Ashlynn

Buckot és Baileyt a vezetőszáruknál fogva vezettem, egyiket az egyik, másikat a másik oldalamon, a hátsó legelők felé tartva. A nagybátyám azt mondta, ott csapjam ki őket, aztán estére majd beviszem őket az istállóba. Azt ígérte, Dawson megmutatja majd, melyik bokszok lesznek az övék. Elvesztem a saját kis világomban, élvezve a friss hegyi levegőt és a tiszta kék eget a fejem felett. Montana kétségtelenül gyönyörű volt.

– Hé, Doki! – hallottam, ahogy valaki kiabál, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, és sétáltam tovább. – Doki Cane! – Ó, a fenébe, hozzám beszélnek. Ehhez bizony hozzá kell majd szoknom. Megálltam és a hang irányába fordultam. Mike volt az, az asszisztens, akivel korábban találkoztam. Integetett, miközben felém kocogott. Nem volt hatalmas termetű, de kicsi sem. Vérfarkashoz képest inkább vékonynak számított, de mit bántam én, amíg keményen dolgozik és érti a dolgát.

– Bocs, hogy zavarok, amikor még épp csak berendezkedsz, de le kell adnom a rendelést a heti ellátmányra. Az Alfa mondta, hogy keresselek meg, és kérdezzem meg, mit szeretnél.

– Ó, ööö, rendben. Ki kell engednem a lovaimat. Tudsz adni öt percet? – Biccentettem a fejemmel a legelő felé, mivel a kezeim tele voltak a vezetőszárakkal.

Mike megvakarta a tarkóját.

– Persze, hogyne. Segíthetek? Tudunk beszélgetni menet közben, tudod? – Déli akcentusa volt, határozottan nem erről a vidékről származott.

– Hogyne, Mike – nyújtottam át neki Buck szárát. Kétlem, hogy Bailey kedvelné őt, és a kanca hajlamos volt harapni. Elindultunk a legelő felé, Mike kicsit feszélyezettnek tűnt.

– Szóval, mi szél hozott erre felétek? – kérdezte Mike azzal az aranyos vidéki akcentusával.

Nem vagyok híve annak, hogy túl sok személyes információt adjak ki, így visszafordítottam rá a kérdést.

– Ezt én is kérdezhetném tőled, mert nyilvánvalóan nem idevalósi vagy. Megszöktél a falkádtól, vagy mi? – Próbáltam viccesnek hangzani, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg az voltam-e.

Mike beletúrt amúgy is kócos hajába; egy tincs a szemébe hullott. Olyan deszkás frizurája volt, amit mostanában sok fiatal srác viselt. Nézz már rám, „fiatal srácok”, mintha valami öregasszony lennék. A túl gyors felnövés ezt teszi az emberrel. Mike rágta a szája szélét, mintha nem tudná, mit mondjon.

– Valójában, Hölgyem, itt jártam iskolába, állategészségügyi technikusnak tanultam, és nagyon megtetszett a környék. Az Alfa munkát adott, és hát mindenki tudja, hogy ez az ország legjobb rancha. Nem utasíthattam vissza. – Idétlen mosolyt villantott rám. – És veled mi a helyzet? – kérdezte újra.

Sóhajtottam egyet, és biztos vagyok benne, hogy hallotta.

– Figyelj – mondtam. – Kérlek, hívj Ashnek, rendben? A Doki vagy a Doktor Cane túl hivatalos. Szóval, hacsak nem külsősökkel tárgyalunk, vagy hacsak a nagybátyám mást nem mondott, az Ash tökéletesen megfelel. – Ezzel megint kikerültem a kérdéseit.

Úgy ragyogott fel, mint egy gyerek, aki most kapott nyalókát.

– Igenis, Hölgyem!

Ferde szemmel néztem rá.

– És semmi „Hölgyem”. Ezt tartogasd az öregasszonyoknak, oké? Én nem vagyok az.

– Ó, igen, persze. Oké, Doki... – Ránéztem, ő pedig összeszorította a fogát. – Bocsánat, úgy értem, Ash. Anyám arra nevelt, hogy legyek tisztelettudó. De igyekezni fogok. – Megint vigyorgott, én pedig csak bólintottam. – Szóval az Alfa a nagybátyád, mi? – Megint a kérdések.

– Aha. – Ennél többet nem szedett ki belőlem.

– Mióta vagy állatorvos? Nem tűnsz túl öregnek – forszírozta tovább.

– Te aztán be nem áll a szád, mi? – néztem rá. Ő csak visszavigyorgott.

– Valójában most végeztem az egyetemen, de nagyállatokra szakosodtam, mert tudtam, hogy lovakkal akarok foglalkozni. Gyakornok voltam egy nagy állatklinikán Portlandtől délre, Oregonban. És nem vagyok túl öreg, korábban érettségiztem, és egyből mentem az egyetemre. Huszonnégy vagyok. – Reméltem, ez kielégíti a kíváncsiságát. Egy ideig csendben is maradt. Elértünk a legtávolabbi legelőhöz, elhúztam a reteszt a kapun, és kitártam. Bevezettük a lovakat, levettem a kötőféküket, és mindkettőnek adtam egy baráti legyintést a farára. Elvágtáztak, farkukat az égnek emelve, élvezve az újonnan visszanyert szabadságot. Bezártuk a kaput, bedobtam némi szénát a kerítésen át, ellenőriztem az itatóvályút, és elindultunk vissza a klinika felé, Mike-kal a nyomomban.

– Szóval szuperokos vagy – nyelt egyet, majd folytatta. – Figyelmeztetnelek, Ash, elég messze vagyunk itt a várostól, és ööö, hát tudod, sok egyedülálló pasi lóg errefelé. – Idegesnek tűnt.

Úgy felnevettem, hogy még a röfögés is kiszaladt belőlem. Az arca élénkvörösre váltott.

– Nem úgy értettem, Ash, csak tudod, talán ne sétálgass egyedül az erdőben, meg ilyesmi.

Csúfondáros mosolyt küldtem felé.

– Miért ne? Talán elkap odakint egy nagy, gonosz farkas?

Most rajta volt a sor, hogy nevessen.

– Á, azt hiszem, nem. Különben is, túl okos vagy ahhoz, hogy összeakadj egyikkel is. Okos és csinos. – A „csinos”-t azzal a déli tájszólással ejtette. Nem tehettem róla, aranyosnak találtam, de nem úgy, hogy vonzódtam volna hozzá, csak aranyos volt hallgatni, ahogy beszél. Zavartnak tűnt, úgyhogy nem fűztem hozzá semmit, csak sétáltam tovább a klinika felé.

– Nos, Mike, mondd el, mit kell rendelnünk, hm? Négy napja úton vagyok, és semmi sem hangzik jobban, mint egy forró zuhany és egy puha ágy, szóval elmondanád, hogy állunk készletek terén? Közeledik a kancák tenyészidőszaka, nemde? – Munkára tereltem a szót.

Mike most már csupa üzlet volt.

– Ó, igen, Doki, menjünk be, és megmutatom, milyen gyógyszereink vannak, talán látni szeretnéd, mire van még szükség. Biztosan akarsz majd olyan kesztyűket rendelni, amik tényleg passzolnak a kezedre, és valószínűleg ólmot is, ha röntgenezned kell. Az előző állatorvosunk egy nagy darab, idős fickó volt, nyugdíjba ment, de biztosan nincs semmi, ami elég kicsi lenne rád. – Azt hiszem, bókolni akart, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

– Rendben, akkor lássunk hozzá – mondtam, és benyitottam a klinika ajtaján. Ahogy visszafordultam, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, felnéztem. Ott volt Dawson, az aréna kerítésének dőlve, egyik lábát a kerítés alsó lécén pihentetve, mindkét karját hanyagul átvetve a felső deszkán. Egyenesen engem bámult. Csak rámosolyogtam, intettem egyet, és becsuktam az ajtót. Mi van ezzel a pasival?

Egy órával később kiléptem a klinikáról a kocsim felé. Kikaptam a bőröndömet és a sporttáskámat a platóról, gondoltam, a többit majd később viszem fel. Felcipeltem a cuccaimat a lakásomba, és ledobtam a táskákat a hálószoba padlójára. Épphogy átléptem a küszöböt, máris rúgtam le a csizmámat, és húztam le a pólómat a fejemen át. Nem zuhanyoztam azóta, hogy reggel elindultunk, úgy éreztem, olyan szagom van, mint egy kövér üszőnek a nyári hőségben.

A fürdőszoba valójában elég nagy volt. Hatalmas, épített zuhanyzója volt két zuhanyfejjel és keret nélküli üvegajtóval. Megnyitottam a forró vizet, befejeztem a vetkőzést, és fogat mostam, amíg a víz felmelegedett. Nem vesztegettem az időt. Még a kis kőpadra is leültem a zuhanyzóban, hogy leborotváljam a lábam. Olyan jó érzés volt tisztának lenni. A hajamat törölközőbe csavarva, meztelenül sétáltam ki a hálószobába; olyan felszabadító volt tudni, hogy senki sem fog rám nyitni. Nem éltem egyedül azóta, hogy az első évben kollégiumban laktam az egyetemen, ami kötelező volt.

Felkaptam egy levágott szárú farmersortot és egy piros ujjatlan felsőt. Gyorsan kifésültem a hajamat, és befontam. Még meg kellett keresnem Dawsont, hogy helyet kapjak a lovaimnak. Visszacsúsztattam a csizmámat, és elindultam az istálló felé, ahová korábban láttam bemenni. Még két métert sem tettem meg, amikor meghallottam simogatni valóan mély hangját:

– Mész valahová?

Megfordultam. A főistálló átjárójában állt, a falnak támaszkodva, mintha rám várt volna.

– Ó, szia, igen, valójában épp téged akartalak megkeresni. Be kell tennem a lovaimat valahová, és a nagybátyám... – megálltam. – Bocsánat, az Alfa azt mondta, keresselek meg téged, és te majd megmutatod, melyik bokszok az enyémek.

Nem szólt semmit, csak bámult rám. Álltam ott egy hosszú, kínos percig, majd épp fordultam volna a legelő felé. Mellettem termett, még mielőtt észrevettem volna, hogy megmozdult. Kezét a derekamra helyezte, és az arénától jobbra lévő istálló felé kormányzott. A keze melegnek érződött a hátamon. Kicsit furcsa érzést keltett bennem legbelül, de nem a rossz értelemben. Felpillantottam az arcára, de ő egyenesen előre nézett, mintha észre sem venné, hol pihen a keze.

– Itt lesz – mondta, ahogy megközelítettük az istállót. – Megkaphatod ezt az első két bokszot. Tiszták. Az istálló végében van egy nyerges, ott lennie kell egy üres nyeregtartónak. Szólj, hová tetted a szerszámaidat, és holnap felcímkézem neked a helyet. A lovaid bokszain is kint lesz a nevük. – Levegőt sem vett közben. Amikor befejezte, lenézett rám. – Ez így megfelel neked, Ashlynn?

Ahogy a nevemet kiejtette, a gyomrom bukfencezni kezdett.

– Igen, ez nagyszerűen hangzik, Dawson, köszönöm. – Megfordultam, hogy kimenjek a lovaimért, de ő a karomra tette a kezét, hogy megállítson. Felnéztem rá, egyik szemöldökömet felhúzva. – Ööö, igen?

Leengedte a kezét, és lépett egyet közelebb. Láttam, ahogy kitágul az orrcimpája, és tudtam, hogy próbálja kiszimatolni az illatomat. Félrebillentette a fejét.

– Mi a lovak neve?

– Ööö, micsoda? – lepődtem meg a kérdésen.

A hüvelykujjával a bokszok felé bökött.

– A névtáblákhoz. Mi a lovak neve?

– Ó, tényleg. Bailey és Buck. – És ahogy megfordultam, hogy kimenjek a legelőre, ő tartotta velem a lépést. Nem szóltam semmit, csak sétáltam csendben. Furcsa módon nem volt kényelmetlen a csend. Ahogy elértük a kaput, füttyentettem, és mindkét lovam odakocogott a kerítéshez.

Dawson felhúzta a szemöldökét, majd széles vigyor terült el az arcán.

– Nem rossz – mondta, miközben kinyitotta a kaput. Megragadtam az egyik kötőféket, ő pedig a másikat, és Bailey felé indult.

– Figyelj, szerintem ne próbáld megfogni őt – figyelmeztettem. – Harapós, különösen a férfiakkal.

Csak rám pillantott, mintha nem hinné el. Odalépett hozzá, a ló pedig hátrált egyet. Ahogy a nyakára akarta tenni a kezét, Bailey hátracsapta a fejét, és a fogaival felé csattant. Ő csak felnevetett, és beszélni kezdett hozzá azon a mély, lágy hangján. Be kell vallanom, meglehetősen nyugtató hangszíne volt.

– Gyerünk, kislány, nem bántalak. Nyugi van – suttogta neki, lassan végighúzva a kezét a sörényén. Nem tudtam nem arra gondolni, milyen érzés lenne, ha azok a kezek rajtam simogatnának végig.

– Úgy, jó kislány. – Épp időben zökkentem ki a bámulásból, hogy lássam, amint felhelyezi a kötőféket Baileyre, mintha évek óta ezt csinálná. Konkrétan ledöbbentem. A ló szó szerint utálta a férfiakat, mindenkit megharapott, aki a közelébe ment.

Feldobtam a kötőféket Buckra, és átnéztem Baileyre.

– Áruló – mondtam neki. Dawson felnevetett. Mély nevetés volt, és jól hangzott.

– Ne törődj vele, Ashlynn, híres vagyok arról, hogy megszelídítem a legvadabb bestiákat is. – Rám kacsintott, miközben levezettük a két lovat az istállókhoz.

– Hmm, ezt észben tartom – feleltem, még mindig a sokk hatása alatt.

Betettük a lovakat a bokszokba. Behúztam a slagot, és megtöltöttem a vödröket, majd becsuktam és bereteszeltem az ajtókat. Dawson felé fordultam, aki átsétált a másik bokszhoz, és ugyanezt tette.

– Hé, köszi a segítséget, Dawson. Később találkozunk! – intettem a vállam felett, ahogy elindultam, remélve, hogy szerzek valami vacsorát, és bezuhanok az ágyba.

Dawson

Láttam, ahogy elindul a lakása felé, pedig tudtam, hogy ide kellett volna jönnie hozzám a bokszok miatt. Normális esetben már léptem volna le, hogy magam is zuhanyozzak, de úgy döntöttem, várok rá egy kicsit. Az istálló falának dőltem, várva, hogy lejöjjön a lépcsőn, ami a lakáshoz vezetett. Egy levágott szárú farmersortban és egy ujjatlan felsőben lebegett le a lépcsőn, ami szó szerint minden domborulatát kirajzolta. Szinte biztos voltam benne, hogy egy hetyke mellbimbót is kivehetek a textilen keresztül. A csizmája volt rajta, ami pokolian szexin mutatott azzal a sorttal. Egy pillanatra ledöbbentem, ahogy végigmértem a tőlem távolodó hátsóját.

– Mész valahová? – kérdeztem.

Amikor megfordult, gyönyörű kék szemei visszacsillogtak rám; minden önuralmamra szükség volt, hogy ne lépjek oda hozzá azonnal. Hosszú barna haját copfba fonta, és a vállára vetette. A haja még mindig kicsit nedves volt, és eláztatta a felsőjét. Igen, a hetyke mellbimbó átütött rajta. Koncentrálnom kellett, hogy az arcára nézzek. Kába voltam, amikor megfordult és elindult. Rájöttem, hogy mondott valamit, de egy szót sem hallottam belőle. „A fenébe” – mondtam magamban, és utolértem. A kezem magától a derekára tévedt, és az istálló felé vezettem. Fenntartottunk valami társalgást a bokszokról és a nyergesről, aztán kimentünk a legelőre a lovaiért.

A kancája kicsit ideges volt, amikor odaléptem hozzá, és Ashlynn figyelmeztetett. Ezt kihívásnak vettem. Pár perccel később a kanca már a tenyeremből evett. Bárcsak Ashlynnre is ilyen hatással lennék. Őszintén lenyűgözöttnek tűnt, hogy a kancája engedte, hogy megérintsem és rátegyem a kötőféket. Egy pont ide, gondoltam magamban. Miután a lovak a helyükre kerültek, próbáltam nem úgy nézni ki, mint egy perverz, aki a fenekét bámulja, miközben ő előrehajol, hogy megtöltse a vödröket, de nem tehettem róla. Gyönyörű volt. Minden porcikája. Észrevettem egy kis heget a lábán, ahol az a sérülés volt. Elraktároztam magamban, hogy megkérdezzem, mi történt. Mielőtt észbe kaptam volna, már integetett is, és tovalejtett. Ott álltam, lógó állkapoccsal, és néztem, ahogy elmegy. A fenébe is, Dawson – gondoltam magamban. – Szedd össze magad. Ő az Alfa unokahúga.