~ Violet ~

– Elnézést, kérhetnék egy cappuccinót elvitelre?

Ábrándozása közepette észre sem vette, hogy egy vendég várakozik előtte. Violet gyorsan eltette a telefonját, és felnézett. Egy elegáns fekete öltönyös férfi állt ott, aki egyenesen őt nézte.

– Egy cappuccino, máris készül – mondta, miközben sebesen kezelte a pénztárgépet.

Violet hirtelen idegesnek érezte magát, ahogy a kávéfőzővel foglalatoskodott. Sosem látta még ezt a férfit, és bár New Jersey belvárosában nem számított újdonságnak öltönyös alakokat látni, a Van Zandt klánnal való találkozása óta már sosem tudott ugyanúgy tekinteni az öltönyösökre.

– Itt a cappuccinója, köszönöm a türelmét – mosolygott Violet, és átnyújtotta az idegennek az italt.

– Kösz, tartsa meg a visszajárót – a férfi letett egy ötdollárost, és kisétált az italával.

Violet felsóhajtott, és elvette a pénzt a pultról. Aztán újra a telefonjára gondolt, és Jesse vacsorameghívására. Violet még mindig azon gondolkodott, mit mondjon, amikor a telefonja hirtelen csörögni kezdett.

Jesse az…?

Violet gyorsan előhúzta a telefonját, és arca elkomorult, amikor meglátta Dylan nevét a képernyőn. Azon gondolkodott, hogy megnyomja az elutasítás gombot, de mivel a kávézó úgyis üres volt, úgy döntött, fogadja a hívást.

– Dylan, dolgozom. Mi az?

– Vi, anya elesett – Dylan hangja kissé remegett.

– Micsoda?

– Most a St. Jude-ban van. Ide tudsz jönni?

Violet egy pillanatra azt hitte, ez valami vicc, de még Dylan sem tenne ilyet vele.

– Kérlek, Vi – mondta újra a fiú. – Nem tudom, mit tegyek.

Violet gondolkodás nélkül levette a kötényét, és az üzletvezető irodájába masírozott.

– Azonnal ott vagyok – mondta.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

– Mi a fene történt? – szegezte neki a kérdést Violet, amint meglátta Dylant a kórház várótermében ülni.

– Nem tudom, otthon voltunk, én a nappaliban voltam, ő a fürdőszobában, és csak úgy… elesett – Dylan zavarodottnak, fáradtnak és rémültnek tűnt.

Violet felsóhajtott. – És mit mondtak az orvosok?

– Még végeznek néhány vizsgálatot, de eltört pár csontja, és műtétre lesz szüksége.

– Műtétre?

– Igen, és mivel anya az Alzheimer-kór miatt nem jogosult a Medicaidre, lehet, hogy a teljes árat nekünk kell állnunk.

– Nos, a pénz miatt ne aggódj, nekem van valamennyi – mondta Violet, arra a harmincezer dollár készpénzre utalva, amit a múlt héten kapott. Még nem nyúlt hozzá, csak ott állt a bankban. – Elmehetek most rögtön az ATM-hez, és odaadhatom neked.

Dylan felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Ennél sokkal többre lesz szükségünk, Vi. Nem beszélve a gyógyszerekről, az orvosi vizsgálatokról, és lehet, hogy anyának fizikoterápiára is szüksége lesz.

Dylan a fejéhez kapott, és frusztráltan beletúrt a hajába. Violet mélyet lélegzett, és leült mellé. A fiú vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította.

– Hé, kitalálunk valamit, ígérem – mondta megnyugtatóan, bár ő maga sem tudta, hogyan mászhatnának ki ebből. – Mikor láthatjuk?

– Amint kijött a műtőből. A nővér szerint valószínűleg még egy órát igénybe vesz.

Violet bólintott, és hátradőlt a széken. Dylan elfordította a fejét, és Violet észrevette, hogy a fiú szemei kezdenek fátyolossá válni.

– Hé, minden rendben lesz – mondta, de Dylan csendben maradt, és csak bámult ki az ablakon.

Violet a kórház falaira vetette pillantását, és gondolatai elkalandoztak. A súlyosságtól függően ez a műtét legalább húsz-harmincezer dollárba kerülhet. Hozzátéve a gyógyszereket, a fizikoterápiát és az egyéb költségeket, az végösszeg akár a százezer dollárt is elérheti. A családjuk egy normális életet is alig engedhetett meg magának, nemhogy ezt.

Csodára lesz szükségünk, hogy ezen túljussunk – gondolta magában.

És hirtelen, mintha imái meghallgatásra találtak volna, egy elegáns fekete öltönyös férfi lépett elé. Fiatal férfi volt, valószínűleg a húszas évei elején járhatott, hosszú barna haja takarosan hátra volt kötve. Violet megnézte az arcát, és valahogy ismerősnek tűnt. A férfi rámosolygott, de tekintete leginkább Dylanre szegeződött.

– Dylan Carvey? – kérdezte.

Dylan ösztönösen odafordította a fejét, és összehúzta a szemét.

– Ki maga? – kérdezett vissza.

– Egy hete találkoztunk futólag a Unionban – nyújtotta a kezét Dylannek a férfi. – Adrian Luciano vagyok, Mr. Van Zandt tanácsadója.

Dylan gondolkodás nélkül kezet rázott a férfival, és gyorsan talpra ugrott. Violet felkapta a fejét, és nagyot nyelt a név hallatán. Dylannel aggodalmas pillantást váltottak.

– …Rendben, szóval miért keres? – kérdezte Dylan udvarias, de óvatos hangon.

– Elnézést kérek, hogy ilyen nehéz pillanatban zavarom, de Mr. Van Zandt találkozót kért önnel.

– Velem?

– Igen.

– M-miről lenne szó?

– Csupán… társalgás – mondta úgy, mintha a szónak más jelentése lenne. – Többet is megtud majd, amint megérkezett a birtokra.

A birtokra?

Violet és Dylan ismét egymásra néztek. A maffiafőnök tanácsadója egészen a kórházig nyomozott Dylan után, hogy a birtokukra hívja egy találkozóra. Ez nem lehet hétköznapi találkozó. És bár nem tudták, miről van szó, számukra ez csak egyet jelenthetett.

Ez bajt jelent.

*

*

*

- - - - - Folytatása következik - - - - -