6. fejezet

*„A szakértelem és az önbizalom egy legyőzhetetlen hadsereg.”

George Herbert*

– Futás tovább! Még húsz kört akarok látni, mielőtt vége az órának!

Azt hinné az ember, hogy ha az emberi mivoltom valaha is a javamra válhatna, akkor az a harcosképző alóli felmentés lenne – ez a kötelező tantárgy, ahol a fiatal vérfarkasokat képezik ki harcra és küzdelemre.

De tévedne.

Annak ellenére, hogy nem tudtam vérfarkassá változni (és soha nem lennék falkaharcos sem), ugyanúgy részt kellett vennem a kiképzésen, mint mindenki másnak. Többször próbáltam rábeszélni apát, hogy engedje meg a lógást, mint amennyit meg tudnék számolni, de hajthatatlan volt. Úgy gondolta, ez jó módja annak, hogy beilleszkedjek, hogy „erősnek érezzem magam, mint egy farkas”.

Sajnos gyakran épp az ellenkezőjét értük el vele.

Egy vérfarkasnak húsz kört lefutni a nagy, nyílt pályán, ahol gyakoroltunk, meg sem kottyant. Egy embernek, aki nem nevezné magát sportolónak, ez maga volt a pokol. Az osztálytársaim sorra hagytak le a pályán, nevetgélve és beszélgetve, mintha csak egy kényelmes kocogáson vennének részt.

A lábaim égtek, és minden lélegzetvétel olyan volt, mintha ólomsúly nehezedne a tüdőmre. Több mint két körrel voltam lemaradva mindenki mástól, de szerencsére nem voltam egyedül.

Közvetlenül mellettem a legjobb barátnőm, Kara tartotta velem a lépést. Velem ellentétben ő nem kapkodott levegő után. Ha nem futott volna szándékosan az én tempómban, valószínűleg már két körrel előttem járna, mint minden más farkas.

– Nem hiszem el, hogy találkozhatsz az Alfa Királlyal – mondta, és játékosan rám villantotta a szemét. Göndör fürtjei rugóztak futás közben, és sötét bőrén egyetlen csepp izzadság sem látszott. Gólyaévünk óta barátok voltunk, és ő volt azon kevesek egyike, aki nem került el.

– Nos, ki tudja, hogy ténylegesen szemtől szembe kerülök-e a fickóval – feleltem levegőért kapkodva. – Ez csak valami diplomáciai találkozó.

– Igen, de ez egy diplomáciai találkozó a világ legnagyobb hatalmú Alfáival.

– Ó, tisztában vagyok vele – nevettem kifulladva. – Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez jó dolog. Egy rakás Alfa egy szobában? Az egész át fog menni valami nagy farokméregető versenybe.

– Valószínűleg – nevetett Kara. – Én még mindig féltékeny vagyok. Kíváncsi vagyok, találkozol-e Griffin herceggel. Azt hallottam, irtó dögös.

– Ó, tényleg? Apám szerint ez a találkozó csak fedősztori, hogy a herceg megtalálhassa a társát – mondtam neki, mire Kara szeme elkerekedett.

– Tényleg? Jaj, most már szuperféltékeny vagyok. Képzeld el azt a szerencsés lányt, aki a társa lehet.

Kara tovább lelkendezett, de én földbe gyökerezett lábbal megálltam.

– Várj, Griffin?

Egy olajbarna bőrű kar képe villant át az agyamon, rajta egy nagy griffmadár tetoválással.

*Ne paráztasd magad, Clark. Ez csak véletlen.*

Kara megállt, amint észrevette, hogy már nem futok. – Jól vagy?

– Igen, igen, jól vagyok – mondtam. – Csak kifújom magam. De azt mondtad, a neve Griffin?

Felhúzott szemöldökkel bámult rám, de bólintott. – Igen, Griffin herceg. Nem tudtad?

– Ismersz – vigyorogtam. – Nem igazán követem a vérfarkas pletykákat.

– Igaz – forgatta a szemét Kara. – Azt hallottam, hogy nagyon helyes, de még mindig nem találta meg a társát. Már vagy kilenc éve keresi. El tudod képzelni? Nálam két éve tart, és már úgy érzem, megőrülök a társam nélkül. Nem tudom elképzelni, hogy egy egész évtizedet társ nélkül töltsek.

Bár én sosem éreztem a vonzást, tudtam, hogy a vérfarkasok tizenhat éves korukban képesek felismerni a társukat látásból. A legtöbben két-három éven belül megtalálták a párjukat – ritka volt, hogy egy farkas ennél sokkal tovább húzza anélkül, hogy megtalálná az igazit.

– Biztos kétségbeesett lehet – mondtam. – Főleg, ha ráveszi a Királyt, hogy gyűjtse össze az összes Alfa lányt egy helyre.

– Szerinted működni fog? – kérdezte Kara, majd elkerekedett a szeme. – Mi van, ha megtalálja a társát? Várj! Mi van, ha Lily a társa?

– Úgy értem…

– Lehetséges! – folytatta Kara. – A nővéredben Alfa vér csörgedezik, ahogy Griffin hercegben is. Mindketten erősek. A nővéred lenne a szó szoros értelmében vett királynő.

Megpróbáltam elképzelni Lilyt a trónon, koronával a fején, de a gondolat *rossz* érzést keltett bennem. Keserű szájízt hagyott maga után, bár nem tudtam, miért.

– Talán, ki tudja? – vontam meg a vállam, és próbáltam kiverni a képet a fejemből.

– Hölgyeim! Mi ez a bájcsevej? Köröket kellene futniuk, nem pletykadélutánt tartani! – Kiáltotta béta Jones néhány méterre tőlünk, ránk mutatva. Középkorú férfi volt, rövidre nyírt hajjal és egy hosszú sebhellyel, ami végigfutott az arcán.

– Bocsánat, Béta! – kiáltott vissza Kara. – Clark nehezen kapott levegőt, úgyhogy pihentünk egy percet.

Még a távolból is láttam a rosszallást Béta Jones arcán. – Több mint három éve tanítom magát, Clark – sóhajtott. – És még mindig ugyanolyan rossz formában van, mint az első napon.

A hangja hangos volt, és néhány diák felnevetett.

Nem tudtam megakadályozni, hogy elpiruljak, de nem válaszoltam Béta Jonesnak.

Bár senki nem bántott közvetlenül – mégiscsak az Alfa lánya voltam –, tudtam, hogy a társaim többsége kétféleképpen érez irántam: vagy viccesnek találták, hogy az emberi testem mennyire küzd, hogy tartsa velük a lépést, vagy szántak.

Nem voltam benne biztos, melyik a megalázóbb.

– Rendben, mindenki – tapsolt Béta Jones. – Keressetek párt, küzdeni fogunk.

Több osztálytársam ujjongott a szavaira, én pedig visszafojtottam egy nyögést Kara mellett. A puszta kezes harc talán szórakoztató volt a vérfarkasoknak, de nekem csak azt jelentette, hogy szétrúgják a seggem.

– Hé, partner – vigyorgott Kara, megragadva a karomat. – Kéred az utolsó szőnyeget?

– Igen, kérlek.

Odasétáltunk a pálya végén összeállított nagy szőnyegek egyikéhez. Kara határozottan szét fogja rúgni a hátsóm, de legalább a szőnyeg tompítja majd az esést.

Mindenki más is párba állt, és Béta Jones a pálya közepére állt. – Ma emberi alakban gyakoroljuk a puszta kezes harcot – mondta. – Lehetnek olyan helyzetek, amikor nem tudtok átváltozni, és fontos tudni, hogyan védjétek meg magatokat. Nos, tudja valaki, mi a leggyorsabb módja egy vérfarkas megölésének, ha emberi alakban van?

Kara keze azonnal a magasba lendült.

*Persze, Mindentudó Kisasszonynál ott a válasz, nem is vártam mást.*

– Igen, Kara?

– Ezüst tőrre vagy kardra van szükség, hogy megsebesítsünk egy vérfarkast emberi alakban – magyarázta. – Ha egy sima késsel próbálják leszúrni vagy megsebesíteni, egyszerűen meggyógyul. De az ezüst legyengít minket, ez az egyetlen dolog, ami ténylegesen megölhet minket.

– Igen – értett egyet Béta Jones, és az osztály többi része felé fordult. – Fontos ezt észben tartani. Nem számít, milyen jó harcos vagy. Ha nincs nálad valamilyen ezüst penge, nem fogod tudni megölni az ellenfeledet. Nos, ahogy mondtam, ma a puszta kezes harcra koncentrálunk. Az nyer, aki először dönti le a partnerét a lábáról.

Kara felé fordultam, aki vigyorgott rám.

– Gondolom, nem fogsz kesztyűs kézzel bánni egy gyenge, kis emberrel? – ugrattam, miközben harci állásba helyezkedtem.

– Bocs, Clark – mosolygott gúnyosan. – Tudod, hogy szeretlek, de akkor is szétrúgom a segged.

A seggem alig pár másodperccel azután ért földet a szőnyegen, hogy befejezte a mondatot.