Amica.

Éles zihálással ébredek, fejemet balra, majd jobbra kapom. Ez nem az én szobám.

Szaporán pislogok, próbálom megtalálni a talajt a lábam alatt, de itt semmi sem ismerős – az ágy, a bútorok, még a levegő is más. Ez nem a Vaskarom.

Lelököm magamról a takarót, sietve félredobom, amíg a talpam a padlót nem éri – keményebb, mint vártam. Kiugrom az ágyból. Szinte azonnal járkálni kezdek a szobában, kétségbeesetten keresve valamit – bármit –, aminek értelme van. Szemem megakad egy kis órán, melynek számai visszamerednek rám, megerősítve félelmeimet.

Hat óra. Hat órán át aludtam!

Dane... Tényleg itt hagyott?

Nem, ez nem lehet igaz. Nem lehet. A lélegzetem felgyorsul, mellkasom összeszorul, ahogy körbefordulok, kétségbeesetten keresve a kiutat ebből a furcsa szobából. Könnyek csípik a szememet, benedvesítik arcomat, bár próbálom visszatartani őket, és a menekülésre gondolni. Elrohanok a folyosók mellett – kell lennie egy útnak. A hálószoba folyosója végtelenül nyúlik el, minden kanyar egy újabb ismeretlen térbe vezet. Hol van az a rohadt kijárat?

Hirtelen megállok – a tükörképemet bámulom az egyik szoba tükrében. A lélegzetem ismét elakad. Ott van. A harapás. Mély és sötét, a bőrömbe vésve, mint egy átok. Felszisszenek, remegő ujjaimmal megérintem. Hogyan...? Miért?

Miért tette ezt velem?

– Ezra? – kiáltom remegve, kétségbeesetten várva a választ a farkasomtól.

– Ezra?! – üvöltöm ezúttal, de nem válaszol.

– Tudom, hogy hallasz. – suttogom, inkább magamnak, mint neki.

Mégis figyelmen kívül hagy.

Kirohanok a szobából, ami egy gardróbnak tűnik. Menekülni kezdek, és végül, a hálószoba végén, ott egy nagyobb ajtó – egy kijárat. Feltépem, és egy főfolyosóra jutok. A tér elnyúlik előttem, számos ajtóval szegélyezve, amelyek további ismeretlen szobákba vezetnek. Megtorpanok, ajkamba harapva gondolkodom.

Nem használhatom a bejárati ajtót. A gammák – láttam őket korábban. Azonnal elkapnának, ha csak úgy megpróbálnék elfutni. Nem. Más kiút kell.

Egyenként nyitni kezdem az ajtókat a folyosón, keresve valamit – egy nagy ablakot, egy rést, egy kijáratot –, bármit, ami kivezethet. Kezem remeg, ahogy lenyomom a kilincseket, de nem tárnak fel semmi hasznosat. Mígnem – ott. Egy ablak. Elég nagy ahhoz, hogy átférjek rajta.

Belépek a szobába, és az ablakhoz rohanok. A hűvös üveg az ujjaimhoz simul, ahogy kinézek, kétségbeesetten keresve a menekülést. De amikor lenézek, a gyomrom összeszorul. Nincs mire állni, nincs párkány, nincs kapaszkodó – csak a végtelen mélység. Valami toronyban vagyok, sokkal magasabban, mint képzeltem. Ez a hely, ez a Vérátok-ház masszívabb, mint bármelyik kastély, amit valaha láttam.

Kétségbeesetten pásztázom a környezetet, amíg a szemem meg nem akad valamin – balra egy hatalmas fa nő közel a külső falhoz. Vastag ágai elég erősnek tűnnek a mászáshoz. Ha eljutnék egy hozzá közelebbi ablakhoz, talán lenne esélyem.

Az éjszaka sötétbe burkolja a külvilágot, némi fedezéket nyújtva. A gammák nem szúrnak ki könnyen a sötétben. Ezzel a gondolattal elszakadok az ablaktól, és kirohanok abból, ami egy fogadóhelyiségnek tűnik. A tér menta és bőr illatát árasztja, de alig fogom fel.

Ahogy kilépek a tompa fényű folyosóra, megállok. Először halvány, de minden lépéssel tisztábbá válik – nyögések. Az intimitás összetéveszthetetlen hangjai.

– Áh, igen... vígy magadévá...

Egy női hang hasít bele a csendbe. Ezt mély, torokhangú hörgések követik egy férfitól. Lefagyok, elborzadva, testem ösztönösen a falhoz tapad. Kíváncsiság tölt el – vagy talán pánik –, valamelyik előrehajt. Közelebb araszolok, bekukucskálva a résnyire nyitott ajtón.

Odabent meglátom őt – rajta lovagol. A nő teste lassú, őrlő ritmusban mozog rajta, fejét hátraveti, kéjben nyögve. A férfi keze a nő combját markolja, szeme csukva, ahogy a nő lovagolja.

Felszisszenek, túl hangosan.

A férfi szemei kipattannak, és egy másodpercre minden megáll. Ő az, Deckard! Pánik áraszt el, és mielőtt észbe kapnék, már rohanok is, olyan gyorsan, ahogy a lábam bírja.

Egy másodperc sem telik el, és érzem, hogy szorosan mögöttem van. Már a tudattól, hogy valahol mögöttem van, feláll a szőr a tarkómon. Mielőtt még egy lépést tehetnék, Deckard keze rám fonódik – erősebben, mint bármi, amit valaha éreztem.

Lefagyok, felbámulok rá, azon tűnődve, hogy a pokolba kapott el ilyen gyorsan. Hogyan sikerült felvennie a nadrágját ilyen másodpercek alatt?

– Ne... ne érj hozzám – nyüszítem, hátrálva. Kezét végigfuttatja kócos haján, mentesen minden valódi érzelemtől.

– Ne aggódj – mondja komor éllel a hangjában. – Még el sem kezdtük...

Jobban kéne éreznem magam attól, hogy ő és a nő a szobában még nem kezdték el az aktust?

Nézem, ahogy becsatolja az övét; titáni mellkasa még mindig fedetlen. Testét hegek csúfítják – küzdelmek, halálos sebek és egyebek bizonyítékai. Cakkos vonalak keresztezik mellkasát és hasát, mindegyik a pletykák szerinti brutális természetére emlékeztet.

– Megjelöltél! – A hangom nyers.

Tekintete élesedik. – Társak vagyunk. Fel kell frissítenem az emlékezetedet? – Keserű gúny van a hangjában, mintha szórakoztatná a daccom.

– Nincs szükségem és nem is akarok második esély társat! Nem tarthatsz itt, és nem kényszeríthetsz arra, hogy az legyek, amit akarsz! – török ki.

Vigyora valami sötétebbé halványul, amikor kiállok magamért. – Széles körben elterjedt, hogy megcsaltad a... volt férjedet, és hogy megfosztottak a címedtől, mint a Vaskarom falka lúnája. Nem hiszem, hogy odatartozol többé. Mondd, mi a terved? – Hangja hideg, tárgyilagos, mintha az időjárásról beszélne.

Combjába vájja az ujjait, és közelebb lép hozzám, folytatva füstös, gúnyos morgását.

– Ha nem akarsz engem második esély társadnak, utasíts el. – Szeme szentségtelen borostyán tűzben ég, bár mély ezüst színű, és olyan pillantással tart fogva, ami inkább illene a pokolba.

Ahogy bámulom, bátorságom meginog, és tekintetem lesütöm. Menekülni akarok. Sikítani akarok. Ő egy fenevad.

Deckard gúnyosan végighúzza kezét a testén, ajkai undorral görbülnek. – Biztos vagyok benne, hogy nem kívánsz kötődni egy két lábon járó rémálomhoz, mint én. Tehát emeld fel a kezed, és mondd ki azokat a szavakat.

Remegő lélegzettel felemelem a kezem, de a farkasom belül sikít.

– Nem. Ne utasítsd el! Amica, szükségünk van rá, hogy megvédjen minket.

– Ő mindenünk, amink van. Szükséged van rá.

Nincs szükségem senkire, hogy megvédjen. Ellenkezem, fogcsikorgatva és lenyelve a gombócot a torkomban.

Függetlenül attól, mit mond a farkasom, nem fogadom el. Nem ismerem ezt a férfit. És abból, amit látok, ő sem akar engem. Hogyan érezhetném magam védettnek, ha még csak biztonságban sem érzem magam mellette? Talán Ezra téved ebben. Talán azért, mert annyira összetört a szíve Dane miatt – biztosan a fájdalom beszél belőle, nem a logika. Hogy lehetséges, hogy kapok egy második esély társat, amikor még 24 órája sincs, hogy elutasítottak? Ez valami kegyetlen sors, hogy egyik farkastól a másikig lökdösnek?

Kezem kontrollálhatatlanul remeg, de kényszerítem, hogy stabil maradjon, ahogy felemelom. Deckard vár, engem figyel, szinte várakozóan. Épp amikor szétnyitom az ajkam, készen arra, hogy elutasítsam, egy hang hátulról megállít.

– Amica, várj!

Élesen hátrafordulok, és egy idősebb nőt látok, akit felismerrek – az egyik vén, aki a sorsomról döntött. Ösztönösen hátralépek egyet. Senkiben sem bízom itt.

– Ne hagyd, hogy bolondot csináljon belőled! Hibát követsz el – mondja, hangja tele aggodalommal, bár a Vérátok falkából való.

Talán, csak talán hittem volna neki, ha nem lenne közülük való.

– Ez... ez az egész egy tévedés – lihegem.

– Tudom, mit érzel – folytatja gyengéden. – Úgy érzed, mintha a választásaidat elvették volna tőled. Egyik társtól a másikig rángatnak, beleszólás nélkül, és most csapdában vagy. De ígérem neked, itt több szabadság van, mint képzelnéd – ha hagyod, hogy megmutassam.

– Bria, elég legyen! – csattan fel Deckard. Arckifejezése változatlan, hidegvérű.

– Miért dobnád el az esélyt, hogy a Vérátok falka lúnája legyél? – kérdezi a nő, teljesen figyelmen kívül hagyva Deckard parancsát. – Ha elmégy, Dane alfa volt társaként bélyegeznek meg, és a világ gúnyolni fog a hibáidért. De itt imádni fognak, a hibáid ellenére is.

Szavai nagyobbat ütnek, mint szeretném. Először tétovázom. A hazugságokra gondolok, amiket Dane terjesztett rólam, és a valóság lesújt. Szégyenfoltként, kitaszítottként bélyegeztek meg. Dane már gondoskodott róla, hogy ne tehessem be a lábam a családom otthonának közelébe sem. A falka már azelőtt ellenem fordult, hogy eljöttem volna. Most már nincs ott helyem.

– A Vérátok falka lúnájának lenni uralkodást jelent, nemcsak Feketevíz Város, hanem az egész ország felett. A szavad törvény lehet.

A nő a remegő kezemért nyúl, és gyengéden leengedi. Tekintete fogva tartja az enyémet, és abban a pillanatban világossá válik számomra. Ez az egyetlen választásom. Fetreghetnék a fájdalmamban, duzzoghatnék, és hagyhatnám, hogy a kétségbeesés felemésszen. De mi hasznom lenne abból?

Nem jobb összetörtnek érezni magam, mégis hatalmat birtokolni – olyan hatalmat, amely biztosítja, hogy soha többé ne bánjanak velem úgy, mint korábban? Hogy soha ne alázzanak meg, ne dobjanak félre újra.

De meg tudom tenni? Képes vagyok kötődni egy második esély társhoz – egy férfihoz, akit nem kértem, egy férfihoz, aki nem érez irántam szeretetet? Egy férfihoz, akinek tekintete lyukat éget a mellkasomba. Még most is, ahogy rágondolok, érzem az árnyékát rajtam, hangtalanul ólálkodva nagy termetével, gondosan tanulmányozva a döntést, amit hozni fogok.

Választottam. Ezúttal nem érdekel a szerelem. Csak azt akartam, hogy megvédjenek.

– Én... Én maradok. – választom.