Mia kimerült volt. A lábai sajogtak az órákig tartó állástól, feje lüktetett a követelőző vendégek végeláthatatlan áradatától, a lelkét pedig leszívta az újabb nap, amit azzal töltött, hogy úgy tett, mintha semmi sem zavarná.

A Casa Lounge ma este zsúfolásig tele volt, és most nem vágyott másra, csak hogy elérje a következő buszt hazafelé, belezuhanjon az ágyába, és imádkozzon, hogy anyja és a testvérei ne legyenek otthon. Ma nem tudott megbirkózni velük – sem a drámájukkal, sem az ítélkezésükkel, sem azzal, hogy folyamatosan emlékeztetik arra a névre, amely elől kétségbeesetten menekülni akart.

A buszmegállóban állt, táskáját szorosan magához ölelve, és figyelte, ahogy a fényszórók elhaladnak előtte, egyik a másik után. Az éjszakai levegő hűvös volt, a szellő a hajába kapott.

Gondolatait egy motor dorombolása szakította félbe. Mia riadtan felnézett, ahogy egy áramvonalas fekete sportkocsi lelassított és megállt előtte. Fényszórói vakító fénybe borították a lányt. Hunyorogva lépett hátra egyet, készen arra, hogy szükség esetén elrohanjon. Soha semmi jó nem származott abból, ha drága autók megálltak az olyanok mellett, mint ő.

Az ajtó kinyílt, és Alexander Blackwell lépett ki rajta.

Mia lélegzete elakadt.

A férfi nem egyszerűen jóképű volt; pusztítóan jóképű volt. Toronymagas termetével, széles vállával, görög istenekhez méltó arcvonásaival és a magabiztosság olyan kisugárzásával, ami figyelmet követelt, Alexander Blackwell minden ízében az a rejtély volt, akinek mondták. Jelenléte letaglózó volt, az a fajta jelenlét, ami kiszorította a levegőt az ember tüdejéből, még mielőtt észbe kapott volna.

Hanyagul az autójának dőlt, tekintetét úgy szegezte a lányra, mintha a világ minden ideje a rendelkezésére állna.

– Szia – mondta, hangja sima volt, de átütött rajta az arrogancia éle.

Mia pislogott, nem volt biztos benne, hogy az agya nem űz-e tréfát vele. Kétszer is hátranézett, biztos volt benne, hogy valaki máshoz beszél. Egy „Blackwell” biztosan nem hozzá beszél.

– Hozzád beszélek, Turner – mondta a férfi gúnyos mosollyal.

A lány elméje kiürült. Csak dadogni tudott. – M-mi? Hozzám?

– Aha.

Mia szorosabbra fogta a táskáját. Úgy nézett a férfira, mintha az imént jelentette volna be, hogy az ég zöld. – Miért... miért beszélsz hozzám?

A gúnyos mosoly elmélyült az arcán, majd minden figyelmeztetés nélkül kibökte: – Randizz velem.

Mia lefagyott. A szavak villámcsapásként érték. Jól hallotta? Gyorsan pislogott, várta a csattanót, de a férfi arca komoly maradt, sőt, mintha szórakozott volna.

– Mi? – nyögte ki. – N-neked barátnőd van.

Alexander vállat vont, és zsebre dugta a kezét. – Már nincs. Szakítottunk. Nézd meg a híreket, Turner.

Az a hanyag mód, ahogy ezt közölte, olyan érzést keltett a lányban, mintha valami alternatív valóságba csöppent volna. Az agya alig bírta követni az eseményeket.

– Nem értem – mondta remegő hangon.

– Mennyi?

Mia újra pislogott. – Mi?

– Azt kérdeztem, mennyiért jössz el velem randizni?

Kellett egy másodperc, mire feldolgozta a szavakat. Álla leesett, ahogy a felismerés beléhasított. – Te... te fizetni akarsz nekem, hogy randizzak veled?

– Talán – mondta a férfi olyan közönyös hangon, mintha az időjárásról csevegne.

– Miért? – követelte a választ a lány, hangja a zavarodottságtól egyre élesebb lett. – A nevemet sem tudod!

– Eleget tudok, Turner.

Te jó ég, mennyire utálta, ha így szólították.

Mia érezte, ahogy a kimerültség alatt felhorgad benne a harag. Kezei ökölbe szorultak az oldalánál. – Nem – mondta határozottan.

Alexander felvonta a szemöldökét. – Mi?

– Azt mondtam, nem.

A férfi félrebillentette a fejét, őszintén meglepődve. – Miért?

Mia hitetlenkedve bámult rá. – Hogy érted azt, hogy miért? Nem is ismersz. Soha életedben nem beszéltél még velem. És most hirtelen mit akarsz... megvenni randikra? Amikor tegnap még láttalak a barátnőddel.

– Ne mondd, hogy figyeltél engem, Turner – mondta a férfi, és visszatért az arcára a gúnyos mosoly.

– Azt szeretnéd – vágott vissza a lány.

– Hidd el, ez nem szerepel a kívánságaim között – mondta hűvösen. Szemeiben vidámság csillant. – Mondd az árat, Turner.

– Azt mondtam, nem! – köpte a szavakat határozottan. – Nem vehetsz meg csak úgy embereket, hogy randizzanak veled. Nem érdekel a dolog.

Alexander mosolya a másodperc töredékére megingott. Közelebb lépett, jelenléte nyomasztó volt, ahogy lenézett a lányra. – Te egy Turner vagy – mondta, hangja elmélyült. – Ne tegyél úgy, mintha lenne bármi büszkeséged.

A lány mellkasa összeszorult, harag bugyogott fel a belsejében. – Kérlek, hagyj békén – szűrte át a fogai között.

A férfi hátralépett, a gúnyos mosoly maszkként tért vissza az arcára. – Három randi. Ötezer, alkalmanként.

Mia szeme elkerekedett. – Mi?

– Hallottad, amit mondtam. Aludj rá egyet, Turner.

És ezzel megfordult, beült az autójába, és elhajtott, otthagyva a lányt szótlanul, kavargó gondolatokkal a káosz közepén.

– Mi a fene volt ez?