~ Violet ~

– Ööö, igen, persze – felelte Violet. – A vacsora jól hangzik.

– Remek. Majd kereslek? – kérdezte a férfi.

– Rendben.

Jesse nem bajlódott a telefonszáma elkérésével. Valószínűleg már megszerezte az őrsön, mert Violetnek egy rakás papírt kellett kitöltenie. A férfi még utoljára rámosolygott, mielőtt elhajtott a kocsival. Violet még egy másodpercig utána bámult, majd sarkon fordult, és elindult a bérház felé.

– Ugye tudod, hogy randinak szánta?

Violet hirtelen meghallotta Dylan tiszta hangját. Épp felfelé vonszolta a lépcsőn, és kiderült, hogy az öccse egész idő alatt ébren volt. Violet azonnal elengedte a karját, Dylan pedig nagy puffanással a földre huppant.

– Au! – méltatlankodott.

– Pofa be, Dylan. Épp most mentette meg az irhánkat – sziszegte Violet, és folytatta útját felfelé a lépcsőn.

– Tulajdonképpen te tetted. Te mentetted meg mindannyiunk irháját – kuncogott Dylan, és követte a lányt. – Köszi szépen, Vi.

Violet mélyet sóhajtott. A legkevésbé sem érdekelte a maffia, csak Dylan miatt aggódott. Ha feladta volna őket, Dylant is magukkal rántották volna. Csak ezért hazudott miattuk a zsaruknak.

És ez már eggyel több volt a kelleténél.

Dylan és Violet már majdnem az ajtóhoz értek, de Violet megállította az öccsét, mielőtt bement volna. Volt még egy utolsó mondanivalója, és nem akarta, hogy az anyjuk meghallja.

– Dylan, abba kell hagynod ezt – mondta Violet meglehetősen szigorúan.

– Micsodát? – tettette a hülyét a fiú.

– A privát bulikat. Megvagyunk nélkülük is. Főleg, ha kapcsolatban állnak a... rohadt maffiával! – sziszegte Violet az utolsó részt, hogy csak Dylan hallja.

– Ó, tényleg? – gúnyolódott Dylan. Aztán elővette a telefonját, és megmutatta Violetnek a kijelzőt. – Nézd meg, mennyi borravalót kaptam csak a tegnap estéért.

– Ez csak a borravaló? – tátotta el a száját Violet. A nullákat bámulta, amelyek a Dylan Venmo-fiókjára érkezett utolsó utaláshoz tartoztak.

– Tízezer dollár egy éjszakáért, bébi – kiáltotta Dylan, és eltette a telefonját. Elfurakodott a megdöbbent Violet mellett, és kinyitotta a lakásuk ajtaját.

Tízezer dollár csak borravalóra? Egy személytől? Egy éjszakáért?

– Anyu, megjöttünk! – jelentette be büszkén Dylan, és belépett. Violet követte őt.

– Violet, Dylan, merre jártatok? – jött elő az anyjuk aggódó tekintettel.

– Volt egy kis dolgunk a Unionban – mondta a fiú egyszerűen. – Sokáig tartott, úgyhogy végül ott aludtunk.

– Ó, rendben. Kértek reggelit? – az anyjuk meg sem várta a választ, máris döntött: – Csinálok nektek reggelit.

– Nem, anya, minden oké. Fáradt vagyok, csak aludni akarok – mondta Violet.

– Badarság, enned kell valamit. Nézz rá magadra, olyan vékony vagy – az anyja nem fogadta el a nemleges választ. – Csak egyél egy kicsit, utána aludhatsz.

Barbara Carvey belépett a konyhába, fia és lánya pedig közvetlenül utána. A mai jó nap volt Violet anyja számára. Úgy tűnt, a legtöbb dologra emlékszik. Az ilyen napokat Violet áldásnak tekintette. Így hát, bár egész éjjel nem aludt, és majd meghalt egy forró zuhanyért, engedelmeskedett anyja kérésének, és a családjával reggelizett.

Violet, Dylan és Barbara a kis étkezőasztal köré ültek, és megették a tojást és a szalonnát, amit Barbara készített. Dylan és Barbara egy tévéműsorról beszélgettek, amit Barbara tegnap este nézett, Violet pedig kikapcsolt. Többnyire hallgatott, de élvezte a megnyugvást, amit anyja és öccse közelsége jelentett.

Őszintén szólva Violet még mindig a tízezer dolláron járt az esze, amit Dylan borravalóként kapott. Gyorsan fejszámolt: ha Dylan ezt csak hetente egyszer meg tudná csinálni, havonta negyvenezer dollárral lennének gazdagabbak. Ennyi pénz sokáig kitartana, különösen úgy, hogy még fizetniük kell a jelzálogot és apjuk adósságát. És nem mellékesen Barbara is jobb kezelést kaphatna az Alzheimer-kórjára.

– Szóval, elmégy vele randizni? – törte meg hirtelen Dylan hangja Violet ábrándozását.

– Tessék? – nézett fel ösztönösen. Anyja és öccse egyenesen rá bámultak.

– Randizni? – ismételte meg Barbara Dylan szavait. – Violetnek randija lesz?

– Igen, egy rendőrrel – vihogott Dylan.

– Nem, ez nem randi. Csak egy vacsora – nézett rá szúrós szemmel Violet.

– Egy rendőrrel? – Barbara most már nagyon érdeklődő volt. – Hogy ismerkedtetek meg?

– A rendőrség kihallgató szobájában... – válaszolta viccesen Dylan, de Violet gyorsan a lábára lépett, hogy elhallgattassa.

– Nem, ne hallgass rá – mondta gyorsan Violet. – Ő Jesse Miller, anya. Régen az utca végén lakott.

– Ó, Jesse Miller – nézett fel Barbara, mintha erősen gondolkodna valamin. – Emlékszem rá. Jóképű gyerek.

– És elhívta Violetet randizni – szólt közbe ismét Dylan.

– Csak vacsora – forgatta a szemét teátrálisan Violet. – Különben is, egy ilyen pasit sosem érdekelne egy olyan lány, mint én.

– Hogy érted ezt? – kérdezte az anyja.

– Ő, szóval, gyönyörű. Én meg olyan... átlagos vagyok – sóhajtott, és az arcára meg a testére mutatott.

Violetnek sosem volt nagy szerencséje a fiúkkal. Mindig túl könyvmoly és komoly volt. Amikor a gimnáziumban az összes lány sminkvideókat csinált a YouTube-ra vagy TikTok-videókat gyártott, Violet a könyvtárban tanult, vagy a kávézóban dolgozott. Az olyan srácok, mint Jesse Miller, sosem vennének észre egy hozzá hasonlót. Az egyetlen ok, amiért olyan kedves volt vele, az az, hogy régen szomszédok voltak, és sajnálta, hogy az ő ártatlan kis személyét is berángatták a rendőrségre.

– Ez butaság, Vi. Gyönyörű vagy. És rengeteg fiú rajong érted – tiltakozott az anyja.

*Persze, hogy ezt kell mondanod, anya. Te vagy az anyám.*

– Pff, persze, melyik fiúk? – horkant fel.

– Az, amelyik az ajándékot küldte neked.

– Milyen ajándékot?

– Jött egy csomag a részedre. Ma reggel érkezett.

– Nekem?

– Egy nagyon kedves, öltönyös úr küldte. Betettem a szobádba.

Violet összehúzott szemmel nézett anyjára, de Barbara csak vállat vont. Még fiúbarátai sem voltak, nemhogy udvarlója.

– És nem emlékszem, hogy rendeltem volna bármit az Amazonról... – halkult el a hangja.

Ráadásul az Amazon futárai nem viselnek öltönyt.

Violet nem tudott tovább várni. Azonnal felpattant, és a hálószobájába rohant. Kis lakás volt, így nem telt sok időbe, míg odaért. Violet kinyitotta az ajtót, és egy nagy fehér dobozt talált odabent. Odament a dobozhoz, és ujjaival végighúzta a fedelét. Violet érezte a doboz kemény anyagát, és tudta, hogy ez drága csomagolás lehet.

Határozottan nem Amazon.

Lassan és óvatosan Violet felnyitotta a fedelet, és elállt a lélegzete a látványtól. A dobozban lila virágok pompás elrendezése lapult. Pontosabban rózsák. Violet életében nem látott még ilyen gyönyörű virágokat.

– Hűha, ezek jó drágának tűnnek.

Violet felkapta a fejét, és meglátta Dylant az ajtófélfánál állni. Egy tányért tartott a kezében, és evett, miközben besétált a szobába.

– Nem is tudtam, hogy léteznek lila rózsák – kuncogott magában Violet. Látott már rengeteg vörös, rózsaszín vagy fehér rózsát. De ilyen színben még soha.

És Violet Rose a nevem.

– Kitől van? – kérdezte Dylan.

Violet megpróbált a doboz mélyére nyúlni, hogy lássa, van-e ott kártya, és a doboz alján, a rózsák alatt talált is valamit, ami borítékra hasonlított. Kihúzta; egy nagy fehér boríték volt, túl vastag ahhoz, hogy csak egy kártya legyen.

Violet és Dylan kíváncsian összenéztek, miközben Violet a nehéz borítékot tartotta a kezében. Aztán bekukucskáltak a belsejébe, és az álluk a padlón koppant.

– Te jó ég, Dylan! – hapogta Violet. A keze remegett.

– A picsába! – motyogta Dylan. – Ez itt harmincezer lepedő.

A fehér borítékban három, tízezer dolláros pénzköteg lapult. Violet csak akkor tartott ennyi készpénzt a kezében, amikor a kasszát számolta a munkahelyén.

A borítékban volt egy kis fekete kártya is. Dylan döbbenten figyelte, ahogy Violet előhúzza a fekete kártyát.

– Mi áll rajta? – kérdezte.

Violet nagyot nyelt, ahogy elolvasta az arany tintával írt egyetlen sort. Még a száját sem bírta kinyitni, hogy megszólaljon. Egyszerűen megmutatta a kártyát Dylannek, és hagyta, hogy ő maga olvassa el.

„Így már kvittek vagyunk. – D V Z.”

*

*

*

- - - - - Folytatása következik - - - - -