Xylia torka elszorult, ahogy tekintetét Tessára szegezte. Hangja alig volt hallható.

– Miért van rajtad az a medál?

Tessa egy pillanatra megdermedt, majd ösztönösen a tenyerébe zárta az ékszert.

– Ó, ez? Connor adta nekem. Miért?

A hangneme tökéletesen lezsernek tűnt, de Xylia számára üvegcserepekként vágott.

– Tudtad, mennyit jelent nekem ez a medál. – Connor felé fordult, hangja nyers volt. – Mielőtt börtönbe mentem, én magam adtam a kezedbe.

Xylia azért bízta Connorra, mert rettegett, hogy a rácsok mögött valami történik vele. Az a medál sokat ért, de ami még fontosabb, pótolhatatlan volt. A fejében nem tudta összerakni a képet. „Tényleg odaadta Tessának?”

Connor összeráncolta a homlokát, kifejezéstelen pillantást vetett rá, és nyugodtan így szólt:

– Ez csak egy medál, Xylia. Régen nem voltál ilyen ésszerűtlen.

Xylia érezte, ahogy a jég végigkúszik a mellkasán. Arra gondolt: „Csak egy medál? Tudja, hogy a Nagyié volt.”

Xylia emlékezett arra a télre, amikor hóvihar tombolt. A lánc elszakadt, és a medál a hóbuckák közé esett. Egész éjjel a térdén csúszva ásta a havat, amíg a keze ki nem repedezett és vérezni nem kezdett.

Connor mindezt látta. És most azt mondta: „Ez csak egy medál.”

Xylia lehajtotta a fejét, hangja remegett.

– Ez az egyetlen dolog, amit a Nagyi rám hagyott.

– Ó, hát ennyi az egész. – Tessa felnevetett, vigyorogva, mintha valami nagyon okosat mondott volna. – Ne vedd rossz néven, de te még csak nem is vagy igazi Schultz.

– A Nagyi az én nagyim volt. Néha hiányzik, szóval persze, hogy meg akartam tartani valamit tőle.

Xylia tekintete megfagyott.

– Nem kaptad meg már az örökségét? Ez a medál volt az egyetlen dolog, amit ő maga adott nekem.

Laurel azt mondta: „Lehet, hogy vér szerint nem vagy az enyém, de a szívem szerint igen.” Úgy adta át a medált, mintha egy ígéret lenne. Az örökséget, a medált, mindent neki szánt.

És a végén Tessa vitte az örökséget. Connor azt mondta neki, ne harcoljon, így ő elsétált, csak a medállal. Most Tessánál volt az is.

– Ugyan már, ne rendezz jelenetet. Veszek neked egy másikat – mormogta Connor, homlokát még szorosabbra ráncolva. Hangjában semmi melegség nem volt. – Tessa a testvéred. Laurel pedig az ő nagyanyja volt eredetileg. Ez csak egy nyaklánc. Miért vagy ilyen kicsinyes emiatt?

A szavai kivájták Xylia lelkét. Teste remegett, hangja reszketett.

– Csak azt akarom, ami az enyém. Ettől miért lennék kicsinyes?

– Anya, csak a féltékenység beszél belőled – szólt közbe Sonny, homlokráncolva. – Ez nem menő. Amikor Tessáról van szó, mindig ki akarsz szúrni vele.

És magában hozzátette: „Anya mindig olyan szigorú volt velem. De Tessa? Ő volt az, aki titokban finomságokat csempészett nekem, hagyta, hogy szórakozzak. Tessa azt mondta, ez a szabadságról szól.

De amikor Anya rajtakapta, hogy engem is visz magával, mindig kiakadt. Ez féltékenység. Nem értem. Mi a baj azzal, ha valaki szabad akar lenni?”

Folytatta, kis hangja éles volt, mint a kés:

– Apa és én értjük. Kijöttél a börtönből, sérült vagy és bizonytalan. De ez nem jelenti azt, hogy ezt Tessán kellene levezetned.

– Nem az a baj, hogy rokkant vagy. A baj az, amikor a szíved ilyen eltorzult. Tényleg el kéne engedned a haragot, és megtanulhatnád Tessától, milyen a kedvesség.

Gyermeki szavai pengékként csapódtak be, döfködték Xyliát, amíg szinte érezte, hogy belül vérzik.

Mindig is tudta, hogy Sonny kedveli Tessát. De nézni, ahogy azok a férfiak, akik tönkretették az életét, ott állnak valami erkölcsi magaslaton, a legkegyetlenebb tréfának tűnt.

Mindent ennek a családnak adott éveken át. És a végén mindez mégsem ért fel Tessa egyetlen mosolyához.

Tessa hirtelen közbevágott:

– Miért olyan komoly mindenki? – Xylia arcára pillantott, és nevetésben tört ki. – Nyugi, csak ugrattalak. Ti lányok mindig akkora ügyet csináltok a semmiből.

Levette a medált a nyakáról.

– Tessék, vedd vissza, mielőtt azt hiszed, hogy Connorral kavarok. Őszintén, ha lenne köztünk valami, az már ezer éve megtörtént volna.

Connor arca megrezzent, csak egy villanásnyira, de ott volt.

Xylia erősen ráncolta a homlokát, szeme a medálra tapadt. Épp ahogy kinyújtotta a kezét, Tessa ajka gúnyos mosolyra görbült, és elengedte. A medál kicsúszott az ujjai közül, a padlóra zuhant, és darabokra tört.

Xylia szeme tágra nyílt. Keze remegett, ahogy megpróbált felállni, még a botjáért sem nyúlt.

A pillanatban, ahogy súlyt helyezett a lábaira, a fájdalom egyenesen felnyilallt benne, kibillentve az egyensúlyából. Előrebukott, és Tessa hagyta magát oldalra dőlni, nagyot zuhanva mellé.

Connor és Sonny mindketten Tessa nevét kiáltották, és odarohantak, hogy körülugrálják. Egyetlen pillantást sem vetettek Xyliára.

Connor felsegítette Tessát, hangja hideg volt, ahogy lenézett Xyliára.

– Már visszaadta neked. Miért lökted meg? Napról napra elviselhetetlenebb vagy.

Xylia meg sem hallotta. Keze remegett, ahogy egyenként felszedte a darabokat. Bárhogy próbálta, a medál nem állt össze többé. Laurel utolsó ajándéka örökre odalett.

Connor figyelte őt, ahogy feje a törött darabok fölé hajolt, vére csíkokat húzott a fémen, pont úgy, mint azon a téli éjszakán, amikor addig kutatott a hóban, amíg a keze fel nem szakadt.

Valami átvillant a szemén. Majdnem szánalom. Connor halkan mondta:

– Xylia, csak kérj bocsánatot Tessától, és elfelejtjük az egészet.

Xylia válla rázkódott, és hirtelen felnevetett. Olyan erősen nevetett, hogy könnyek csorogtak le az arcán. Magában azt gondolta: „Bocsánatot kérni? Nekem kellene bocsánatot kérnem?”

Hét év házasság ugyanígy telt el. Tessának csak kavarnia kellett a dolgokat néhány szóval, és Connor mindig az ő pártjára állt. Egyszer „maga lépett bele a zűrzavarba” csak azért, hogy Tessát védelmezze.

És Xylia volt a bolond, aki még mindig a férfi szeretetének morzsáiért könyörgött.

Még annak tudatában is, hogy ez lesz a vége, a mellkasa nehéznek tűnt, egész teste sajgott, mintha minden idege szakadna. Amikor a fájdalom alábbhagyott, csak a kimerültség maradt.

– Sajnálom – suttogta Xylia. Hangja kimerült volt, lapos, semmitmondó. – Tévedtem.

Valami nyugtalanító villant át Connor arcán, túl gyorsan ahhoz, hogy észrevegye. Mégis, a homloka összeráncolódott.

– Jól van. Legalább beismered. – Megtámasztotta Xyliát, közel hajolt, és mormolta, hogy csak a nő hallja: – Tessa a testvéred. Ne nehezítsd meg az életét. Épp elég mindenen ment keresztül.

Connor hangja megenyhült. – Egy család vagyunk. Ez csak egy medál. Majd szólok az asszisztensemnek, hogy vegyen neked egy másikat árverésen.

– Tudom, hogy tévedtem. – Xylia hangja monoton maradt, kifürkészhetetlen. Egyenesen Connor szemébe nézett, majd ellökte magától a férfit, tekintete olyan hideg volt, hogy Connor összerezzent tőle.

– Óriásit tévedtem – mondta. – Tévedtem, amikor a meghatottságot szerelemnek hittem. Tévedtem, amikor egy hűtlen férfit tisztességes férjnek tartottam. Tévedtem, amikor hozzád mentem feleségül!