Roger csak egyszer találkozott Westonnal.

Azon a napon, amikor Stella és Weston megkapták a házassági anyakönyvi kivonatot, Weston meghívta Rogert egy étkezésre.

Weston a kívülállók előtt mindig fenntartotta az úriember imázsát, modora kifogástalan volt, így Rogernek jó benyomása volt róla.

Abban a pillanatban Stella kábultan bámult Rogerre, visszafojtva a lélegzetét.

Miért volt itt Weston?

Az előbb még a hívását sem fogadta.

Roger nem vette észre, hogy Stella furcsán viselkedik. Izgatottan integetett az ajtó felé, és kiáltozott: – Sógor!

Ám a férfi csupán elhaladt mellettük anélkül, hogy megállt volna.

Végül Roger zavartan leengedte a karját. – Nővérkém, a sógor eltévesztette a szobát?

Ezzel a lendülettel fel akarta emelni a takarót, hogy kikeljen az ágyból. – Biztos rossz felé ment. Megyek, visszahívom.

Stella ekkor tért magához. – Ne menj!

Weston ma reggel hozakodott elő a válással, így lehet, hogy nem miatta van itt. Ezért, ha Roger hirtelen odamegy, talán veszekedésbe keverednek.

Roger nagyon védelmező volt Stellával szemben, de fiatal kora miatt hajlamos volt az impulzivitásra, és Stella nem akarta, hogy bajt keverjen.

Hamarosan elválnak Westonnal, így nem akart semmilyen zűrt ebben az időszakban.

Legalább arról gondoskodnia kellett, hogy Roger orvosi költségei biztosítva legyenek.

Roger összeráncolta a homlokát. – Nővérkém, mondd meg az igazat. Összevesztél a sógorral?

Stella tekintete megremegett. – Ne agyalj túl sokat. Jól vagyunk.

Látva, hogy a fiú még többet akar kérdezni, Stella gyorsan felállt. – Megyek és megkérdezem az orvost, van-e valami, amire figyelnünk kell. Maradj itt és pihenj jól.

– Nővérkém!

Stella becsukta az ajtót, és a kórterembe zárta Roger tiltakozását.

Finoman kifújta a levegőt. Épp el akart fordulni, amikor a folyosó végén meglátott egy férfit, akit túlságosan is jól ismert, ugyanakkor semmit sem tudott róla.

Weston felé nézett. Arca, mint mindig, szelídnek és méltóságteljesnek tűnt, de semmilyen érzelmet nem mutatott.

Kifejezésében nem volt melegség, ahogy Stellát tanulmányozta, majd egy pillanat múlva odalépett hozzá.

– Rogert jöttél meglátogatni? – Lépett oda a nőhöz, és a kórterem névtáblájára pillantott.

Stella válaszul csak morgott egyet. Megpróbálta kerülni a férfi tekintetét, amikor meglátott egy vizsgálati lapot a kezében. – Miért van itt, Ford úr?

A férfi kezében lévő papírra mutatott, és megkérdezte: – Kivizsgálásra jött? Hol érzi rosszul magát, Ford úr?

Ford úr...?

Weston homloka enyhén összeráncolódott e megszólítás hallatán.

Így szólította őt Stella, amikor először megkapták a házassági anyakönyvi kivonatot.

Miután elkezdtek együtt élni, a nő szégyenlősen odament hozzá, és megkérdezte: – Ford úr... Lehetne, hogy ne szólítsam Ford úrnak? Egy házaspár esetében elég távolságtartónak hangzik, ha így szólítják egymást.

Weston nem az a típus volt, aki törődött volna az ilyen apróságokkal, így hanyagul válaszolt neki: – Tégy, ahogy jónak látod.

Azonban sosem számított arra, hogy néhány hónap elteltével újra ezt a megszólítást hallja majd a nő szájából.

Mivel nem volt hozzászokva a hirtelen változáshoz, kissé megdöbbent.

Épp meg akart szólalni, amikor eszébe jutott, hogy felhozta neki a válást. Feladta, és inkább gúnyos mosolyra húzta a száját. – Hát nem te ismered a legjobban a testemet?

A megdöbbent Stella csak akkor eszmélt rá a helyzetre, amikor meglátta ugyanazt az intenzív pillantást a férfi szemében, amit tegnap este az ágyban. – Ford úr...

Amikor a férfi látta, hogy pír szökik a nő arcába, az a megmagyarázhatatlan irritáció, amit érzett, kissé enyhült.

Mintha ilyennek kellett volna lennie a nőnek – kicsit kábultnak, kicsit esetlennek és könnyen zavarba jövőnek.

Így sokkal jobban nézett ki, legalábbis a férfi számára.