell vitatnom önnel. Azt akarom, hogy kezeljen valakit a számomra.

Natalie megcsípte az orrnyergét a szemöldöke között. *Mindeddig elég jól titkoltam képzett orvosi kilétemet. Hogy tudta meg ez a férfi? És mennyit tud róla? Lehetséges, hogy már ismeri a valódi külsőmet a maszk alatt?*

Úgy döntött, belemegy a játékba. – Mr. Bowers, ön utánanézett a hátteremnek, így tudnia kell, hogy halottkém vagyok, nem orvos. Amit én csinálok, az teljesen más.

Samuel közelebb lépett hozzá, vágott szemeit egész idő alatt rajta tartva.

Valamiért Natalie úgy érezte magát, mint egy újszülött, anyaszült meztelenül az intenzív pillantása alatt. A férfi olyan komolyan tanulmányozta, hogy már-már bűntudata támadt.

– Sophia kiskora óta afáziában szenved. Számtalan orvoshoz elvittem már, és mind azt mondták, hogy az állapota nem fizikai, hanem pszichológiai eredetű. – Rövid szünet után Samuel így folytatta: – Ön az első ember, aki szóra bírta, hogy kimondja a „Mami” szót.

– Én bírtam szóra?

– Nem látom okát, hogy hazudjak önnek erről. – Natalie-ra pillantott, mielőtt fagyosan hozzátette: – Csak azt akarom, hogy érje el, hogy Sophia megnyíljon.

Ennek hallatán a nő belül megkönnyebbülten felsóhajtott. *Szerencsére ez nem a lelepleződésemről szól.*

– Amíg képes meggyógyítani Sophia állapotát, bármilyen kívánságát teljesítem.

– Nincs rá szükség. – Natalie megrázta a fejét és elmosolyodott.

– Az emberi kapzsiság mérhetetlen. Ezt tudom. – Samuel felvonta a szemöldökét beszéd közben, hangja visszafogott és közönyös volt. – Milyen kívánsága van, amit még a Bowers család sem tud megadni önnek?

– Szerintem itt maga a kapzsiság. – A nő a szemét forgatta. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Nincs szükségem a Bowers családra ahhoz, hogy bármilyen igényemet kielégítse.

Natalie határozottnak tűnt, amikor válaszolt Samuelnek, szemeiben jeges pillantás csillant.

– Mr. Bowers, hajlandó vagyok ellenszolgáltatás nélkül kezelni Sophia állapotát.

– Ellenszolgáltatás nélkül?

Natalie okos szemei csillogtak, amikor így felelt: – Kedvelem Sophiát, és nem bánom, ha több lehetőségem nyílik látni őt. Ez minden. Nem érdekel semmi, aminek köze van önhöz vagy a Bowers családhoz.